...avagy miért késik Trianon "regénye"
Méliusz József fiatalkori művei, legalább is első regénye jócskán késleltetett megjelenéséig, nem arattak különösebb sikert. Sőt, mondhatni tartózkodást váltottak ki, ami egyrészt az írónak az avantgárddal való szorosabb kapcsolatából is fakadt, de legfőképpen annak tudható be, hogy az illető időszakban – a harmincas évektől a hatvanas évek végéig – Méliusz inkább volt mozgalmár, mint elismert szerző.. Mint befolyásos, a politikai hatalmi struktúrákban döntéssel bíró tényező, nem övezte túl sok rokonszenv. A második világháború befejeztével, egészen letartóztatásáig, illetve azután, kiszabadulását követően, gyors egymásutánban kapta az egyik vezető megbizatást a másik után a romániai magyar közéletben. Volt a Magyar Népi Szövetség sajtóirodájának vezetője, majd a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára, továbbá a Gaál Gábor-féle Utunk felelős szerkesztője, a romániai magyar színházak vezérfelügyelője a Művelődésügyi Minisztériumban, később a kolozsvári magyar színház főrendezője, majd igazgatója, a magyar színművészeti intézet tanára; egyáltalán, az erdélyi magyar intézmények újjászervezésének sok intézkedése fűződik ténykedéséhez. Ezidő alatt inkább a közvetlen propaganda céljait szolgáló verseket, brosúrákat, publicisztikát ír, kapcsolata az irodalmi élettel, az írótársadalommal problematikussá válik.
1955-ös szabadlábra helyezése után kevéssel az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó aligazgatójává nevezik ki, 1968–1972 között a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. Ennek ellenére, rehabilitálása nem diadalmenet, sok gáncs éri, s mindenek előtt román íróbarátainak köszönheti, hogy talpra állhat. Ezekben az években két kapitális tévedése rontja még jobban körülötte a levegőt: akkora hévvel kötelezi el magát a baloldali irodalom esztétikája mellett, hogy durva támadást intéz Dsida Jenő költészetének újraértékelése ellen, majd 1956-ban a hivatalos magyar álláspont szellemében foglal állást az 1956-os "ellenforradalommal" szemben. Folytatja a polgári irodalom kiemelkedő alakjainak ostorozását, kolozsvári és vásárhelyi írókkal hevesen polemizál. Alaptermészetéből fakadó türelmetlenségét, rátartiságát magánéleti tragédiái teszik nehezen elviselhetővé: amíg börtönben van, első feleségét a szekuritáté halálba hajszolja. Kiszabadulása után fiuk, Méliusz Péter megőrül és zárt intézetbe kerül, ahol 1994-ben hunyt el.
Szávai Géza, aki bukaresti, A Hétnél töltött évei alatt fiúi tisztelettel szoros kapcsolatban állt a már idős íróval, Íme, Méliusz! c. esszéjében (In: Torzmagyar, Pont Kiadó, Budapest, 2004) a következőképp mutatja be az írói egyéniség ellentmondásosságának mibenlétét:
"Becsukott ajtó mögött pipázgattunk, nem valami fényes kedélyállapotban... Keserűen körbemutatott:
– Meglásd, Géza bácsi, meghalok, marad utánam ez a nagy szemétdomb, mert megy innen minden a szemétre. Senkit nem fog érdekelni, amit írtam. Elfelejtenek.
– Jóska bácsi, nem fog semmi a szemétdombra menni, hiszen megígértem, hogy ha egyetlen intézmény sem tart rá igényt, akkor elviszem én a kéziratokat. – Ezt mindig szertartásosan elmondtam és megfogadtam; sokszor csupán a fogadalmam megismétlését akarta kicsikarni az öreg. De most mélyebbről jött a panasz, nagyobb volt a fájdalma. Ekkor mondtam meg neki, amit addig is gondoltam, ám kimondani nem akartam:
- Jóska bácsi halála után néhány évvel, de az is lehet hogy jó néhány évvel, az érdeklődés az életműve iránt növekedni fog. Jóska bácsi személyisége egész életében akadályozó tényező volt. Egyrészt nagyon kevés megértő barátja akadt, annál több „távolságtartó ismerőse", hogy ne mondjam: ellensége. Másrészt a szerkesztőkre se nagyon hallgatott. Még a könyvei formátumára vonatkozó, talán nem mindig előnyös elképzeléseit is áterőszakolta... Ha már nem lesz Jóska bácsi, akkor ezek a tényezők sem állnak majd fenn. Az életmű pedig az alkotó személyiségétől függetlenedő életet kezdhet.
Efféléket mondtam, meg még cifrábbakat. Hallani lehetett a pipafüst zaját, amint súrolja a levegőt.
– Öregem, te ezt komolyan mondod? Hát persze. Ha megkérdeztelek... Nem hiszem, hogy igazad lesz.
