Az elcsatolás
jót tett a magyar-
ságnak?
Nevezett Alexandru Olteanu ezúttal már elöljáróban leszögezi: mivel a magyarság képviselői rágalmak egész garmadáját terjesztik az erdélyi román politika elnyomó és diszkriminatív bánásmódjáról, a leghatásosabb módszernek a tények, az adatok felsorakoztatását tartja. Ezek az adatok ugyanis az írás szerint nyilvánvalóvá teszik, hogy "a magyar kisebbségiek nálunk ma sokkal erőteljesebb politikai életet élnek, mint a háború előtt. Majd minden területen megőrizték fölényüket, sőt, bizonyos társadalmi tevékenységek ágazatában, mint amilyen a sajtó, az irodalom, a pénzügyek, még haladást is felmutatnak. Egyébként, ha a Román Állam azt a rendszert alkalmazná velük szemben, amiről propagandistáik uszító hangú nyomtatványai panaszkodnak, a magyarság már rég elvesztette volna nyelvét, gazdagságát és nemzetiségét."
A továbbiakban Olteanunak nem is kell egyebet tennie, mint úgy értelmezni a tizenöt éve kisebbségben élő magyarság ellenállását a megváltozott politikai helyzetben, mintha az a román nemzeti politika példás, esetenként erősen nagyvonalú alkalmazásnak a folyománya lenne. Kiderül, hogy a hírhedt passzív rezisztencia, bár korántsem tartozott a szerencsés és távlatos politizálási módszerekhez, ami az üzenetét illeti, bizonyos mértékig célt ért: az újdonsült román hatalom pontosan megértette és megérezte e magatartás sugallatát; sőt, hosszú időre elkönyvelte, hogy a kisebbség minden megmozdulása, megnyilvánulása mögé odaképzelje a szembeszegülés, a proteszt-magatartás valamilyen formáját.
A beszédes statisztikákból szemelgetve megtudhatjuk belőlük, hogy azt sugallják: az elcsatolás kimondottan jót tett az erdélyi magyarságnak: mozgósította, megacélozta, harcképesebbé tette politikai, gazdasági és szellemi aktivitását, miközben az erdélyi románság hasonló mozgalmai Trianon után látványosan lecsöndesedtek, elsatnyultak (tárgytalanná váltak?), lassan az élet majd minden területe erőteljesen átpolitizálódott, a súlypontok átkerültek a volt ókirályság területére.
A magyar kisebbség egyik egyik leglátványosabb és leghatékonyabb érdekvédelmét éppen az egyházaiban találta meg, amelyek között bár komoly eredendő különbségek és érdekek uralkodnak, a maguk területén (sajtó, iskolák fenntartása, közművelődés, irodalompártolás stb.) mindent megtettek a kisebbségi tudat kellő hőfokon tartásáért. Olteanu/Keresztury nem kerüli meg az önálló magyar egyetemi oktatás felszámolásának kérdését sem: szerinte az addigi magyar állam pénzelte egyetem, továbbá a kereskedelmi és mezőgazdasági akadémiák elfoglalása nem jelentette a magyar nyelv és irodalom felsőfokú oktatásának megszűnését, viszont felszámolta azt az "áldatlan" helyzetet, hogy a magyar nyelvű főiskolák a politika és a szembenállás melegágyai legyenek. Ugyanezt a célt követte az iskolák fölött gyakorolt egységes szellemi ellenőrzés, amit viszont a kisebbségi magyar vezetőknek még így is sikerült kijátszaniuk. Olteanu példaként az 1921-ben alapított (és 1944 őszéig megjelenő) Magyar Nép című hetilapot hozza fel, amelynek nagy sikere és hatása volt az erdélyi magyar falusi társadalomra és gazdasági szférára. Idéz egy 1925-ös jelentésből is (Pásztortűz), miszerint "Erdély magyar falvaiban 50 éve nem volt annyi művelődési összejövetel és színielőadás, mint az elmúlt négy évben."
A gazdasági élet tekintetében Olteanu tanulmánya inkább csak kiragadott példákon érzékelteti a tovább élő "magyar fölény" méreteit. Aradon például a 9 működő bankintézményből 8 kisebbségi érdekeltségű volt, amelyek alaptőkéje 1922-höz viszonyítva - tehát négy év alatt! - megkétszereződött!
A művelődési élet számadatai mindennél lehengerlőbbek. Miután felsorolja a 13 működő magyar irodalmi és művelődési társaságot, megemlíti, hogy ezek 1930-tól összehangolt, közös program alapján dolgoznak. A sajtó és könyvkiadás virágzásáról a nyomdai viszonyok adatai vallanak: egy 1926-os nyomdai évkönyv szerint az Erdély területén működő 238 nyomdából 147 magyar, 66 román és 25 német érdekeltségű. Hasonló a helyzet a könyvesboltok terén is: az 1926-ban létező 361 könyv- és hangszerboltból csak 80 a román és 56 a német, a többi 225 magyar! A sajtó tekintetében ugyanerről a rózsás helyzetről számol be Olteanu/Keresztury: 1924-ben Romániában 19 magyar napilap látott napvilágot, számuk 1930-ben 30-ra emelkedett, "tehát a román fennhatóság alatt 17 napilapot alapítottak, többet, mint amennyit örököltünk..." Ugyanakkor Erdélynek alig 6 román napilapja volt. szerző szerint a magyar vezetők kiemelt figyelmet szenteltek a sajtónak, amelyet a románsággal ellenséges eszmék legkiválóbb terjesztőjének tart. Ennek tudható be - véli - az, hogy olyan fórum is működik, mint az Erdélyi és Bánsági Kisebbségi Újságírók Szakszervezete.
Elméleti nacionalizmusról a tettek mezejére
Olteanu/Keresztury végső következtetései - amit szószerinti fordításban idéznék - tökéletesen kifejezik azokat a tanulságokat, melyekig a revízió gondolatával határozottan szembeszálló románság saját érdekei újrafogalmazásában eljutott, s egyúttal akár ismertetésem figyelmeztető végszavai is lehetnének.
"A fenti adatok önmagukért beszélnek. Mégsem állhatom meg, hogy vajmi kevéssé hízelgő megjegyzést tegyek kormányaink címére, akik sok esetben, a politika dzsungelében, létfontosságú kérdéseket tévesztenek szem elől. Több éve tapasztalható már a kisebbségi veszéllyel szembeni szinte teljes tétlenség és érdektelenség, ami csöndben és kitartóan pusztítja el mindazt, amit a csatolt területek román szorgalma létrehozott. Tizenöt év eltelte a kisebbségi szellemi örökségnek meg se kottyant, ellenkezőleg, látványosan kivirágzott. Ez az utolsó pillanat, amelyben tanulmányoznunk kell és kötelességünk megoldani a kisebbségi kérdést. Az elméleti nacionalizmusról lépjünk a tettek mezejére."
Nyílt, kendőzetlen szavak ezek, amelyektől ugyancsak meghökken bármelyik magyar érzelmű ember, ám nagyon nehéz egyetlen elutasító mozdulattal leseperni őket az asztalról, elvégre a fenti sorok szerzője két kultúra, kétféle történelmi tudat neveltje: a partiumi román anyától származó, Szabadkereszturon született Keresztury Sándor (Alexandru Oltean, Oltyán Sándor) életének fél évszázada alatt gazdag nyelvművelő, irodalomszervezői, kritikusi és műfordítói tevékenységet fejtett ki mind a magyar, mind a román szellemi életben. Feleségével együtt tevékeny szerepet vállalt a Hármas Körös Társaság tevékenységében, szerkesztője volt a Társaság által kiadott Aurora c. kétnyelvű (román és magyar) irodalmi, művészeti, színházi és társadalmi hetilapnak, amely bő féléven át jelent meg 1922-23-ban. Fordítói és kritikusi munkássága ténylegesen is szolgálta a magyar irodalom román, a román irodalom magyar nyelvű megismertetésének és elfogadtatásának ügyét. 1934-től inkább már csak román írói identitását kultiválta. Forrásértékkel bír a Korunknak az erdélyi román közművelődés állapotáról írt cikke (1927 júliusában).
*
Most, e szokatlanul nagylélegzetűre sikerült folyóiratszemle végére érve zavarban vagyok, mert nem tudom eldönteni, illik-e az ismertetés után szentenciát mondani egyik vagy másik oldal felett. A történelem kanyarulatai és fejleményei már amúgy is bejárták a maguk pályáját, azon utólag igazítani, jobbra vagy balra rántva a képzeletbeli kormányrudat, értelmetlen illúzió. Nem az viszont a próbálkozás, hogy ki-ki a maga részéről a saját mulasztásai vagy tévedései fölé emelkedjék, amelyekből ne fegyvert kovácsoljon, hanem általuk a békülés esélyeit keresse.
Csíkszereda, 2010 januárjában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése