Cserebere (Molnár Attila és a Pesti Napló)

1.

Van nekem egy ifjú jó barátom, tekerőpataki Molnár Attila.

Nemrégiben végezte Kolozsváron a képzőművészeti egyetem fotó-video szakát, most fejezte be a doktori képzés első évét, jónevű fotós, s megszállottja a régiségek gyűjtésének. Bélyegekkel kezdte, majd fotókkal folytatta, de most már gyűjtöget minden elképzelhető szellemi terméket, ami a kezébe kerül. Az emberek könnyen válnak meg kacatjaiktól, régi újságjaiktól, könyveiktől - nincsen hol tartani, meg aztán egyáltalán, mire is jó ma már, az internet korában, a régi poros-penészes, szakadt, dohos szagú újsággyűjtemény, amitől már az első 5 percnyi lapozgatás után hevesen vakarózik az ember a láthatatlan gombák, atkák és egyéb mikroszkopikus kártevők hatására.

Szó ami szó, nagy csereberében vagyunk Attilával: ha egy használható címet, vonatkozást megtudok, egy érdekes régebbi kiadvány kerül a kezembe, mindjárt jelzem neki a létezését, s ő ugyanígy. Időről időre leülünk, kiterítjük egymás elé a kincseinket, úgy beszélünk róluk, mint gyerekeinkről. Úgy vettem észre, Attila még abban a fázisban van, amikor az ember még inkább gyűjt és az elmélyülést, a vizsgálódást jobb időkre hanyagolja. Nem csoda, hiszen fiatal házas, nemrég született gyereke, az iramot az élet diktálja, a szenvedély takaréklángon tartja magát, hogy ki ne aludjon.

Pár esztendeje, amikor megismerkedtünk és meghallottam, hogy régi erdélyi fotók múzeumának létrehozásában sántikál, interjút készítettem vele az Új Magyar Szó Színkép melléklete számára.

2.

Régi fotók erdélyi múzeumáért

Molnár Attila szerint hatalmas mennyiségű lappangó anyag van pusztulóban

2005 májusában tekerőpataki interjúalanyunk, kolozsvári diákoskodása során hivatalos tervezetet fogalmazott egy létrehozandó Erdélyi Fotográfiai Múzeum alapítására. Az akkor még csak elképzelt intézmény jogi státusáról nemrégiben született törvényszéki döntés, s a három alapító taggal induló múzeum szükségességéről és elképzeléseiről beszélgettünk Csíkszeredában.

- A régi holmik - s köztük a régi fotók, képeslapok, kiadványok stb. - gyűjtése nem újkeletű dolog. A valóság mely tényei késztettek arra, hogy elgondolásodat intézményes tevékenységként megfogalmazd?

- Mielőtt Kolozsvárra mentem volna, s amikor már úgy vélte, hogy eléggé benőtt a fejem lágya, édesapám felvitt a padlásra, elővett egy olyan kazettafélét, amiben egyetlen szög sem volt, s elővette belőle a családi dokumentumokat. Sok generációra visszamenőleg volt ott minden, fényképek is szépapámékról, háborúkról, az orosz fogságból, egy katonai napló az első világháborúról, s ezzel fokozatosan beoltódtam, képes levelezőlapokat kezdtem gyűjteni. Kolozsváron kapcsolatba kerültem az ottani régiséggyűjtőkkel, s ott egy idős bácsival megismerkedve ébredtem rá arra, hogy ha egy bizonyos összeg az ember rendelkezésére állna, annyi régi dokumentumot lehetne megmenteni, hogy csak. Nekiláttam régi fotókat gyűjteni, amíg egyszer találkoztam a XIX. században élt Veress Ferenc egy gondolatával 1862-ből, amikor a kolozsvári fotográfus felhívással fordult céhtársaihoz, hogy közös erővel gyűjtsék be a tudomány, a művészet, az ipar és a kereskedelem mezején kisebb-nagyobb nevezetes egyének felvételeit, és albumba összegyűjtve adják be a hazai múzeumokba. Tíz év telt el a felhívástól, felhívás nyomán, mire az első daguerotípia a múzeumba került. A felhívas pedig csak évtizedek múlva vált némileg valósággá.

„Gyűjteményem az Egyesület rendelkezésére áll”

- Hogyan lett mindebből mára Erdélyi Fotográfiai Múzeum Egyesület?

- Egyelőre csak az elnevezés létezik, meg a hivatalos végzés arról, hogy működhetünk. A törvény előírta három alapító tag - Ádám Gyula fotóművész, édesapám, Molnár János és jómagam - mellett most testületi tagokat toborzunk, mert hiba lenne azt hinni, hogy egy maroknyi ember vinné valamire. De nem kell messzire mennünk, mert a Hargita Megyei Kulturális Központ jó ideje érdeklődik az elképzelés iránt, amit személyesen támogat Hargita megye tanácsának alelnöke, Borboly Csaba is, illetve olyan rangos fotóművészek és egyetemi oktatók, mint Feleki Károly és Dorel Gaina Kolozsvárról, továbbá fotószakos egyetemi hallgatók is, mint Balázs Áron, Bartha Loránd és Fülöp József is. Elképzelésünkről többször írt már a Hargita és Kovászna megyei sajtó, s tudunk olyan esetről, amikor e hírverés nyomán sepsiszentgyörgyi tanárnő jelentkezett, hogy összegyűjti és digitalizálja szülőfaluja, Papolc elfekvő régi fotográfiáit. A példa pedig, gondolom, mihamarabb ragadós lesz...

- Mi a te személyes, gyakorlati hozzájárulásod a jövendőbeli múzeumhoz - az ötlet megfogalmazásán túl?

- Diákoskodásom megkezdése óta szenvedélyesen gyűjtöm és tematikusan osztályozom a régi erdélyi fotográfiákat. A barátaim és ismerőseim révén, meg az ószeren szerzett, pár év alatt összegyűlt anyag főként az 1850-1880 közötti évek erdélyi életképeit, városait, közterületeit, épületeit, tájait, valamint az I. és a II. világháborús évek fotóit tartalmazza. De múzeumi kutatásaim során tapasztaltam, hogy a különböző múzeumokban és levéltárakban hatalmas feldolgozatlan vagy elfekvő fotóanyag szunnyad, amit legalább digitalizált formában közkinccsé kellene tenni. Az is közismert tény, hogy a családi archívumokban rengeteg értékes régi és kortárs erdélyi fényképanyag vár arra, hogy legalább részben megmentsék az utókornak. A gyűjteményem, illetve az édesapámé tehát már az Egyesület rendelkezésére áll.

- Mit tehetnek azok az emberek, akiket fellelkesít az önök által megfogalmazott gondolat és személyesen is szeretnék gazdagítani a fiatal múzeum anyagát?

- Jelenleg még minden infrastruktúra, anyagi alapok, megfelelő székház nélkül tevékenykedünk, de szeretnénk számbavenni mindenkit, akikre számíthatunk. Jóérzésű, becsületes emberekre, mindenek előtt fotográfusokra gondolunk, akik nem anyagi haszon reményében ajánlják föl segítségüket, hanem mert egyetértenek céljainkkal. Egyelőre telefonon vagy e-mailen várjuk jelentkezésüket, hogy kapcsolatba léphessünk egymással*. Azon túl, máris gyűjtsék össze bátran mindazt, amit élet- és tevékenységi körükben tudnak, digitalizálják, rögzítsék melléjük a legfontosabb információkat, rendszerezze az anyagot s amikor a körülmények is megteremtődnek, CD-n vagy DVD-n bocsássák rendelkezésünkre. Ha pedig sikerül embereket meggyőzni, hogy néhány eredeti fotóról mondjanak le a múzeum javára, természetesen az érvényben lévő törvényeknek megfelelően, akkor a virtuális múzeum mellett - amelyet első lépésként szeretnénk mihamarabb létrehozni - megvethetjük egy valóságos, gazdag fotómúzeumi tárház alapjait is.

Szív-lélek emberek mindenütt élnek

- Miben állna az előbb említett virtuális múzeum?

- Egy professzionális, négy nyelvű honlapból, amely mindenünnen könnyen elérhető, s amely egyelőre a mi saját digitális és valóságos, régi és kortárs képállományunk állandó bővülésével párhuzamosan, keresőmotorral ellátva, bárkinek a rendelkezésére áll a világon. Nem csupán a magyarságnak, hanem a körülöttünk élőknek is ugyanúgy. A bejegyzés után mindjárt pályázatot nyújtottunk be e célból, s az első sikeres lépések után létrehozhatnánk a folyamatos támogatást biztosító alapítványt is. Addig az internetes múzeum azonnali tájékoztatást nyújtana szándékainkról, állományunkról, az újdonságokról, a begyűjtési módszerekről, feltüntetve a forrásokat és az adatközlőket, illetve az ismert jogtulajdonosokat. Eleven párbeszéd alakulhat ki így a felhasználók, az adatközlők és a gyűjtők között, ami a gyűjtés sikerének záloga. De mindez csak apró lépésekkel valósulhat meg, aki egyszerre szeretne eredmény elérni, kudarcra van ítélve. Becslésem szerint legalább tíz-húsz évbe kerül, amíg egy komoly vizuális gyűjteményhez juthatnánk.

- A Hargita Megyei Kulturális Központ a kezdetektől támogatta az elképzelést. Miként?

- Jó ideje már, hogy a HMKK által szervezett fotótáborokban átbeszéltük a témát, hivatalosan pedig ezen az őszön, a két legutóbbi fotótábor - a kászonaltízi és a gyergyóremetei - során a valóságban is megtapasztaltuk, hogyan és mennyire vagyunk képesek a terepet felmérni, illetve a gyűjtéshez szükséges híveket megnyerni. Kászonaltízen eredménnyel járt az előzetes hírverés, az emberek várták érkezésünket, s szerencsére olyan lelkes támaszra bukkantunk, mint Balázs László kultúrigazgató, akiben feltétlenül megbízik a falu népe, s ezért is vállalta, hogy az archív képeket begyűjti. Hasonló érzékenységet tapasztaltunk Gyergyóremetén is, ahol a szervezésben, úgy tűnik, ugyancsak feltétel nélkül támaszkodhatunk a helyi községvezetésre, személyesen Laczkó Albert Elemér polgármesterre. Ilyen szív-lélek emberek, tapasztalatom szerint, mindenütt élnek, csak meg kell találni őket.

- Mi történik az anyag begyűjtése után?

- A HMKK hathatós segítségével igyekeznénk lépést tartani a gyűjtött anyag beérkezési ütemével, s a digitalizálás nyomán nyert dokumentumokból időszakonként - szándékunk szerint havonta - bemutató kiállításokat rendeznénk, amelyek erkölcsileg némileg érdekeltté tennék a dokumentumokat felkínáló tulajdonosokat, illetve a saját fényképeiket önzetlenül felajánló, a szerzői jogról lemondó fotográfusokat. Már az elején határozottan gátat kell vetnünk annak, hogy a projektet - az ideiglenesség és az önkéntesség ürügyén - esetleges illetéktelen és ellenőrizetlen üzleti manipulációk kompromittálhassák. Nem kellene egyszerre túl sok munkát behordani, mert kezdetben a feldolgozás iramát is nehezen győznénk, s nem az a szándék, hogy egyik raktározási helyről a másikra, cseberből vederbe költöztessük a nyilvánosság elé kívánkozó értékeket, hanem hogy az összes fellelhető információt tudassunk minden egyes képről.

- Konkrétan, milyen fajta képeket vártok a létesítendő múzeum esetleges támogatóitól?

- Mikor végleges címünk és funkcionális székházunk lesz, olyan fotográfiákat hozzanak, amelyek mind szűkebb, mind tágabb közösségükre jellemző, sajátos történelmi-néprajzi-dokumentáris információkat hordoznak. Nem a mennyiségen van a hangsúly, hanem azon, hogy tényleges gazdagodást és fotómentést jelentsen az Erdélyi Fotográfiai Múzeum szempontjából.

Névjegy

Molnár Attila (Tekerőpatak, 1975)

Fotóművész, dokumentumfilmes. Végzettsége: Ady Endre sajtókollégium (2002), Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem fotó-videó-számítógépes feldolgozás szak. Jelenleg az egyetem mesterképző programjában vesz részt. 2000-től számos egyéni és közös fotókiállításon vett részt, 2005-ben elnyerte a Gyergyói Muuuvie Filmfesztivál Romániai Magyar Szó különdíját. Számos dokumentum- és riportfilmet készített szülőfaluja életéről és szokásairól. Részt vett a IV. Filmtett-Duna Műhely alkotótáborban, a HMKK nemzetközi fotótáborának többszörös tagja.

3.

A fenti írás meg is jelent, a múzeum-egyesület tevékenysége, ha szerény léptekkel is, de beindult, a Hargita megyei tanács használatba adott számukra korszerű fotófelszereléseket, s őszre talán tető alá kerül a múzeum köré tömörült pártoló tagok első kiállítása is.

Az interjúval pedig elindult barátságunk, amelynek menet közben számos apróbb-nagyobb gyümölcse érett be.

Családi képeim közt keresgélve, rábukkantam egy maroknyi távoli, imseretlen ismerős fotójára, a 20. század elejéről, számomra ismeretlen, de történelmileg fontos fotográfiai műhelyekből. Mindjárt Attilára gondoltam, hogy boldoggá tehetem velük szépen alakuló gyűjteményét.

Rokonszenves számomra Attila közhasznú buzgólkodása, ezért, amivel csak tudom, magam is segítem a gyűjtést. Ám gesztusom most sem maradt viszonzatlan: amikor átadtam volna neki az újabb ajándékot, ő is gondoskodott meglepetésről: hátizsákjából előhalászott kölcsönbe (mert hogy neki nincs rá ideje beléjük mélyedni) néhány régi könyvet, úgymint egy 1942-ben Kolozsváron kiadott útirajzgyűjteményt (Hazai utazók Erdélyben), egy kéziratos nótagyűjteményt 1943-ból és egy ünnepi albumot a Pesti Napló kiadásában, amelynek lapozása után azonnal felcsillant a szemem és az alábbi levelet írtam a huszadikszazad.hu főszerkesztőjének:

Kedves Zoltán,

pazar fotóalbumra bukkantam, kölcsön is adták egy hétig, az a címe, hogy A nyolcvan éves Pesti Napló ajándékalbuma, 1850-1930.

Ilyen fejezetek vannak benne:

A Bach-korszaktól máig (a Pesti Napló története - képekben)

A magyar művészet 80 éve

Nyolcvan év divatja

Amit 80 év épített

A tudomány 80 éve

A színház és zene 80 éve

Népviselet - népművészet

Budapest 80 éve

A magyar gazdasági élet

A magyar puszta - Régi várak

A magyar repülés története.

Ami a legérdekesebbnek tűnik: a 29-30-as év képi vonatkozásai (események, épületek, tájak, emberek, személyiségek, intézmények). Ha érdekel Titeket valami belőle, tudnék jó reprókat készíteni az archívumotokhoz. Az album forrásai, a saját fotótéka mellett (fotósok: Escher Károly, Balogh Rudolf, Szőke Imre, Tábor János) a MNM Széchenyi Könyvtára, Hírlaptára és Néprajzi Tára, Budapest múzeuma és könyvtára, a Nemzeti Színház múzeuma, a Természettudományi Társulat és a Magyar Aero Szövetség...

Szabó Zoltán gyorsan és lelkesen válaszolt: amennyit csak lehet, mentsek át belőle. Mire neki is kezdtem, s egy heti böngészés és válogatás után több mint 300 képet sikerült meglehetősen jó minőségben reprózni. Ezalatt pedig megismertem - már amennyire Csíkszeredából, a forrásoktól ezervalahány kilométerre meg lehet ismerni - a Pesti Napló rövid történetét, mindazon túl, ami a szakadozott, de még meglehetősen jó állapotban lévő emlékalbumból kibomlott.

Az 1850-1939 között folyamatosan megjelenő budapesti napilapról annyit kell tudni, hogy mindvégig megmaradt kora legbefolyásosabb magyar lapjának és a liberális eszmék híve volt. Valamikor, a kezdetekkor Deák Ferenc pártjának szócsöve volt s befolyásához mérten alakította minden időkben sajtó- és kiadói politikáját. Nagyhatalmi, átfogó intézményben gondolkodó szellemisége egymás után teremtette a lap mellé rendelt kiadványokat és szolgáltatásokat, vonzotta a legjobb írókat, közírókat, művészeket és fotográfusokat, s ahogy az ünnepi képes album anyagából kitetszik, az egész magyar irodalom színe-java jelen van a hasábjain. Az album is inkább csak szemelget belőlük, hiszen a felsoroláshoz nagy tér kellene, de most megmaradunk a tendenciák ismertetésénél. Nem véletlen, hogy ma is keresettek a Pesti Napló könyvei sorozatban megjelent irodalmi művek, amelyek a magyar és a világirodalom jeles alkotásaival ismertették meg a nagyközönséget igen elérhető áron. Megtudtam, hogy a lap kiadta a legjelesebb festők illusztrált gyűjteményét, ugyanakkor minden évben számos könyvajándékkal lepte meg leghűségesebb olvasóit, előfizetőit.

Külön említést érdemel a 80. éves jubileum, amikor is az itt említett album készül. A Nyugat 1931-es gyűjteményében kutatva bukkantam rá Sárközi György egy kritikájára, amelyből kitetszik, hogy az ünnep egy más jellegű könyvajándékot is életre hívott: a Halhatatlan szerelem című versantológiát, amelyet az ismert költő ekként méltat:

"Akár józan megfontolás, akár az album szerkesztőjének, szegény Mikes Lajosnak a költészet iránt érzett posthumus szerelme hozta létre ezt a kötetet, jelentősége jóval több, mint hasonló «kedvezményeké» szokott lenni. Hiszen arról lehet vitatkozni, hogy van-e értelme versek «tárgyi» csoportosításának, mégha e tárgy maga a mindent mozgató szerelem is, s hogy ha már a korlátot elfogadtuk, lemondhatunk-e az antológia-szerű rendezettségről, időrendről, névsor teljességéről, a világirodalom némely idevágó remekének szerepléséről? (Az előszó elhárítja ezt az utolsó kérdésünket: «nincs itt mindaz, ami a Szerelem; nincs itt mindaz, ami halhatatlan.») De eltekintve mindettől, a kötet jelentőségét az adja, hogy egy sereg szép magyar és idegen versnek kíván népszerűséget szerezni s az idegen versek - jórészt új fordítások - az új magyar költészet három nagyszerű műfordítójának, a halott Tóth Árpádnak, az emberélet útjának felén álló Babits Mihálynak s a fiatal Szabó Lőrincnek átköltésében kerülnek elénk."

Másik erőssége a lapnak a fotográfia, amely az évtizedek folyamán egyedivé és európai színvonalúvá tette a Pesti Naplót. 1925-től ugyanis a napilap képes mellékletet adott ki, amelyben az eseményeket képes újság formájában ismertette a többet és másként tudni akaró olvasókkal. Stemlerné Balog Ilona, aki mélyrehatóan elemzi a melléklet fotótörténeti szerepét, a sajtótörténet európai emblematikus németországi lapjaihoz (Berliner Illustrierte Zeitung, Münchner Illustrierte Presse) hasonlítja a budapesti törekvéseket, hiszen mindannyian sokat adtak arra, hogy a legjobb fotósokat foglalkoztassák, ez adta meg a kiadvány hitelességét és maradandóságát. "Meghatározó szerepe volt a lapnál Balogh Rudolfnak, a hazai fotóriporterek doyenjének, de a lapnál dolgozott a húszas évek végéig Munkácsi Márton is, aki eleinte sportfotográfiáival tűnt ki. Munkácsi később, amikor Németországban, majd Amerikában keresett és jól kereső fotográfus lett, sokszor küldött képeket a lapnak, ahol ezek rendre megjelentek. Rajta kívül Aigner Lászlótól, az Est-lapok párizsi tudósítójától közöltek rendszeresen névvel jegyzett külföldi képes tudósításokat a lapban. Az évtized közepéig még a Pesti Napló-nál dolgozó Balogh Rudolf mellett tűnt fel az 1920-as évek végétől Escher Károly jobbnál jobb képriportjaival, és lett meghatározó fotográfusa a képmellékletnek. A melléklet frissítésére időnként amatőr fényképpályázatokat hirdettek a lapban" - tudjuk meg Stemlerné Balog Ilona tanulmányából, amely részletesen ismerteti a Napló-féle képriport jellegzetességeit: a téma több szempontú és szemszögű vizsgálatát, a képszerkesztés fontosságát, a nyomás minőségét, a képi közlés nyelvezetének a kialakítását.

Az ünnepi album magán viseli mindezeket a sajátos jegyeket, ezért is igyekeztem a lehető legtöbbet és mindenek előtt képi összefüggésében átmenteni belőle - anélkül, hogy a lappal magával közelebbi ismeretségbe kerülhettem volna. Az 1939-ben megszűnt újság (mit újság! - az Est-lapok valóságos sajtóbirodalom volt, utazási irodával, kereskedelmi részleggel és sokféle szolgáltatással!) fényképarchívuma, mint annyi minden a világégések következtében, 1945 után szétszóródott, megsemmisült. Ami előkerült belőle s a Magyar Nemzeti Múzeum fényképgyűjteményében van, vagy amit éppen magánszemélyek őriznek, az esetek többségében azonosító szöveg, egyéb dokumentációs jelzés nélkül maradtak, s inkább már csak a könyvtárakban elérhető lapgyűjteményekből fejthető fel az a gazdag képi világ, amit a Pesti Napló és éltetői az utókor számára hagyományozni kívántak.

Illusztráció: Molnár Attila (a bal szélen) és tekerőpataki barátai, 1993-ban, egy közös éneklés alkalmával * Archív felvétel