Mindketten pontosan tudtuk, hogy ez utóbbi mondat hangsúlya: reménykedő; hogy mégis igazam lesz.
Én komolyan gondoltam, amit életemben egyetlen egyszer Méliusznak is elmondtam: személyisége nem igazán kedvez az életműve fogadtatásának. Nem akartam bántani, csupán őszinte voltam. Sosem akartam bántani. Nagyon szerettem „az öreget", aki már akkor is öreg volt – legalábbis az én szememben – amikor megismeri A személyiségére tett észrevételeim sem „elmarasztaló minősítések" (voltak), hanem egyszerű ténymegállapítások. Mely ténymegállapításoknak az is részét képezi, hogy ha valakit nem igazán fogadnak el – akkor természetszerűen (hiszen kettőn áll a vásár!) ez azokat is minősíti, akik nem fogadják el. És ezzel az észrevétellel sem elmarasztalni akarok („el- vagy befogadókat"), csupán leírni egy helyzetet."
Visszatérve első regényére, úgy tűnik, hogy a sorozatos elutasítások hátterében a történelmi pillanatok gyors változásai is aktívan szerepet játszanak. Könnyen elképzelhető, hogy a negyvenes évek elején, a két bécsi döntés által nyújtott - átmeneti - történelmi elégtétel bizakodó hangulatában kevesen tartották fontosnak egy, a Monarchia bukását és ezzel összefüggésben a trianoni katasztrófa törvényszerűségét bemutató történelmi tablóval riogatni a közhangulatot. Minek, amikor úgy tűnik, az igazság felénk is küldött egy jóságos mosolyt? Senki sem kívánt arra gondolni – vagy ha mégis, csak nagyon kevesen –, hogy ez az állapot csak pár esztendei ideiglenességet jelez, ami után a történelem makacsul és még kilátástalanabbul megismétli önmagát? Ráadásul a könyv komor, önostorozó következtetésében sokan a baloldali szemléletet vélhették visszaköszönni látni, ami az alkotás elévülhetetlen érdemei, kvalitásai ellenére rossz ómennek bizonyult.
A népi demokratikus rendszer megszilárduló dogmatizmusa sem kecsegtetett sok jóval a regény és szerzője számára. Lehet, hogy az elemzés baloldali szellemiség logikáját hordozza, de nem kívánja meghamisítani sem az ábrázolt, sem a történelmi valóságot: azt a magyar tudatúvá asszimilálódott bánsági hivatalnok családot ábrázolja benne – háttérben a történelmi események meg-megismétlődő, mind jobban kibomló szimultanista tablójával –, amelynek eszmélődő sarjaként megtagad ugyan mindent, ami az ország, a régi világ elherdálásában, elvesztésében döntő szerepet játszott, de gyermeki vétlensége dacára úgy érzi, vállalnia kell szülei és rokonai, a hasonszőrű baráti kör tettei miatti felelősséget.
"Elérkezett a pillanat, amikor fizetnünk kell. Fizetni a legendásan gondtalan, elmúlt, dús, vértelen, számunkra vértelen négy esztendőért, a kövér esztendőkért. Sejtettem, valahogy éreztem talán, illetve csak most érzem, hogy vétkes vagyok én is, aki, ha ugyan önkéntelenül és tudatlanul, de mégis részt vettem ebben az áldatlan színjátékban: tagja voltam egy megbocsáthatatlan és feloldhatatlan, bár kétségtelenül könnyű és tetszetős színjátékban fellépő bűnös szereplőgárdának, mert hiszen ott éltem és akkor éltem abban a gyalázatos környezetben, s mert életem révén, bár a körülmények folytán - lám, mégiscsak kibúvót keresek, mert hát a gyermek tényleg nem felelős - akaratlanul, de mégis jelen voltam abban a játékban, melyről a távol került időben derülhet csak ki, hogy a história volt-e, s persze könnyű lenne lerázni ezt a felelősséget, mint szőréről kutya a vizet, de lehet-e élni, lehet-e tovább élni, ha nem vesszük magunkra a felelősséget, a bűntudatot mindazokért, amikért mások, egy hamis és rossz élet élői képtelenek a felelősséget vállalni; ám a gyermek, mondom, mindezt még csak nem is sejtette; nem sejthette, hogy egyszer majd egyedül is így érhet el a feloldozás küszöbére, hogy megsemmisíti magában a kispolgárt, a polgárt a megtagadó vallomással; s azzal önmagában is elítéli osztályát, egyszer, majd, amikor minden, ami a kezdet ködeiben történt, ha visszapillant a történtekre: tudatossá válik benne, mert hiszen egy ténylegesen feloldozhatatlan, újra-bűnös életbe kezdene, ha nem mondana el mindent. Mindent? Legalábbis valamennyit, a minden egy töredékét, azt a nyomorultul keveset, ami egy ember élete, az ember életének kezdete, mert hiszen mindent el kell mondani, nem nézve, kit ér a vallomás ítélete, akár apját, anyját is, ha azok az igazságtalanság résztvevői voltak; elmondani az igazat, hogy feloldozva átkerüljön azok oldalára, akik az igazságtalanságot elszenvedték, akiknek a terhére és kárára élvezték a "sors kedveltjei" akár tudatlanul és öntudatlanul is, de mégis érdekeiktől vezéreltetve az előnyöket, az élet ilyen vagy amolyan örömeit."
Csakhogy a vallomás, a mindent elmondás Méliusz esetében olyan jól sikerült, annyira a felállított erkölcsi mérce mentén történt, hogy a társadalom, amelyik elvárta, hogy az író ítéletében vagy az egyik, vagy a másik oldalra álljon, elégedetlen volt a leleplezés teljessége miatt - sem a jobb, sem a baloldal nem érezte igazán a magáénak a könyv vízióját, amely makacsul nem kívánt több lenni a szerző által megtehető szubjektív tanúságtételnél. Így aztán, amikor a Város a ködben végre napvilágot látott és élni kezdte a könyvek természetes életét, már lekopott róla nagyjából minden hímpor; inkább csak "post festum" sugallta mindazt, amivel korábban valódi revelációként hatott volna. Borcsa János monográfiájában (Méliusz József. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest * Kolozsvár, 2001) ezért kénytelen hármas értékelésben meghatározni az 1969-ben megjelent mű reális fontosságát: "1) helye a harmincas évek magyar társadalmi s ezen belül a hagyományosan modern polgári regényei között van, különös tekintettel a Nyugat ún. harmadik nemzedéke prózájára, 2) egyes részleteiben érintkezik a jelzett időszak magyar szociográfiai irodalmával, és 3) az 1968-as tavasz által is meghatározott, Romániában születő modernista-önismereti igényű magyar irodalmi megújulás egyik fontos eseménye."
Ma már talán meg sem állapítható, hogy milyen lenne a mű, ha azon melegében, a negyvenes évek elején napvilágot lát. Feljegyzésekből, utalásokból tudjuk, hogy a szerző sokat dolgozott, csíszolt, nyesett, betoldott, módosított rajta. Lehet, hogy jobb, de az is lehet, hogy erőtlenebb, "elfolyóbb" változat maradt volna ránk. A könyveknek, akár csak alkotóiknak megvan a maguk sorsa, amit be kell hogy teljesítsenek. Úgy látszik, a Város a ködben-nek az volt a sorsa, hogy úttörő legyen a tisztánlátásban, de ez a tisztánlátás még ma sem érkezett el, a Trianon körüli köd nehezen oszlik, s különösen igaz ez abban az esetben, ha a szemlélet a múltat veszi célba, oda visszatérve akar csapást vágni a jövőnek...
Az 1996-ban antológiában összegyűjtött (Querela Hungariae, Széphalom Könyvműhely) ún. trianoni irodalom színe-java élén a szerkesztő Pomogáts Béla ekként értékelte a magyar irodalom addigi teljesítményét: "Olyan írások válogatását kapja kézhez az olvasó, amelyek évtizedek óta nem jelenhettek meg, és szinte ismeretlenek voltak még az irodalomértő közönség körében is. Így Babits Mihály A repülő falu, Kosztolányi Dezső Égi jogász, Móricz Zsigmond Egy akol, egy pásztor, Krúdy Gyula Az utolsó garabonciás, Szabó Dezső Kálvinista legenda és Karinthy Frigyes Levél című elbeszélései, illetve vallomásai; valamint egy kisebb kötetre való vers a korszak legnagyobb költőitől. Munkámat az a tudat és meggyőződés vezette, hogy múltunkat, régi fájdalmainkat és e fájdalmak feloldására tett erőfeszítéseinket nem szabad elhallgatni a jelen elol, hiszen, ha nagy közös történelmi mep'robáltatásainkról és sérüléseinkről hallgatunk, akkor a múltat sohasem fogja "békéve oldani az emlékezés".
Bár a huszadik század vége, s a huszonegyedik eleje további jó pár friss prózakísérlettel állt elő a téma korszerű irodalmi feldolgozása céljával - és itt most elsősorban Köntös Szabó Zoltán négy kötetes, Trianon gyermekei c. regényfolyamára gondolok (1. Fehér zászló Erdély felett, 1992; 2. Tövissel kerített Éden, 1994; 3. Köd lepte be a Szamost, 1997; 4. Torda felől hírt hoz a szél, 2002), vagy akár Mács József Trianon harangjai és Juhász Erzsébet Határregény c. munkáira -, Trianon valódi regényét, minden bizonnyal, még csak ezután fogják megírni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése