...avagy miért késik Trianon "regénye"Végigtekintve a Város a ködben ismételt elutasításának és elfektetésének hosszú láncolatán, az egészet akár a véletlenek ritka összejátszásának is betudhatjuk. Ámde anélkül, hogy a véletlen szerepét egyáltalán tagadnánk, érzésünk szerint a művel szembeni idegenkedésnek, a kiadás szüntelen elodázásának sokkal mélyebb eszmei-szociológiai-politikai okai is vannak.
Nem szabad elfelednünk, hogy a szerző a Korunk köréhez tartozott, kapcsolatai az illegális baloldali mozgalomhoz fűzték, s regényének eszmei vonulata tulajdonképpen merész leszámolás saját kispolgári osztályával, tudatával, amit szülei és a velük szoros kapcsolatban álló, a Monarchia hatalmi gépezetét fenntartó és működtető hivatalnok osztály helyi (temesvári) képviselői testesítenek meg. A szemlélet tehát, amelynek szögéből megítéli az 1914-19-es korszak történéseit és szereplőit, élesen elüt - mondhatni kirí - a hivatalosan elfogadott és hangoztatott állásponttól. Az ország csonkításáról másfajta történelmi logika ítélkezett: az önvizsgálat helyett az összeesküvés elméletekbe kapaszkodó, látványosan önsajnáló, ellenségképet gyártó igyekezet hallatta hangját. A Méliusz-féle hang, amely a világháború szenvedései helyett azt mondja el, hogy a mélyen tragikus - és kellően zavaros - helyzetben annak vámszedői, a harctereken védett rend otthoni haszonélvezői miképpen élik fel, rabolják szét, pusztítják le mindazt, ami az országból még megmaradt, majd bámulják elveszetten, hogy a győztesek miként osztozkodnak a maradék zsákmányon, szokatlan volt és úgy tűnt, erőteljesen átpolitizált.
Az önvizsgálat amúgy sosem bizonyult népszerű álláspontnak: különösen a nemzettudat menekül tőle (szinte-szinte az ördög és a tömjénfüst esete...), mert erősen tartja magát a vélekedés, hogy az e téren tanúsított nyilvánosság nem csupán a gyengeség jele, hanem értékes ütőkártyákat juttat az ellenség(ek) kezére. A vita máig nem dőlt el az önvizsgálat szorgalmazói, illetve a promlémákat kifelé hárítók között. A Város a ködben pedig éppen olyan korban születik, amelyben a Méliusz-féle szembenézés enyhén szólva is erősen disszonáns hang.
Próbaképpen elég ha a regény mellé állítjuk Tormay Cecile megközelítőleg ugyanazt a kort felölelő, ma is igen népszerű munkáját, a Bujdosó könyv-et (melynek alcíme: Feljegyzések 1918-1919-ből) már csak azért is, mert a nagysikerű írónő - akit 1936-ban és 1937-ben is irodalmi Nobel-díjra jelöltek, sikertelenül - a közéletben is, mint a genfi Népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsának delegált tagja (az elhalálozott Marie Curie megüresedett székébe), aktívan képviselte a nemzeti érdekeket, s egy 1935-ös felszólalásában határozottan állást foglalt Trianonnal szemben és a revízió mellett. Az általa képviselt és a Méliusz-féle szemlélet közötti éles szembenállás annyira nyilvánvaló, hogy minden további részletezés fölösleges.
Tormay, aki szintén a személyes vallomást, naplószerű konfeszziót választja könyve műfajául, az 1918-1919-es feje tetejére fordult világban jár-kel céltalanul, elborult, már-már pánikos tudattal szemlélve, miként csúszik ki menthetetlenül övéi kezéből a hatalom, a kormányrúd s özönli el az országot - az utcát, a közhivatalokat, a nyilvánosságot - a csúcselék, a gyülevész népség, a Monarchia minden sarkából özönlő idegen elem. Lépten-nyomon árulókat, népidegen agitátorokat, katonaszökevényeket, esküszegőket lát, jóformán azt sem érti, mi is történik körülötte, nagyjából líraian megformált sirámait veti papírra, a siartóasszonyok rítusához igazodva ad szabad folyást jajszavainak.
Miközben tehát az általa festett tablókép inkább a mágia, a ráolvasás tartományába vezeti hangulatunkat, a Méliusz freskója a helyenként barokkosan részletezett realitás világát jeleníti meg.
Mindez azonban a kérdésnek még csak a történelmi megközelítésére vonatkozik. Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy Méliusz József ősei tulajdonképpen a Monarchia egyik elnyomott kisebbségéből származnak. Az író családjának horvát eredete sosem volt titok; a regényben ráadásul ugyancsak fontos szerepet kap ez a mozzanat, mikor az általános, háború eleji szerb ellenes közhangulatban éppen azok tüntetnek a legindulatosabban, akik a monarchia asszimiláló folyamatai révén a magyarságba olvadtak, ún. igaz magyarokká váltak. A Nelovánkovits név jelezte identitás árnyéka később is, szinte mindvégig ott lebeg az író feje fölött. Az újból és újból fellángoló, hírhedt urbánus–népi vitában Méliusz hiába helyezkedik rendszerint a békítő, köztes álláspontra, az ismétlődő támadások mint nemzetidegent, kozmopolitát, internacionalistát stb. veszik célba.
Jó pár évvel a regény megírása előtt, a harmincas é vek elején visszhangos sajtóbotrány röpítette szét a Méliusz nevét a magyar nyelvterületen. Az irodalomtörténetileg és -szociológiailag roppant tanulságos mozzanatot Szávai Géza elemzi tüzetesen 1980-ban megjelent kismonográfiájában (Helyzettudat és irodalom, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár).
1932 februárjában a Temesvári Hírlapban Melius N. József neve alatt az alábbi vers jelent meg:
Vasárnap este táncban
(1) Porban füstben kocsmagőzben zsíros, bűzös
olajlámpa ring.
(2) Rezesbanda vastag nyakkal, dagadt szájjal
szédült táncot zeng.
(3) Csizmák rengő ritmusában fal s gerenda
megremeg.
(4) Táncolók közt kisgyerekek viháncolva
kergetőznek
(5) A lócákról vénasszonyok karvalyszemmel
pletykát lesnek.
(6) Botorkáló legény száján ital gőze s káromkodás
dül.
(7) A homályban bódult párok csukott szemmel
ölelkeznek.
(8) S feldőlt üvegekből piszkos asztalokra savanyú
bor folydogál.
(9) Istállóknak jászolában kiomlik a szerelem.
(10) Trágyabűzben vasárnapi ájult életet fogan.
(11) (A jövő őszön lányok testei megmerevednek
fojtó lázban
(12) S az Oltnak sodrásában tépett, véres
gyermekhullák úsznak.)
(Csíkszentmárton, 1932)
A vers egy székelyföldi kiruccanás élményeként csapódott le Méliusz korai munkásságában, s maga se gondolta volna, hogy alig egy hónap elteltével akkora megbotránkozást okoz. Az első felháborodás a Csíki Hírlapban jelent meg, Csíkszentmárton–Csekefalva nemes székely község üzen Nelovánkovits Melius Józsefnek, az erdélyi fiatalnak címmel. Aláírja: Domokos Pál Péter. Kifogásolja, hogy az Erdélyi Fiatalok égisze alatt létrejött előadások unalmasak voltak, de a névsor se igazán volt ínyükre, mert hát "Mi jót várhatna például az ember ettől a névtől: Nelovánkovits Melius József? Nekem e név hallatára végigborzongott a hátam..." Elmondja, hogy az illető ellátogatott Szentmártonba, a mulatságba, ahol is "nem valami tetszetős külseje ellenére is szép székely leányokkal reggelig táncolt. Kolozsvárról visszagondolt a kicsi székely falura, s amit így lelki szemeivel, az ahhoz párosult rosszakarattal, s valószínű, származásához méltó ős magyargyűlölettel látott, azt leírta. Egy Nelovánkovits lelkéhez méltó hálakölteményt írt a falusi bálról, és ezt az írást egy magyarul írt zsidó lapba helyezte el." De ez még csak a kezdet, mert utána sorra kiosztja az erdélyi fiatalokat - hogy váljanak meg a költőtől; a teológiát, ahol tanul - kényszerítse őt elégtételre; a Temesvári Hírlapot - ne közöljön többé székelységet gyalázó írást; s végül a szerzőt személyesen: "mindig írja ki a természetes nevét... munkásságára nincs szükségünk... ne a mi fajunkat, hanem a saját szerb faját mentse, mely nekünk örökös ellenségünk..."
A durva kirohanást átvette az Erdélyi lapok c. katolikus újság is, hozzátéve, hogy nem csak a csíkiak, de az egész székelység háborog a sértés okán.
Méliusz védelmére egy, akkor már neves székely író, Tamási Áron kelt, aki a Temesvári Hírlapban nem kevés éllel "irodalmi házőrzőknek" nevezte a háborgókat. Utána mindjárt a székelyudvarhelyi Székelység feddi meg "Mellius N. József nevű versfaragó mesterember"-t, "aki a mai szűk témavilágban a csíki vendéglátóit akarta, de inkább a szépirodalmat szennyezte be alkotásával". Majd Tamási Áron is megkapja a magáét a Csíki Néplap révén, két ízben is. A vád: lefizették a zsidók, azért védi Méliuszt. És ekkor már nem költészetről folyik a vita, hanem a fajtisztaságról. A Bukaresti Magyar Kurir meg is jegyzi: "...különösnek és megbotránkoztatónak tartjuk, hogy valaki egy költőbe, de akárkibe is, éppen nevén keresztül kössön bele... Jön egy kisebbségi lap, és vígan gyakorolja azt, amit mi a mindenkori kormányok részéről a legnagyobb sérelmünknek tartottunk. Hová jutunk ezen az úton?"
A Brassói Lapok többször is visszatér a kérdésre, változó előjellel, s közli 8 fiatal író nyilatkozatát, mely a verset gyengének, a szerző kitámadását suta dolognak, de a tisztázó vitát egészségesnek tartja. Később még szóba kerül az eset, Kovács György révén, aki azt próbálja bebizonyítani, hogy a versben ábrázolt falukép reális, s éppen a tiltakozók tehetnek arról, hogy a székely faluban a népvándorlás idején megállt a történelem...
Nem térünk ki a vita okozta botrány minden vonatkozására, a kérdésben riadóztatott intézmények reakcióira (pl. a teológia állásfoglalására), az viszont roppant tanulságos, ahogyan a Temesvári Magyar Dalárda intézményesen megvédelmezi a nevében és eredetében meggyalázott Nelovánkovits családot, amelyet harminc év óta becsületes, jó magyaroknak ismer, s elutasítja a biologikumot mint mércét, hitet téve a nemzeti egyenlőség mellett.
A vita érdekessége még: a verset senki nem idézte, mindenki csak szapulta. Nem is jelent meg, csak későn, a költő 1984-es válogatott verseinek gyűjteményében, s ma már nyilvánvaló, hogy ez a közjáték könnyen hozzájárulhatott a talaj előkészítéséhez Méliusz József későbbi munkái fogadtatásához, az író körüli előítéletes hangulat, idegenkedés kialakulásához.
Illusztráció: Méliusz Moszkvában, a Város a ködben megjelenésének évében
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése