Milyen torokszorító, hogy amióta Cseh Tamás tavaly, 67 évesen elbúcsúzott e világtól, mintha még csak jobban fellángolt volna személyiségének (emlék)tüze.
Életének utolsó éveiben, amikor már láthatóan betegségekkel, memória- és beszédzavarokkal is küszködött - legalább is nekem nagyon úgy tűnt -, az iránta való figyelem kiemelten inkább az esendő emberit célozta meg és lassan más bálványok felé fordult volna.
A halál utáni (második) "felfutását" meghatározó január 22-ére eső születésnap most szerencsésen társult sokak képzeletében a Himnusz egy nappal korábbi születésnapjával, amelyet néhány éve a Magyar Kultúra Napjává avatott - joggal - a közösségi kegyelet. Nincs ebben semmi rossz, sem ravaszkodás, hiszen Cseh Tamást szerencsére sose kellett belopni a hátsó ajtón. Összetéveszthetetlen előadói stílusa, szaggatott, mindegyre zenei groteszkbe hajló líraisága vagy balladás keménysége, vagányos, hányaveti hangvétele külön helyet biztosítanak neki kultúránkban.
Tegnap meg mintha egyenesen feltámadt volna egy kicsit Csíkszeredában (vagy úgy tűnik, mintha meg se halt volna?), amikor meglepően sokan összezsúfolódtak a Nagy István művészeti iskola aulájában, többnyire tizenéves fiatalok a Kolozsvár és Marosvásárhely után itt is bemutatott emlékestre. Ezért aztán nem is lehetett ráfogni, hogy nosztalgiakoncertet ültünk végig, viszont mégis csak az volt, mert a sok állomásos erdélyi előadókörútra indult fiatal zenésztrió - Orbán Ferenc (ének, gitár), Lőfi Gellért (zongora), Keszi Csongor (basszusgitár) - célja az volt, hogy Cseh Tamás élő muzsikáját vigye szét oda, ahol ezt a dallamkultúrát szeretik, megbecsülik, értik és a magukénak érzik.
Slágerek jönnek és mennek, gyorsuló iramban váltják le egymást. A Bereményi Géza-Cseh Tamás páros alkotói gyöngyszemei ma is élőek: maradnak. Ha nem is a Tamás enyhén nazális hangján, nem a tőle megszokott "rögtönzöttséggel" és ihletettséggel, de becsületesen, őszintén rajongó módon, ahogy értő tanítványokhoz és utókorhoz illik.
A kerek egy órás válogatás nagyszerű és tömény volt - egyik dalt sem lehetett tölteléknek érezni, sőt, a Cseh Tamás albumait ismerőben is csak a további nagy dalok sajnálatos hiánya jelentkezhetett.
A Micsoda útjai voltak c. emlékest csak egy a sok-sok emlékező gesztus sorában. Tanulságos végigkövetni azt a pezsgő Cseh-kultuszt, ami a művész honlapjáról is leolvasható, az egymásutáni rendezvények híreiből kisugárzik. A nyelvterület legkülönbözőbb pontjain és zugaiban idézték föl szellemét és még életében visszaemlékező jegyzeteibe foglalt intelmeit. A honlap gazdag adatbázisában számos interjú, vélekedés, kritika és nagyszámú dal, videófelvétel érhető el. Arról a művészről vallanak, akit maradéktalanul kizárólag csak azok értenek meg és fogadnak be igazán, akik magyarul beszélnek, magyar közegben éltek. Cseh Tamásnak kitűnően sikerült az, ami ambíciójának motorjait beindította: hogy ami beléje és nemzedékébe szorult és ami nem divatos nyavalygás, hanem máig hiteles életérzés, arra ne angol/idegen nyelvű köntöst szabjanak, hanem próbálják elmondani - valahogy, bárhogy! - magyarul...
Cseh Tamás dalai azóta is mondják, amit mondaniuk kell. Az idők telnek, ő pedig dalként velünk marad.
Illusztráció: az erdélyi emlékturné plakátja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése