Vakondtól sirályulásig (Debreczeni Éva)

Tegnap reggel, a Káfé honlapját böngészgetve, megakadt a szemem Debreczeni Éva Alvi című karcolatán. Többször is elolvastam és nekiszomorodtam. Valahogy elment a kedvem mindentől. Olyan volt, mintha a napsütötte reggelre hirtelen ráúszott volna egy bestelen nagy, setét felhő. Feltűnt ugyanakkor, hogy ezúttal "Debi" vagy "DÉva", ahogy kedve szerint variálja a szignóját, valahogy nem törődik azzal a játékos nyelvtörősdivel, ami különben munkáit jellemzi s amiben oly mesterien otthon van.

Eszembe jutott az a két évvel ezelőtti reggel, amikor Pusztai Péter barátom aziránt érdeklődött: mit szólok, érdemes-e időt áldoznia arra, hogy fedőlapot tervezzen Debreczeni Éva készülő könyvéhez? Ugyanis a Szatmárnémetiben élő hölgy, akit csak a Káfén keresztül ismert, megkérte őt e-mailben, hogy vállalná el a feladatot.

Kérdésére szívvel-lélekkel azt válaszoltam, hogy ez egyáltalán nem lehet kérdés tárgya, Éva annyi önzetlen gesztust tett mások irányába, sokunknak annyira lelkes balekje, hogy olykor mi is lehetünk azok, ha most éppen róla van szó. Ebben maradtunk.

Tulajdonképpen Évával sose találkoztunk (vagy ha igen, valahogy nem tudok róla), virtuális kapcsolatban álltunk, de úgy érzem, valahol közeli hullámhosszon mozgunk. Ezt éreztem a Káfé szerkesztése közben és annak az interjúnak az elkészültekor is, melyben a 2007-ben megjelent első, saját nevén megjelent kötetéről faggattam - a köztünk meghonosodott csipkelődő hangnemben.

Faggatózás, vakondtól sirályulásig

e-mail interjú Debreczeni Évával

kérdezett: Cseke Gábor

Kedves Éva, jó a könyvedet, ezt a Szatmárnémetiben 2007-ben megjelent Vakondsirályt forgatni. Bevezetőként légy szíves, találd ki, melyik írás belőle a kedvencem és fejtsd is ki, hogy miért?

- A Károsnap. Meg is mondom, hogy miért. Az már megjelent a Káféban, és egy olyan írás, amit minél többször olvas el valaki, annál jobban tetszik neki. De meglehet, hogy a Doktor Transz és Miszter Szilván, ami ugyanolyan pol-humra épül.

Na, ez mellément, hát akkor majd később elárulom én, de addig is tisztázzuk, mi volt hamarabb: a vakond vagy a sirály?

- Egyik sem. Nakonxipán, ami engem is vár. Remélem. Aztán megbotlottam, és kicseréltem a mássalhangzókat. Épp átröppent agyamon egy sirály, miközben éjfélkor baktattam sötét odumba fel, ami lent volt, nagyon mélyen, alant. És zúgtak a baglyok, mint szirénák. Imádom a baglyokat.

Gondolom, ez egy olyan könyv, amit ajánlatos össze-vissza, szeszélyesen, nem föltétlenül együltőben lapozgatni, böngészgetni, gusztálgatni. Bár gondolom, tudnál javasolni jobb olvasatmódot... Végül is Te vagy a szerző...

- Persze. Egy ismerősöm óvatlanul elölről kezdte, és a harmadik oldalnál megbolondult. Jobb hátulról kezdeni, de leginkább középről, vagy ahol épp kinyílik. És nem baj, ha az ember nem érti, miről is van szó. Nem kell mindent megérteni. Ez egy másik ismerősöm szlogenje. Különben az egész könyv anyám haláláról szól, még a vidám írások is. Az ő emlékére jelent meg, amit ugyan nem tüntettem fel benne hivalkodóan, ahogy szokás, az első oldalon. Mert akkor igazságtalan lettem volna a többi hozzám közel álló halálát illetően, akiknek nem kellett volna meghalniuk, ha a világ normális lenne. De nem az. Ezért olyan nevetséges.

Olvastál már föl nyilvánosan, fennhangon a kötetből és mikor? És hol? És hányszor?

- Igen. Nem. A könyvbemutatón, amikor magad uram, ha szolgád nincs. Én élveztem, a közönséget nem volt időm figyelni, elég volt a betűket meg Láng Zsoltot mellettem, hogy mosolyog-e. Kívülről persze még nem tudom a szövegeimet. Aztán ezelőtt jóval, nálam voltak barátaim vendégségben, s miután jól megetettem őket, desszertnek kapták a Totálkárost. Én végig röhögtem, talán ők is, persze nemigen értették, jó volt a vörösbor.

Hogyan álltad meg saját kifacsart szavaidon, szóbogáncsokon hizlalt terjedelmesebb szövegeidet röhögés nélkül elmondani? Nekem beleszakadt volna a rekeszizmom...

- Nem ez a baj, hanem a hosszabb, nyakatekert szavakat baki és nyálfröcsögés nélkül kimondani. Hosszabbak felolvasására nem is vállalkozom, mert ahhoz nem elég vizet inni közben. A könyvbemutatón az egyik választott szövegem a Doktor Transz volt, ráadásul román anyanyelvűek is voltak a teremben, révetegen mosolyogtak, mintha ők is exilírt ittak volna. Remélem, semmit nem értettek belőle.

Lehet-e a humoros szemléletű ember kora nyilvánosságának bohóca, vagy talán mások az igazi bohócok, ő meg csak lekoppintja őket?

- Nem tekintem magam bohócnak, ahhoz inkább előadóművésznek kell lenni, én meg nem adom elő magam, inkább bujdokolok magam mögött. Jobban szeretem a zárt kört, mint a nagy nyilvánosságot, de legjobban egymagammal vagyok úgy el. A társadalom elég nagy cirkusz amúgy is, sok sztárbohóccal, én rajtuk nevetek, miközben félek tőlük, ezért csak titokban és írásban, miközben ők nem vesznek komolyan engem.

Írói példaképekről nem kérdezlek, de irodalmi gusztusod azért már érdekelne: kit, miért, és milyen gyakran?

- Nincs is írói példaképem, mert nem tartom magam írónak, se szépnek. Ezt inkább mások kellene mondják rólam, persze hazudnának. Költő se vagyok, félreértés ne essék, meg más se, főleg orra ne. Nincs meg hozzá a kellő méretű végzettségem meg mellényem. Olvasni egy ideje már nemigen olvasok, csak ha nagyon kell. De akkor rettentő, mekkora élmény. Különben olyan, mint a mindennapi rántott hús, az is unalmassá válik. Mostanság írok, ha rámjön a kultúra. Viszont aki netán végigolvasta az írásgyűjteményt, kiókumlálhatta, hogy Örkény meg Karinthy nem áll távol tőlem, és persze Parti Nagy Lajoska, no meg Kukorelly Endre. De semmiképp sem példaképek, legfennebb szerelmes vagyok beléjük. Ha példaképem van, akkor az Michelangelo, a saját képével a bőrén az Utolsó ítéletkor. Ő se volt szép, csak minden, amihez hozzányúlt.

Még most sem jöttél rá, melyik írásod az én kedvenc írásom? Igaz, a tartalomjegyzék meglehetősen hosszú, de azért még tippelhetsz...

- Ja... lehet, hogy a Székelyek? Persze ez csak egy tipp. Nem szoktam nyerni.

Na látod, ez már közelebb áll a valósághoz. Az első tippnél még vakond voltál, de most már sirály vagy. Még milyen műfajokban szándékozol próbálkozni, "hangolni"?

- Nálam minden jöhet, sőt, a legjobban az vonz, amiről még nem is hallottam. Vagy nem sokat. Így jártam a haikuval is, ami az én irodalomleckéimben még sajna nem szerepelt az akkori szocreál tananyagban. Ahogy megtudtam, mi az, mindjárt írtam is egyet, sajnos a kötetből kimaradt, mert csúnya szavak voltak benne.

Ha valaki irodalmilag megpróbálna Téged - nem plagizálni, de - lelkesen utánozni, mit szólnál hozzá? Mit üzennél az ismeretlen merénylőnek?

- Csak nyugodtan. Amúgy én magam percről percre változom, mint valami irodalmi (?) Barbamama, mindig más alakot öltök, és nemigen lehet engem felismerni. S mire már felismernek, megint más vagyok és mást írok, de nem biztos, hogy meg is jelenek. És gyorsröptű vagyok, mint egy sirály. De a föld alatt élek, mert ez a hazám. A viccet most nem mesélem el...

2007-06-17.

Utóirat:

Hogy senki se haljon meg bután, tartozom annyival az olvasónak, meg a szerzőnek is, hogy eláruljam, mely írás áll különös becsben nálam. Hát tessék, itt van:

A hon: foglalt!

(Millecentenáriumi kép három színben)

Ős-bemutató

S hogy miért? Mert egyszerűen: jó!

******

Debreczeni Éva:

A hon: foglalt!

(Millecentenáriumi játék három színben)

— Ős-bemutató

— 1. szín (piros):

— Meddig megyünk még, Árpád apánk? Már nagyon Álmos vagyok...

— Azmeddig amaz újdonatúj hont meg nem találtuk, isa!

— De miért köll nekünk új hazát keresni, mikor még az régit sem használtuk el?

— Mert ottan már ferde szemmel néznek reánk... Az teremburáját! Ti ottan hátul, Ond és Kund, mit vereckedtek folyton?! Inkább keresnétek meg Tas vezért! Az elébb igencsak nézegette egy hordó fenekét...

— Hol vagyol, Tas?

— Itt Tas! (csuklik). Jujujuj, de virgoncan mozognak itten azon fák! Ebben az nagy tolongásban beléhágtam valamibe, isa szoros lett az lábum!...

— Poroszkáljatuk már gyorsabban, feleim, így még ezeregyszáz év-múltán se igön érünk el amazon új hazába! De nehogy lemaradjék valaki közületek, mert akkorra csonka országot fogunk alapítani!

— Te mög mit hunorogsz, Ond vezér?

— Az elébb egy száraz ág kiverte az szömömet.

— Akkor te mátul kezdve Vak Ond vagy!

— Vigyázzatok, valami mozog ott az bokurban! Mi lehessen az? Tán csak nöm valami nálunknál is barbárabb népségű őslakos?!

— Hogy néz ki?

— Aprócska, zöld az orcája nekije, és kiguvad az szöme.

— Á, hisz az csak Huba vezér, elkapta az szükség az bokroknak tövibe!

2. szín (fejér):

— Ejtsetök má' valami vadat, atyámfiai, nagyon megéhült az serög! De nehogy bakot lűjetek!

— lmhol, Árpád apánk, lűttem egy szép szarvust! Világított az agancsja nekije, mint azon elemlámpa!...

— Ó, te baromállat, mit tevél! Lelűtted az csodaszarvust, mostmár ki az fene mutatja meg az utat nekünk? Még majd rossz irányba mögyünk oszt rossz országut fogunk elfoglalni!... Hívjátok gyorsan az Sámánt!

(Sámán jő.)

— Hallod-é, Sámán! Vedd elő izibe az varázsvesszejedet!

— No de Árpád apánk, pont itt, ennyi ember előtt?!

— Ne izgass, Sámán! Húzzad ki, s tartsad előre, hadd mutassa meg az helyes utat amaz újdonatúj honba! De hogy addig se legyünk tétlenek, készítsük el az ebédünket. Töhötöm, tedd be ezen húst azon nyerged alá, hadd puhuljék!

— Nem töhötöm!

— Osztán miért?!

— Mert már van ottan valami.

— Micsoda?

— Hát az lovam!

3. szín (ződ):

— Hej, te Sámán, mutat már valamerre az varázsvessződ?

— Nem mutat az semerre. Beszorult két fa közé az imént, s eltörött.

— Akkor mondja meg Vak Ond, hogy merre menjünk.

— Csak Elődre!

— Árpád apánk! Aztán ha od'érünk az új honba, mit csenálunk az barbárabbnál barbárobb lakosokkal? Lenyilazzuk űköt? Vagy inkább beolvasszuk? Én amondó volnék, elébb nyilazzuk le, s aztán olvasszuk bé űköt!...

—Nem, atyámfiai, mink csak békösséggel foglalunk! Elébb jól elverjük űköt, aztán majd úgyis behódolnak maguktól. Vagy ha mégse, akkor üzletet kötünk. Megvesszük tőlök az francos országut. Od' adjuk nékik az fehér lovamat cserébe, a Pannont. Úgyis öreg má' meg sánta, nem lát az szömitől, még annyit se, mint Vak Ond. E' lesz azon jó biznisz, hehe!

— Mondd csak, bölcs Sámán, milyen nép lakik errefelé?

— Úgy hallottam, kabarok...

— Akkor ez a föld a kabaré... De csak volt kabaré! Mert itt leend az mi új honunk! Ezennel kijelentem: a hon foglalt!

— Árpád apánk, Árpád apánk! Az elébb kikötöttem az lovamat az fenyőfáhuz, de mire visszamentem érte, már ellopták!

— Ebbül is láthatod, fiam, mögérkeztünk!

(1996)

Debreczeni Éva sz. 1957, Szatmárnémetiben

A Szatmári Friss Újság riportere, hosszú ideig tördelője, olvasószerkesztője volt. Jelenleg a Szatmári Magyar Hírlapnál olvasószerkesztő. Eredeti szakmája szerint műépítész, az internet révén lépett az irodalomba, kezdetben egy-egy szóba göngyölt bogánccsal. Majd abszurkák, versek, álomtörténetek, novellák, esszék - minden, ami kipróbálható, a stíluskereséssel megáldott szerző személyes örömére. Vakondsirály-a (Hírlap Könyvek, Szatmárnémeti, 2007) gúnyba, nevetésbe, csipkelődésbe oltott rekviem. Korábban megjelent még egy regénye, álnéven. Verseiből készült válogatás az Erdélyi és csángó költészet pótkötetében található.

Illusztráció: DÉva könyvének Pusztai Péter által tervezett fedőlapja