Ismerős ez a figyelmeztetés, ugye? Akár sírfelirat is lehetne. Arról, hogy minden mozgásban, munkában van. Éppen most dolgozunk rajta... Türelem, itt munka folyik...
Mindig folyik valami ebben a furcsa életben. Legalább is körülöttem ez történik. Annyiszor mondom magamnak, hogy a kellemes dolgokat majd egy szabad pillanatra tartogatjuk, de az a pillanat sosem jön el, mert sikerül egyik percről a másikra új és új hámba fognom magam.
Most már egészen biztos, hogy én akarom ezt így. A sors közömbös ebből a szempontból, ő nem erőszakolja rá magát senkire, előbb el kell fogadnood, s csak azután telepszik életedre.
Kora ősszel kétszer is keresett Dan Culcer (róla bővebben lásd a korábbi bejegyzéseket). Idehaza járt, marosvásárhelyen, családi ügyeit (örökség) intézte, barátokat látogatott, szerkesztőségi kapcsolatait intézte (Vatra), hozzám csak telefonált, de egyik alkalommal sem voltam itthon. Pedig jó lett volna élő szóban elmondani egymásnak, hogy minden OK, Párizs és Csíkszereda között csak földrajzi távolság van, a hullámhossz ugyanaz.
Amit nem hozott el az ősz, meghozta az új év. Ugyancsak telefonon, ezúttal Párizsból. Történetesen otthon tartózkodtam. Sőt, én vettem föl a kagylót. A pár perces eszélgetés elég volt ahhoz, hogy megtudjam: összegyűjtött verseit készül sajtó alá rendezni egy vásárhelyi kiadónál (Ardealul), aki nem kér fizetséget, s honorárium fejében bizonyos mennyiségű kötettel fizet. Ez most az úzus a román kiadók házatáján - magyarázta -, így minden egyszerű, gyors és tiszta. Nem fáj senkinek a feje - illetve ha fáj, nem más miatt fáj, hanem kinek-kinek maga miatt...
Hirtelenében nem esett le a tantusz, de a beszélgetés után elgondoltam: Dannak elég tekintélyes számú versét lefordítottam már. Mi lenne, ha összegyűjtött verseinek teljes fordításával tenném fel rájuk a koronát? Nem sokat teketóriáztam, még aznap megírtam neki szándékomat, s szinte perceken belül jött is a válasz: javaslat elfogadva, a kötet kétnyelvű lesz.
Azóta dolgozunk. Ő rakosgatja a készülő kötetet, én meg kóstolgatom a szövegeket, próbálgatom az első hangokat. Kihasználva az internet adta lehetőségeket, közös dokumentumon írjuk-bővítjük a készülő könyvet, a nap bármely órájában mindkettőnk hozzáfér ugyanahhoz a dokumentumhoz, egyik kékkel, másik pirossal írja megjegyzéseit, javaslatait, kételyeit a lassan, de biztosan alakuló kézirat mellé, alá vagy fölé, valódi work in progress ez, nekem nagyon tetszik ez a fajta szellemi építkezés, a gondolatcsere térbeli lerövidítése a földrajzi távolságok dacára...
Meg kellett vallanom ezt az időszakos fordulatot életemben, akár magam előtt is, hogy érthetőbbé váljon, miért hanyagolok pillanatnyilag egyéb dolgokat. Mert hát új "játékszerre" leltem (mintha nem lenne belőlük elég az asztalomon), s most is sietek összecsapni ezt a kis beszámolót, mert a mai penzumot még csak félig sikerült elvégezni, aztán még vannak mások is...
És hogy az eddigieknek legyen valami tényszerű veleje is, a készülő kötet (Utopie/Utópia) elejéről idemásolok néhány eddig még nem ismert Culcer-verset:
HIC SUNT LEONES
Ca o baladă
În câmp la Doloruz cântau cocoşii
E prima oară de când m-am născut
Încercănat citesc şi nu văd roşii
Planetele spre care am căzut
Am colindat demult şi steaua Solis
Cu gândul, căci eram pitic
Apoi pe insula Hirani (sic !)
Citeam din cartea despre Polis.
Era o aventură, poate viaţa
Invidia căsca geloasă pe Samar,
Visam prea mult, eram cîndva măgar
Urechi uriaşe au strivit Paiaţa
Şi continentul Amabit va deriva tăcut
Întunecat şi sumbru ca piratul mării
Peste oceane verzi ce-am străbătut
Tristaneur şi ochii mei culoarea sării.
Hic sunt leones
Ballada gyanánt
Kakasok szólnak Doloruz mezején
Elsőízben hogy megszülettem én
Agyonolvasott szemem se látja vörösben
A bolygókat hová vakon elvetődtem
Solis csillagát már rég bekóboroltam
Gondolatban, elvégre törpe voltam
Később meg Hirani (sic!) szigetén
Polisról szóló könyvet olvastam én.
Kalandom volt elég, éltem az életet
Szamara felé féltékeny irigység vezetett,
Szamárként régen sokat álmodoztam,
Füleimmel a Pojácát agyonnyomtam
Az Amabit földrész míg csöndben hajózik,
Sötéten-zordonan Tristaneur, a kalózhajó itt
vár reám, s miközben a zöld óceánt bejártam
Szemem színe a sóé, csupa só a szakállam.
*
MÂL
Oglindă lunii dă semn, valul biruitor să se retragă
apoi cu áripi străvezii ne-am căţărat pe stânci şi
am privit spre mâl îngreţoşaţi şi căutând uitare.
Dar jocul nostru ar-fi nătâng, adânc nămolul
şi aer sterp am subţia în piept strigând
şi muritori ne-am sfătui cu zeii
dacă şi trupul lor fragil ar fi de jertfă dar,
iată, munţii s-au ştirbit, e bine aici, de ce să vrem.
E-atâta mâl în preajmă şi-o să murim strigând
Iszap
A tükröződő hold beint a mindenható hullámnak: vissza, vissza
majd felkapaszkodtunk a szirteken, rajtunk áttetsző szárnyak
s az iszapot néztük undorral, feledésre vágyva.
De játszadozni gyermetegség, az iszap mély
s tüdőnkből a használt levegő is kifogyna a kiáltozástól
halandókként az istenekkel diskurálva
ha gyönge testük is áldozatra várna, de
íme, a hegyek letöredeztek, jó errefelé, el miért is vágynánk?
Annyi az iszap körülöttünk, s merő kiáltozás a halálunk
Cseke Gábor fordításai
Illusztráció: Falu a ködben / Dan Culcer fotógrafikája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése