Más irányú asszimetriák

Csak hittem, hogy tegnapi bejegyzésemmel letudtam gondolataim és töprengéseim egy rétegét, s kényelmesen, karba tett kézzel vártam Dan majdani reakcióját, amely meglehet, hogy majd csak hetek múlva érkezik meg. Ilyenek vagyunk: töprengünk, de az élet is el-eltöpreng rajtunk, felettünk és mindenféle hétköznapi penzumok elé ültet...

A blogbeírásom azért jó volt arra, hogy Nándi barátom (lásd 2008. november 6-i bejegyzésem főszereplőjét), akit szintén élénken foglalkoztat a kultúrák párbeszéde és illeszkedése, elmondhassa meglátásait és tapasztalatait. És ezt neki nem tudom eléggé megköszönni, mert soraiból kitgetszik, hogy nagyjából ugyanazokon a húrokon játszunk mind a hárman. Tehát a legpesszimistább forgatókönyvet véve alapul, ismeretségi körömben szétnézve, már legalább egy tucatnyian vagyunk abból a fajtából, akik nem hajbókolnak egymás véleménye előtt, de becsületesen meghallgatják a másikat, és ahol érintkezési pontok vannak, ott felerősödnek a szándékok és az energiák.

Örömmel olvasom az alábbiakat:

"A két- (több-)nyelvűséggel kapcsolatos gondolatokhoz a magam tapasztalatát is hozzáteszem.

A közhely nem csak úgy igaz, hogy ahány nyelv, annyi ember; még igazabb úgy, hogy ahány kultúra, annyi ember. A mai világba begyűrűzött a megélhetési nyelvismeret, emberek megtanulnak olyan munkanyelveket, melyek megélhetési esélyeiket növelik, akár megsokszorozzák (ahány nyelv, annyi munkalehetőség).

Észrevettem, hogy a divatos angolt vagy a kevésbé divatos németet, spanyolt, olaszt, stb. beszélőknek halvány segédfogalmuk sincs a nyelv mögött élő civilizációról. Elvárásaim - lévén bölcsész, mint te is - talán túlzottak, hiszen én a nyelvekkel irodalmat, nyelvtörténetet, leíró nyelvtant, kultúra-történelmet, összehasonlító nyelvészetet is tanultam; elképzelni sem tudtam, hogy valaki úgy beszéljen egy nyelvet, hogy népéről és történelméről mit se tud. A nyelv nekem mindig híd volt, melyen ismeretlen világba tudtam átgyalogolni könnyedén. Ma pedig - még egykori munkahelyemen, a külügyminisztériumban is tapasztalom - viszonylag precíz nyelvismeretek működnek légüres kultúrtérben, a beszélőket - mint valami idegennyelvi szoftvereket - egyáltalán nem érdekli az Ige, a Szó, a Poézis, a Nyelv. Csak a pénz: ha megfizetnek, akár románul is megtanulok...

Amikor Bukarestben a nagykövetségen dolgoztam, még a magyar hivatasegédünk is beszélt románul, a diplomaták pedig mind jól tudtak. Nemrégiben voltam ungvári főkonzulátusunkon: senki sem tudott ukránul és senki sem tervezte, hogy legalább egy kicsit megtanulja a bennszülöttek nyelvét. (Félek, hogy már a bukaresti nagykövetségen vagy akár a csíkszeredai főkonzulátuson sem teng túl a romántudás...)

Amikor Chisinauban működtem, találkoztam boldog(talan) oroszokkal is, akik ott éltek negyven-ötven éve, és a moldávszkij nyelvet még piaci szinten sem ismerték. A régi besszarábiaiak (nem csak a zsidók) viszont tudtak oroszul is, ukránul is, románul is. A régi - nem csak magyar vagy cigány - erdélyiek (bánságiak, barcaságiak) közül nagyon sokan tudtak magyarul is, románul is, netán szászul vagy svábul is. Talán zsigereikben érezték: ahány nyelv, annyi ember. Most egész más bizsereg a zsigerekben...

Mintha még a test parancsolatait is felednénk (ne csak felebarátod feleségének édes nyelvét, anyanyelvét is szeresd...).

Vagyis bebetonozódik egymás nem ismerésének az állapota. És csak zokogunk majd, hárfánkat és Herdert a fűzfára akasztva, hogy senkinek sem kellünk, még magunknak sem."

Ha most szentenciát akarnék sodorni ebből a váratlanul és ajándékba kapott gondolatszálból, akkor nem tennék mást, mint egy bölcs gyűlésvezető, aki megköszöni a hallgatóságnak, hogy méltóztatott végighallgatni a hangosan szólalóknak, s az emberek azzal távoznának haza, hogy tulajdonképpen mindenkinek igaza van, de minden marad a régiben.

Nem kívánok szentenciázni. Fáradt és kevés tudású vagyok hozzá. Azt viszont tudom, hogy vannak emberek, akik esküsznek az eszperantóra, amely úgymond megoldaná a nyelvek primátusának és nemhivatalos versengésének (nyersebben fogalmazva: viszálykodásának) évezredes problémáit, éppen csak egy világszintű konszenzus lenne szükséges hozzá. Egyszerre valamennyi politikai-kulturális és gazdasági tényező szerte a világon rá kellene bólinbtson, hogy igenis, elfogadja ezt a roppant kifejező és könnyen elsajátítható, ráadásul még dallamos műnyelvet, amelyen a világ kulturális értékeinek meglehetősen jelentős számú alkotása hozzáférhető már. De akkor mi lenne a sokszínűséggel? Mi lenne a "sajátosság méltóságával" (te jó ég, micsoda hamis vita kerekedett belőle a nyolcvanas évek Erdélyében a romániai magyar írástudók között - pedig csak annyi történt, hogy nem tudtunk nyíltan véleményt mondani dolgainkban, aztán csak egymást csepültük és szapultuk bezártságunk, elesettségünk és reménytelenségünk okán)?

Nagy igazság, hogy nem nyelvekről van szó csupán, hanem kultúrákról. Gondolatokról, idiómákról, világlátásról. Keresztet vetésről, káromkodásról és imádságokról. Jelszavakról és szerelmi vallomásokról. Az utolsó lehellet esendőségének megismételhetetlen jogáról. Az első szó zengő mámoráról. Én már nem emlékszem, mikor és mit mondtam először, magamra csodálkozva, emberpalántányi koromban. De azt hiszem, úgy képzelem, nagyon klassz érzés lehetett hallani magam. Legalább olyan, mint amikor megindulunk és járunk. Vagy hirtelen megértjük, ami addig az istennek se ment be a fejünkbe...

Illusztráció: Johann Gottfried Herder (fotó: Vimola Ágnes)