Nem egészen egy év alatt Pomogáts Béla felülmúlta a legoptimistább elképzelést: piacon a Magyar irodalom Erdélyben (1945-1968), a megfelelő Irodalmi dokumentumok-kal. Továbbra is gyermetegnek tartom (kiadó?) jelzését, mely az első könyvet I-II. kötettel jelezte, míg e másodikat III-IV.-kel. De hát a lelke rajta, az első rossz lépés után logikusan következnie kell a következő rossznak is (?)...
Mivel tavaly januárban és februárban két bejegyzésben is foglalkoztam az irodalomtörténet első könyvével, és persze a fontossága, az örvendetes megléte volt az, ami az első gondolataimat megszabta, ezúttal is kötelességemnek érzem véleményt mondani - immár a folytatásról, már csak azért is, mert az erdélyi irodalmi életnek ebben vizsgált szelete részben az én szemem előtt és olykor az aktív részvételemmel teljesedett ki.
Igaz, hogy íróságom alig egy évvel a könyvben jelzett korszak lejárta előtt indult hivatalosan, de olvasói emlékezetem jórészt 1957-től tudatosan is nyilván tartja a történteket és széljárásokat, s ha sokmindent akkor nem is értettem meg a miért?-ekből, a későbbi évtizedek során összeállt a kép. Tény: képesnek érzem magam egy annyira, hogy figyelmesen olvasva Pomogáts művét, menet közben széljegyzeteljem mindazokat a mozzanatokat, amiket hibásnak, felületesnek vagy vázlatosnak érzek és tudok.
Már az elején bevallom, hogy ha kell, hát kicsinyeskedem is, annak dacára, hogy igen fontosnak és megkerülhetetlennek tartom ezt a nagylélegzetű munkát.
Aki az alábbi sorokat és folyamatos további bejegyzéseimet olvassa, az vegye úgy, hogy privát olvasónaplót vezetek, magamnak, amit azonban nem rejtek el a világ szeme elől, hanem kinyitva otthagyom az asztalon és az pillant bele, akinek kedve szottyan rá. Lehet ennek alapján velem vitatkozni, lehet kiigazítani, új tényekkel előállni, megállapításokat másként értelmezni, harag egyáltalán nincs és nem is lesz. Számomra azért fontos mindenképpen végigmenni ezen az úton, mert így biztosan tudom: első oldaltól az utolsóig rákényszerítem magam, hogy elolvassam ezt a regény műfajától távol álló, közel hatszáz oldalnyi tömött elméleti szöveget.
*
Valaki felhívott telefonon Kolozsvárról, nemzedékembeli író maga is, szóba került, mivel foglalkozom, mondom, éppen belevetettem magam a Pomogáts "kettőbe", nagy falat ám, de meg akarok birkózni vele. Ő még nem látta, de érdekelné, hogy őróla említést tett-e Pomogáts. Mert hiszen ez a második kötet, s ebben benne kell lennie mindenkinek, aki a jelenkorban él. Ha jól emlékszik, szerző két könyvre tervezte az irodalomtörténetét...
Úgy van, nyugtattam meg, csakhogy időközben a "tészta" annyira megkelt, hogy az egész nem fért bele egyetlen dagasztóteknőbe, a ma is élő szerzők majd valamikor egy harmadik könyvbe ha beillenek, a most megjelent kötet fedelei között élő és holt jelenkori klasszikusaink férnek csak meg. Tiszta szerencse, hogy a kiadóval (Pallas-Akadémiai) lehetett tárgyalni és vállalta az átütemezést. Ami sose csak egyszerű rábólintásból áll, hanem tervmódosításból, újabb anyagi források lekötéséből, új prioritásokról. És persze, újabb hajráról a szerző és a szerkesztő, no meg a nyomda részéről.
Most csak azért drukkoljunk, hogy az így meghosszabbított várakozás ne járjon kellemetlen, nem várt következményekkel és a vállalkozás szépen tető alá kerülhessen.
*
Az első fejezet a kötelező (szükséges) történelmi-szociológiai-ideológiai háttér felvázolására vállalkozik. A tömörítés során sokminden elmondatlan marad, s aki nem járatos az erdélyi történésekben, bizony, arra komoly hézagok várnak, aki meg járatos, annak a vázlatosság szúrja helyenként a szemét.
Szerző egy-egy idézet, felsorolás összefüggésében váratlanul felbukkanó, ismeretlen adatot megpróbál röviden értelmezni, a helyére tenni és ilyenkor kurta-furcsa, közbevetett magyarázatokkal szolgál. E megoldás nem mindig szerencsés. Hogy miért?
Példa az 57. oldalról:
Az 1956-os romániai/erdélyi helyzetet jellemzendő, bő idézetet használ, eképpen: "A kialakult helyzetet jól jellemzik Enyedi Sándor, a neves történész megállapításai..." Csakhogy...
A "neves" jelző, bár csak egy odavetett, kicsike szó, könnyen félrevezeti mindazokat, akik nem ismerik Enyedi Sándort. (Hozzáteszem: azokat is, akik ismerik.)
Mert igaz, hogy az 1938-ban Désen született Enyedi Sándor történelem szakos tanári diplomát szerzett, majd újságíróskodott és tanári pályát futott be Magyarországra való áttelepedéséig (1976), de történészi "híressége" inkább csak a színháztörténethez kötötte, megjelent alapművei az erdélyi magyar és a nemzeti színjátszás számos részproblémájára derítettek fényt. Az is igaz, hogy több magyarországi munkahelye is (1977–1987: Magyar Színházi Intézet, 1987–92: Magyarságkutató Intézet, 1992-től: Közép-Európai Intézet stb.) történelmi profilú, de érdekes módon, amikor sorsfordító történelmi problémák értelmezése és értékelése kerül szóba, sosem Enyedi Sándort idézik, hanem más neves történészek véleményét veszik mérvadónak.
A szerző lám, tömör akart lenni, de tömörségével félrevezette az olvasót. Mennyivel egyszerűbb lett volna ezt írni: "A kialakult helyzetet jól jellemzik Enyedi Sándor történész megállapításai..."
79. oldal:
Az Igaz Szó 1957-es Ady-emlékszámáról szólva szerző ismerteti a jeles szerzők táborát, s az erdélyi magyar írók reprezentatív neveinek felsorolása közben megüti a szemem a következő: "Todor Manojlovits (szerb író), Papp Aurél (kiváló romániai festő)..."
Mi az, hogy kiváló festő? Mitől kiváló? Kihez hasonlítva kiváló? Ezernyi kérdést ébreszt egyetlen pici jelző, amivel szerző valami pluszt akart mondani szegény Papp Aurélról (hátha valaki nem ismeri alapon), csak hát a jelző nélkül egyenesebb és tisztább lenne a beszéd. Ráadásul, amikor a
95. lapon
egy újabb felsorolásban ismét szóba kerül Papp Aurél, a zárójeles magyarázat megismétlődik, némileg módosított formában: "(kiváló román festő)".
A Todor Manojlovits utáni zárójelbe viszont, a "kiváló" révén megspórolt helyre, nyugodtan bekerülhetett volna, hogy a szerb író Ady nagyváradi barátja - úgy, ahogy az a 95. oldalon szereplő felsorolásban már szerepel.
Az egész eljárás kissé a homéroszi jelzők anakronisztikus világát és funkcióját idézi bennem... Époszba igen, irodalomtörténetben kevésbé illenek...
(Folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése