1947. július 17-én született Borszéken, iskoláit a marosvásárhelyi zene- és képzőművészeti líceumban tett érettségivel végezte. Szülővárosában él. Verseit a hazai magyar lapok közölték. Szerepelt a 101 vers a Székelyföldről (Kriterion) és a Salamon Ernő Irodalmi Kör Találkozások c. antológiájában. Kötetei: Árnyak köntösében (Hoppá), Ha félreáll az angyal (2008, F&F International).
Havas november
Hóbuckákra kék árnyék tapad.
Fény a hóval néz farkasszemet.
Körfűrész fényfűrészport havaz
s fényt hasít pergő fűrészlemez.
Késő őszben téli alkalom
Gruzda páter máris festené.
Téli kép az őszi ablakon,
tájképfestő, csendes Istené.
Új november, nagyfejedelem,
fél kézzel havas fenyőt kidönt!
Délutánom ágyba fektetem,
délig tart téli félidőnk.
Este jön, pokróca rámhever.
Kis fotelben csendben görnyedek.
Ötletek rugója felteker
és magányom verssé pörgetem.
Lehajló fűzfaág
Lehajló fűzfaág a derekad.
Feküdtem lent a hosszúszálú fűben.
Levélkék érintették arcomat,
az illatod ott bujkált minden rügyben.
Feletted felhők szálltak messzire,
mint vándorútra készülő hegyormok.
Itt nincsen senkinek már senkije
megállítni sok száz futóbolondot.
Lehajló árnyék, emléklombú ág,
hajolj fölém, míg fekszem itt az ágyon.
Friss illat, karcsú testű ifjúság,
halolj fölém, érintésedre vágyom.
Kinek futásra sincs már ereje,
hősként hever a rozzant, régi ágyon.
Öreg, beteg, mit kezdjenek vele
kint Pesten vagy kintebb a Hortobágyon?
Kettétört ág meghajló derekad.
A lombod helyén húsz veréb tanyázik.
Egy hosszú élet telt el, messze vagy.
Itt nyirkos minden és penész virágzik.
Nincsen…
Nincsen vége télnek, helye nincsen nyárnak,
régen hullt havakra havasok vigyáznak.
Vágyaink vöröse vénül, nem virágzik,
puszta lelkünk mélyén nincs örömoázis.
Kétely küzd a hittel, és mindig lebírja.
Zendül egy utolsót földre ejtett líra.
Gyapjas felleg alján téli tűz melenget,
hajnalban szavunkon látszik a lehelet.
Fecske helyett villám nyilall át az égen,
villámát a lélek nem találja mégsem.
Elszántott telkünkről másnak gyűl a haszna,
gazdagságunk másnak egy kisebb Alaszka.
Bálványok, keresztek minket meg nem óvnak,
nincsen helye földjén székely-eszkimónak.
Áldozat vagy semmi sem
Leszállt a köd, fészkén fehér madár,
a fészke téli zuzmorás határ.
Az õszutón jött, hozzánk költözött,
fehéren fészkel kis folyók fölött.
Elment a fecske, õ velünk maradt.
Az alvó erdõ: eltûnt akarat,
ott volt a déli domboldal mögött.
Legyint a táj, a kocsma felköhög.
Tört pápaszem a tócsák fél szemén,
rálép a ló, a ballagó tehén.
Sötéten hallgat láb alatt a föld.
Felejt az ember, részeg s újra tölt.
A tél kemény markával megragad,
a kedv törik, a hajnal elhasad.
Az ablakokra szórva jégvirág,
káromkodást cifráznak így s imát.
Könnyû vagyok, felcsippent már a pap,
szent ostyaként fehéren felmutat.
Az élet áldozat vagy semmi sem.
A munkás elfárad, majd megpihen.
(2003. november 26.)
A köd
A táj fején köd, szürke kucsma
mélyen behúzva homlokába.
Úgy néz az őrség, mintha látna,
hiába áll, inkább aludna.
Erdélyország sok régi őre
most mélyen alszik, ők vigyázták
a "két pogány között " az Árvát.
A váraik már romba dőltek.
Sötét van Transylvániában
és nő a köd a fény határán.
Kufárkodnak most itt javában,
adnak, vesznek s mit kapnak árán:
a koldus népnek minden átkát,
de számításuk megtalálják.
(2004. január 2.)
Árnyak köntösében
Helyet cserélek már a porral
keréknyomon a láb alatt,
melyen egykedvûen taposnak
s a szél játéka felkavar.
Esõ után a völgy ölében
fehér pólyában köd vagyok.
A fák tövéről fák hegyére
vonszolnak ázott angyalok.
Barlangok ölén éjszakázom,
ruhám s nevem barlangsötét.
Belém hasítnak fáklyalángok
rámgyújtva árnyak köntösét.
Fáj az élet helye bennem.
Az ífjúság, a munkakedv
elhagytak s róluk már letett
és messze elkerül a tett.
Nem kondultam, harang, ha voltam.
Bűnöm sincs, mégis meglakoltam.
(2005. május 20.)
A mindenség pora
Sötét pányvát hajít reánk az ég,
esténk gerince görbül éjszakába.
A végtelen ma éjjel egy marék
s a csendnek hajnalig alig van ára.
A mindenség porát hintik körénk,
egy lassú csillag ráfagyott az égre
és nem tudom mindez miénk, övék,
mert nincsenek saját mércénkkel mérve.
Alázva, sértődötten, Istenem,
nekünk lázad csak lázasan az elménk,
hogy rajtunk kívül ott a végtelen.
Örök halált vagy életet keresnénk
s bizonyságot egyikre sem kapunk.
Álmunkban is csak vendégek vagyunk.
Távózóban
Reménye vesztett, széthullt nemzetem
Úgy távozol, mint én majd-vesztesen
S a sírokat, hol elsüllyedt hazád
Felhagyja, elszármazva unokád.
Nevet változtat, nyelveket tanul
S a gyermekéhez nem szól magyarul.
Virágcsokor e nyelv-vágott virág
Elhull a szirma, rá bárhogy vigyázz
Elvágtad annak már a gyökerét.
Lopott nyelven őszinte a beszéd?
Szólhatsz álmodban anyanyelveden
Vagy mormolsz régi nótát csendesen
Ha ébren honvágy hivogat haza
S lassan kiégett izzó parazsa.
Vesztes maradsz, ha nyersz is a cserén,
Csak szolga vagy, ha gazdag is, szegény.
Nem lehet
Lehet egy csókban mindig megmaradni
s a gondot végre máshoz férjhez adni,
pár szóval más lelkében megremegni
lehet-e versnél nőt jobban szeretni?
Hihetni, mit remény súg sima szájjal
és elpirulni szál tavaszsugárban,
lehet megifjodni késő szerelemben,
farkassá válni mély farkasveremben?
Nem lehet. Jó, ha szavad szót fogad
és szádból nem hiányzik sok fogad.
Örülj, hogy nem vett sodrába a semmi
s majdnem mint csikó tudsz füvön heverni.
Kössél nyakába csengőt, el ne vesszen versed,
ha elcsatangol, tudjad hol keresd meg.
(2008. március 24.)
Ne mázolj homlokára csillagot
Ha csillagkondát, mint kanász terelgetsz
s ezüst patájuk peng a kék jegen
a körmöd fújva verseket fejelgess
egy kis meleg, hogy lelkeden legyen!
Ha jársz csapásán álmod asszonyának
és egyetlen nyom sem vezet feléd,
szűkítsd körük, tereld be rímkutyákkal,
de meg ne lesd a céljuk semmiképp!
Vagy hagyj fel verssel, kedves öncsalással
és prózát küldjél női útitársnak,
ne mázolj homlokára csillagot,
az jobban illik szárnyas paripához,
ha holdon áll s igézi a napot.
A céda asszony esküszik vagy átkoz.
(2008. február 13.)
Szonett a végső tétlenségről
A lélek bennem nyugtot nem talál,
mint huzalon a billegő madár .
Kitartását nem kéri érdemül,
még ing a dróton, aztán elrepül.
Kinek tükröz a kék szem majd eget,
ha két szememnek látni nem lehet?
Teremthetnek sok működő csodát,
megjátszom végleg majd az ostobát.
Cserben hagyom a hű rímpárokat,
a múzsám máris máshoz látogat.
Sokallnom nem kell hozzánk költözőt
s bámulnom, ki vadhajtást öntözött.
Nincs hollóposta s hír, amit vihet.
Hitetnem nem kell régen nincs hitet.
(2007. július 1.)
Szerkesztette: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése