Nem egészen egy éve az egyetemes kultúra lovagjává avatták Pusztai Péter barátomat; az esemény idején írtam is róla az urszu2-ben. Most a kitüntetést odaítélők évkönyvet szerkesztenek, ahhoz kértek Pétertől anyagot. Péter meg rámbízta a feladatot, mondván, hogy nálam jobban senki sem ismeri őt, talán még őnála is jobban ismerem. Az igaz, hogy sokat foglalkoztat a személyisége s még inkább a munkássága, akár doktorálni is tudnék belőle, de azért jól össze kellett rántanom magam, hogy annyi neki és munkásságának szentelt sor után ne ismételjem önmagamat.
Íme az eredmény:
Lovag az egyetemesség kapujában
(Baráti vázlat Pusztai Péter portréjához)
Pontosan nem tudom, milyen álmai, vágyai lehettek süvölvény korában az 1947-ben született Pusztai Péternek, de azt biztosan állíthatom, hogy a lovagi cím nem tartozott közéjük. Talán még a rajz, a kép- és fényírás rajongó szolgálata sem - ami nélkül ma már létezni se igen tudna -, az viszont szinte bizonyos, hogy nagyon messzire kívánkozott a térképnek azon kicsi pontjáról, amely mellé az van felírva, hogy Aita Seacă - Szárazajta.
Ez a „messzire jutás” aztán elég hamar és eléggé látványosan, több szakaszban is bekövetkezett. Előbb a középiskolás tanulóévek húztak egyenes vonalat Marosvásárhelyig, a művészeti középiskoláig, később meg az egyetemi tanulmányok szabtak irányt, Bukarest felé, ahol aztán kísérletező kedve is jó talajra lel, megízleli az alkotói szabadság mámorát és közös érdeklődésű élettársra bukkan, Irinára. Azt is mondhatni: minden föltétel adott a gyökéreresztéshez.
Sajtó- és könyvgrafikusi megbízások korai kihívásaira kell válaszolnia, miközben, mintegy fokozatosan erősödő, távoli visszhangként innen is, onnan is megszólal a nagyvilág hívó üzenete. Feltűnnek, sokasodnak a külhoni megmérettetés esélyei. Akkor még a Romániában élők világában szigorúan elválik a „kint” a „bent”-től, a kettő közötti átjáró annyira abszurd, mintha az embernek szivárvány alatt kellene átbújnia. A „bent” is, a „kint” is egyformán szerette azokban a hetvenes-nyolcvanas években az élükre állítani a dolgokat, s akik a kettő összebékítésével próbálkoztak, szerre kudarcot vallottak s választaniuk kellett.
Pusztai Péterben erősebb volt a kíváncsiság vágya a korai megállapodottság biztonságánál. Élete nagy kalandjába akkor még csak éppen belekóstolt. Erőpróbálgatásai, páros életének mindennapi tapasztalatai bizakodóvá tették, hogy a gyökéreresztést talán „kint” is megkockáztathatja, mert nem törik bele a bicskája.
Székely bicska amúgy is ritkán törik, ha gazdájának gondja van rá, hogy gyönyörű vándorbotot faragjon vele. A Pusztai házaspár vándorbotjához azonban nem csak bicska, de sok-sok türelem és kitartás kellett, amit kizárólag csak a munkával érhet el az ember. A Pusztaiakat pedig jóféle fából faragták, de román élettársa is ugyancsak elöl állt, amikor a szorgalmat és a rátermettséget osztogatták. Egymásra találásuk véletlen volt ugyan, de gyökérteremtésük, mely Svájcban indult, de végül Kanada frankofón övezetében, a montreali kertvárosok egyikében valósult meg, máig szóló önbecsülésük törvényszerű eredménye.
Igaz, évekkel ezelőtt volt egy pillanat, amikor a kíváncsiság és a nyughatatlanság még egyszer fellobbant életükben s meg sem álltak Tunéziáig. Kanadai házukat eladták, mindenüket hajóra tették s a kanadai zord időjárásból egy melegebb, mediterrán klíma alá költöztek. Az egyszer már megkóstolt Európa helyett valami áthatóbb, mélyebb nyugalomra és békére vágytak, nem túlságosan távol Európától, de azért megfelelő tisztes távolságra a túlcivilizált élet hullámverésétől. Valaki azt mondta volt nekik, talán nem is érdek nélkül, hogy Tunisz épp egy ilyen hely, s ekként telepedtek le váratlanul Afrika északi részén, nem túl messze a tengerparttól. Egy év elteltével már tudták: torkig laktak a tunéziai élettel, amelynek rendjébe sehogy sem tudtak beilleszkedni. A tunéziaiak közül senki se értette meg, miért telepedik meg ott két, korábban Kanadában élt európai, ha idejövetelük mögött nincs valami mögöttes szándék? Ők pedig nem bírták elviselni a helybeliek gyógyíthatatlan gyanakvását. Nehezen kialakított rokoni-családi hálójuk, s mellettük az egzisztenciát nyújtó grafikai vállalkozásuk igazából mégis csak Kanadában működik igazán, még ha hullámzó esélyekkel és haszonnal, de azokat legalább ki lehet számítani.
Pusztai Pétert a kettejük teremtette intézmény: a közös grafikai műhely tette igazán sikeressé. Ehhez viszont megvolt benne mindaz, ami összetéveszthetetlenné és öntörvényűvé avat egy vérbeli művészt; mindent kipróbált, semmitől sem idegenkedett, de igazából csakis amellett kötelezte el magát, amiről meggyőződött, hogy sikerült mesterévé válnia. A szenvedéllyel űzött fotografálási élményeit gyakorta és egyre merészebben megfejelte a grafika eszköztárának tobzódó szabadságával, fantáziavilágával. És hogy e fantázia evilági élményeket és képzeteket ébresszen bennünk, grafikáira rátelepítette a fotóobjektívvel lecsippentett, látványos és jelentéses valóságdarabokat. Innen oda, onnan ide folyt s folyik ma is ez a véget nem érő, változatos mutatványosi járkálás, egyik világból és érzékelésből a másikba. A Pusztaiban élő és olykor háttérbe szorított aktív fotós a fegyelmet, a precizitást, az ismétlődő újrakezdés végtelen türelmét ajándékozta műhelyének. A benne megvalósult és kibontakozott grafikus viszont a kísérletezés merészségét, a szabadság nagyvonalúságát, a teremtő “crazy”-ség merész, de sose harsány báját.
1990-ben, amikor kis időre hazatért Erdélyébe, magával hozott munkáit kommentálva már érvényes mérleget lehetett megvonni termékeny életpályájáról. Egy akkoriban írt cikkem csupán hivatkozó adataiban idejétmúlta, következtetéseiben ma is helytálló:
A művésznek itthon is a munka volt a lételeme - szinte megállás nélkül fotózott, rajzolt, s e kettőből valami furcsa, utánozhatatlan egyveleget kombinált - megteremtett magának egy fantáziavilágot, hála a rengeteg tudományos-fantasztikus írásnak, amelyek illusztrálása lassan-lassan belső szükségletté vált nála; olyannyira, hogy amikor megtelepedik Svájcban (1982), e műfaj jelenti számára a zökkenőmentes váltás lehetőségét. (...).. Majd jön a párizsi Nathan kiadó rendelése 22 kötetes gyermek-enciklopédia illusztrálására... Kanadai szerződés ábécéskönyvre... Reklámgrafika... Rajzfilmek... Videó...
Európa után az amerikai kontinens "szabadsága", amely Pusztai esetében megint csak a megszakítatlan munkát jelenti. (...)
Nem tudom, be lehet-e majd egyáltalán gyűjteni mindazt, ami az ő kézjegyét viseli, összetéveszthetetlen stílusában és tehetségének jegyében fogant, meg lehet-e fejteni azt az álomvilágot, mely képteremtését eredezteti? Úgy érzem magam előtte, mint a természeti jelenségekkel: tudok róla valamit, de az egész beláthatatlan talány marad. (A Hét, 1990. július 12.)
Minden, amit ezen felül teremtett e világon Pusztai Péter eddigi életében - alkotáshoz, intenzív művészi munkához méltó otthon, testvéri gondoskodása népes rokonsága iránt, a távolba jutott ember alázatos adósságtörlesztése a szülőhely címére, a hazanéző tettek és gesztusok megannyi sokasága, egyéni sorsa értékteremtő referenciává válása -, azt önmagától és kizárólag a magáéból adta. Nem számolatlanul, de tiszta és szabad szívvel. Mint egy hamisítatlan lovag. Aki talán nem akart lenni sose, de végül mégis lett, mert saját ügyét, létfontosságú pontjain mindig össze tudta kapcsolni a köz ügyével.
Lovagi címe nem más, mint tetteinek és teljesítményének, művészi alkotó egyéniségének a néven nevezése, jószándékú, egy szóba sűrített definíciója. Vele vagy anélkül, az egyetemesség kapuján immár túljutott művészt a megérdemelt halhatatlanságon túl is jobban foglalkoztatja az elmúlás alkonyi árnyéka. S még ebben az árnyékban is a mindenséget szeretve-féltő embernek maradni.
Cseke Gábor
Csíkszereda, 2010 januárjában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése