2010. április 19., hétfő

Pót-Káfé: Szószívó manifesztum


Hogy a Káfét feltörték, mi másban reményked-
hetnénk, mint hogy Moshu mester helyrehozza a régi honoldalt, onlájn lapunk, legyőzi másszóval, mint modern Szent György a sárkányt, vagyis a hekkereket, s mi folytatjuk, amit elkezdtünk, amiről azt reméltük, hogy az egyetlen értelmes.

Viszont én mondom nektek, barátaim az ex-Káféban, hogy rosszul cselekszünk, ha folytatni akarjuk. Mert szöveget publikálni lehet: ha Moshunak sikerül a lehetetlen, akkor ugyanott, vagy ha egy másik Káfét ajánl fel, vagy ha Gabi megtölti velünk az Urszu2-őt, s ha az Urszu2 feldobja a talpát, akkor van Urszu3, ha az is, hát Urszu-végtelen, szerintem viszont a feladat nem a szószaporítás, hanem a rendezés a szavak között. S mi más lenne a rendezés, mint a szó elszívása, a szószívás. Hányszor gondoltuk, hogy a vers, regény, művészet vagy tudományos alkotás, amit olvasunk, rossz, fölösleges, egyenesen káros, Hitlert is a könyvek inspirálták. Hányszor gondoltunk arra, hogy túl sok a díj, ami ezekért a fércművekért, otromba gondolatokért kijárt, ideje ritkítani őket. S ha már a cél adott, csak az eszköz szükséges megvalósításához, mi sem könnyebb annak megteremtése!

A szószóvó tulajdonképpen egy számítógépprogram, amelyik lemásolja a világhálóra kitett szöveget vagy képet, elraktározza saját memóriájában, megsemmisíti a publikált eredetit és lehetetenné teszi újraközlését, ugyanis felismeri az idiómát. A szószívó szerkesztőnek mindössze meg kell jelölnie a szöveget. Volt Mein Kampf, nincsen. Volt A babám rószaszín bokája, s hirtelen nincsen, még leírni sem lehet az illető egyszervolt alkotás címét, mert technikailag lehetetlen. Egyszerű, nem?! Mindössze felelős szerkesztőkre van szükség meg időre. És kitartásra.

Hiszem, hogy azt a hekkerek nem ölték ki belõlünk. Úgyhogy munkára fel, társak!

Gergely Tamás
Stockholm, 2010. április

Illusztráció: Betonhackerek - Bodor Zsolt fotója a Káféról (2005)
Szerkesztő megjegyzése: kommenteket ide lehet alája írni.

5 megjegyzés:

világosító írta...

Kedves Tamás, én nem magát a Káfét siratom (semmit sem siratok, mert sírni kár), hanem azt a nagy mennyiségű értéket sajnálom, amit egyénenként és közösségileg is felhalmoztunk benne.

Ha úgy vesszük, a magam része nálam szinte maradéktalanul megtalálható (kivéve, ami nem). És biztos, hogy a Káfé szerveréről sem tűnik el olyan könnyen. A szószívást mint ötletet respektálom, de nem osztom. A palackból kiengedett szellemeket nehéz visszaszívni. Azok bolyonganak és működnek, míg a világ. Így, amit teremtett bennünk a Káfé, azt nehéz kiölni belőlünk.

Én azért rágódom a dolgokon, mert tulajdonképpen temetek. Ez az utolsó érzelmi morzsák felszámolása. És adok még egy esélyt, hogy azt, amit én a Káfén forntosnak tartottam, egy elérhető világhálós ponton visszajátsszam azoknak, akiknek esetleg még fontos lehet.

Elekes Ferenc írta...

Válasz Tamásnak

Nem tartozom a Káfé alapítói közé. Mint amiképpen sehová sem tartozom. Azt sem tudom, Tamás barátunk miféle díjakról beszél. De a fő kérdésben föltétlen igaza van neki : ha lesz még Káfé, azt alaposan meg kell újítani. Mert szöveget publikálni csakugyan lehet. De miért kell rossz szöveget publikálni ?
Azt mondja Tamás :
“A szószívó tulajdonképpen egy számítógépprogram, amelyik lemásolja a világhálóra kitett szöveget vagy képet, elraktározza saját memóriájában, megsemmisíti a publikált eredetit és lehetetenné teszi újraközlését, ugyanis felismeri az idiómát. A szószívó szerkesztőnek mindössze meg kell jelölnie a szöveget.”

De : ki jelöli meg a szöveget ? Miféle program ? Azt csak egy jó szerkeztő jelölheti meg. Felelős szerkesztő ! Mondjam azt, hogy egy jó író ? Azt is mondhatnám. Sajnos, manapság olyan sok az író, hogy köztük a jót nehezen lehet megtalálni. És szerkesztő is sok van ! Aki ismeri az ábécét, máris lapot szerkeszt. Maholnap szégyen egy falura nézve, ha nincs saját újságja. Keresnek egy írástudót, adnak a kezébe egy ollót, s ő szépen kivagdossa a világirodalomból azt, ami neki tetszik.

Éppen a mai napon rajzoltam meg egy város művelődési életének arcképét, persze, csak magamnak : A kiállítást, vagy irodalmi beszélgetést megnyitja: X. Verseket szaval: Y. Vezényel: Ozaki. Vagy: Z. És ezt ismétli a művelődési élet virklije. Évek óta. A belépés persze, díjtalan. Ezért nem értem, miféle díjakat emleget Tamás...

Gabi azt mondja : “A szószívást mint ötletet respektálom, de nem osztom. A palackból kiengedett szellemeket nehéz visszaszívni”
Igaza van. Ami ott volt a régi Káfén, hát legyen ott. Nem azt kell folytatni, ami nem volt jó. Azt kell közölni, ami jó. Hogy én milyen okos vagyok !

tarcsi írta...

Ha nincs más, ajánlom a Kafénak a hhrf ingyenes honlapját, persze ott is feltörhetik, ahogyan feltörték az Ághegyet, a Magyar Ligetet és a saját honlapomat is. Tanulság: el kell mindent menteni. Aztán újra össze lehet rakni.
Én minden közlési lehetúőséget sajnálok, ha valamiért eltűnik. Nem az a baj, hogy sokan írnak, hanem az, hogy kevesen olvasnak. A szószívás:levegő elszívás. Szavak nélkül nincs élet.
De ez persze, mind semmi.Ki tud többet?

fotós írta...

Ha már ilyen szépen nekifeküdtünk a témának, akkor lássuk, hogy miért is csináltuk a Káfét. Én a más nevében nem tudok beszélni, mert magam is úgy csapódtam a szanaszét élő társasághoz, hogy először olvastam, aztán Tamás provokált, interjúvolt, kisebb-nagyobb véleményt kért, majd felkínálta a képszerkesztést, szóval teljesen nyitottan és szabadon dolgoztunk, mint egy nagy kertben, ahol nem volt ötéves terv és vetésforgó, szabad bejárásunk volt a kapun és azt az ágyást művelgettük, ami éppen szabad volt, ami tetszett. Soha nem veszekedtünk, nem fújtunk egymásra (egy-két esetet leszámítva, de azok a kollégák gyorsan le is koptak), és nem gittegyleteskedtünk, nem méricskéltük, hogy ez jobb, meg a másik gyengébb, ez teccik, ez meg nem, hanem hagytunk mindenkit szóhoz jutni. És főleg a képekkel nagyon sok embert tudtam a Káfé mellé állítani, akik nem is a szövegért, de a galériába és a közléshez kerülés öröméért csapódtak a Káféhoz. Ha ez most lezárult, akkor mindenképpen kell egy új definíció. Mert most megint külön vagyunk, az emlékeken kívül nem közt össze a közös kert birodalma.

Fricinek igaza van, hogy sok az író, még több az írás, nagyon sok a rossz írás és viszonylag kevés a jó. De ezek közhelyek, mert már megállapítani az ördög se tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Legfeljebb Majakovszkij, A mi a jó és mi a rossz c. gyerekversében. Vagy Freud, aki szerint a tudatos próbálkozás mérhetetlen térségében az alkotó ember elveszíti azt a képességét, hogy a jót a rossztól, a konstruktívat a rombolótól megkülönböztesse. Hogy így van-e ez? Erre való az élet, hogy ezt kiderítsük. Ha meg nem sikerül, az se baj. Jönnek még utánunk elegen...

Elekes Ferenc írta...

Gábor mondja :

„...már megállapítani az ördög se tudja, hogy mi a jó és mi a rossz.”

Azért meg kell próbálni. Megállapítani. Épp ezen a hajnalon olvastam el Csekének bejegyzését a hazai riportírásról, DG. érdemeiről, Lazicsról. És azt látom, hogy ő szépen a helyükre tette a dolgokat. Meg tudta állapítani, mi a helyzet. Csupán egy kis igazságkereső igyekezet kellett hozzá.
Vegyünk egy példát : voltak a Káféban gyönyörű útleírások. Ez a Dancs Artúr úgy írta le Dallast, hogy éreztem, ott vagyok, Dallasban, nem egy bédekkert lapozgatok. Ez a Dancs olyan szállodai éjszakáról ír, amikor senkit nem puffintottak le a közelében. Csak másnap. Szeretem a Dancs útleírásait. Mert jók.
Nemrég próbáltam meghatározni, mi a jó útlaírás. Ezt most ide „kopipasztozom” :

Útleírás

Imádom az útleírást. Még az utazásnál is jobban szeretem. Nem kell a vonat ablakában féllábon állva, fogantyúkba kapaszkodva nézni a tájat. Nem kell a repülőgép piciny ablakából kémlelni a gyapjas felhőket, hogy előtűnjék valahol egy zöld folt, egy sziget, vagy egy távoli város. Fejem párnákkal jól fölpockolom, előveszek egy útleírást és végigfutok a leírt sorokon. Általában előre tudom, mi van az útleírásban. Valami csodálatos, valami elképzelhetetlen, valami mesés. Főleg egy táj, hegycsúcs vagy távoli város. Ilyenkor kihagyok néhány bekezdést. Csak ott állok meg, ahol föltűnik egy szállodai portás, egy taxisofőr, vagy egy takarítónő. Mert ezek mindig szoktak mondani valamit az utazónak. Olyasmit mondanak, amiért érdemes bárhová elutazni.

Más : egyetlen írását olvastam Herta asszonynak, még mielőtt megkapta volna a Nobelt. Azt mondtam akkor, ez az asszony nagyon jól ír. Most is azt mondom, nagyon jól ír.
Minden valamirevaló olvasóban ott lappang egy érzék : meg tudja állapítani, mi a jó és mi a silány. A jó szerkesztő egyben jó olvasó is.

Nemrég olvastam: egyik írónk, azt tapasztalván, hogy itthon nem adják ki a könyveit, elment Pestre és csinált magának kiadót. És kiadja a könyveit. Hogy minek, azt fölfogni nem tudom. De ez is egy módszer. Járható.
Valaki azzal dicsekszik, hogy az ő kiadója a legkisebb a világon. Egyszemélyes. Van egy lakása, egy asztala és egy széke. Ez a kiadó. És pötyögteti a laptopot. Ez is egy módszer. Járható. Ez az ember szerencsénkre nem ír. Mert ő is érzi, mi jó és mi nem jó. Csak kiad. Jó érzéke van.
A végtelen lehetőségek korában élünk. Van, akinek több lakása van. Amelyikben jobban érzi magát, abban lakik. A többi kiadó. Így jó...