"Női" dolgok

Azt kérdi váratlanul - bár biztos megvan rá az alapja - távoli jóbarátom, hogy volt-e nekem tévébemondó barátnőm? Kérdése egy olyan levélben bukkant fel, amelynek nem ez volt a fő tárgya, így válaszomban nem reagáltam kíváncsiságára... Pár nap múlva számonkéri az elmaradt választ, firtatván, hogy miért tértem ki a számadás elől?

Jó, hát most ez épp az a hely, ahol megtehetem, mert a válasz kissé kacifántos...

Az egyszerű válasz a következő: valóban, volt tévébemondó barátnőm, de amikor közelebbi ismeretségben voltam vele, akkor még nem volt tévébemondónő... Mikor azzá lett, tudtommal azt tanácsoltam neki, hogy ne tegye, mert ezetleg olyan vizekre evez, amelyek magukkal sodorják...

A bonyolultabb válasz: azt hiszem, nem volt tévébemondó barátnőm. Ha barátom olyan értelemben kérdezné, hogy volt-e valami köztem és egy ilyen kaliberű nőszemély között. Viszont volt az életemben sok nő, aki tetszett, amúgy virtuálisan. Ez az időszak különösképpen a tizenéves koromra volt jellemző, amikor még iskolába jártam. Később is megesett, de minden esetben megmaradt az egyoldalú tetszés és a távolból való szemlélődés, időleges rajongás szintjén. És elég hamar kiveszett belőlem...

Az említett tévébemondó "barátnőm" is egyike lehetett volna egy ilyen virtuális kapcsolatnak, de végül nem lett az. Bár külsejével mindenképpen rászolgálhatott volna. Engem keresett meg a férjével együtt, a nyolcvanas években, Bukarestben, hogy állásra lenne szüksége, csak magyarul tud, milyen munkalehetőségeket tudok javasolni? Akkoriban az Előrénél dolgoztam, tudtam azt, hogy a korrektúra örök átjáróház, jönnek-mennek az emberek, főként érettségizett fiatalok, ha jól ismeri a magyar nyelvet és megbecsüli magát, biztosan gyökeret ereszthet...

És lőn...

A szerkesztőségben sokan megfordultak utána, de ő nem élt vissza varázsával. Aztán a rendszerváltás után meglátta őt egy újdonsült miniszter. És elvitte magával titkárnőnek. Aztán jött a tévébemondás. A történet ilyen sovány és csak ennyi...

De legújabb könyvemben (Jelentések - magamról. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009) van egy fejezet diákkori női dolgaimról. Idevágom. Hátha barátom ettől teljesebbnek érzi a választ. (Kissé bonyolult, nem?)

*

A nők...

Énünk, személyiségünk kiegészítői. Együtt élni velük roppant nehéz, de nélkülük talán még nehezebb. (Most nem veszem számba az eltévelyedéseket, csupán a többséget mozgató ösztönt.)

Számomra talán a valóságosnál is misztikusabb, kiismerhetetlenebb világot jelentenek - annak ellenére, hogy két lánytestvér társaságában nőttem fel -, megannyi tabu vette körül őket. Gyerek- és kamaszkorom egy fiúgimnázium falai között telt, a koedukáció akkor éppen megint nem volt divatban, csak reggelenként és délben leshettük az utunkba akadó lányokat, amint éppen hazafelé vonultak, ki egyedül, ki csoportosan, a pár utcányira található leánylíceumból. Hiába, hogy közvetlenül előttünk, alig kéznyújtásnyira lépdeltek tova az utcán, kis erőfeszítéssel akár meg is ragadhattuk volna őket, úgy tűnt, hogy valami elérhetetlen, valóságfölötti messzeségben ringatóznak, kacarásznak előttem, és hiába szaporázom meg a lépteimet, soha nem érem utol őket.

Bántott, szörnyen zavart, hogy a külsőm satnya, esetlen, csöppet sem férfias, de még azon belül is enyhén nevetséges fickó vagyok, és ez ellen nem tehetek semmit; mindezt pedig szorongva vetettem össze a lányok számomra nyilvánvaló és vitán felüli kecsességével, bájosságával. Nem értem fel ésszel, hogy tud a természet ugyanarra a földre két ilyen, egymástól gyökeresen különböző lényt teremteni. És mi az, ami őket törvényszerűen elválasztja egymástól, még akkor is, ha jóban-rosszban évtizedeket éltek le együtt.

(Könnyen meglehet, hogy ezek inkább csak az én dilemmáim, bár nem eredendően az enyémek, hiszen örököltem őket, ha nem is génjeimben, hagyományokban mindenképpen.)

Senkinek be nem vallott, titkos szerelmeim voltak elegen, ezekről egyoldalúan és kizárólag csakis nekem volt tudomásom.

Érettségim előtt egy évvel például hirtelen megpillantottam az egyik ismerős család lányát, V. Hajninak hívták.

Valahonnan a kolozsvári Rákóczi út végéről érkezett, el kellett haladnia a kis utcánk előtt, reggelente lestem az érkezését, amint gyalog, egyenes derékkal, felvetett fejjel, komolyan, kis kreol arcával, vállára hulló indiánfekete hajjal, szinte táncos léptekkel közeledett, haladt el mellettem, majd távolodott előttem formás lábain. Mindig is apró termetű lány volt, pontosan nem is tudom, hogyan és mikor lett hirtelen nagylány a szememben. De egyszer csak megtörtént a káprázat...

Ugyanabba a képzőművészeti iskolába járt, akár az öcsém, meg később egy darabig a húgom, ők jól ismerték egymást, irigykedtem is miatta, miközben én csak a távolból sóhajtoztam a közelsége után, s be kellett érnem annyival, hogy reggelente, ha sikerült elcsípnem a megfelelő időpontot, harminc-negyven lépéssel mögötte kitartóan követtem, egészen a főtérig s gyönyörködtem magányos, reggeli menetelésében. Olykor hazafelé is elém került, s a reggelihez hasonló szertartás makacsul folytatódott.

Hajniról annyit tudtam, hogy az édesapját koholt vádak alapján letartóztatták. Jeles egyetemi tanár volt, a szociográfia professzora, nemzeti alapon támadták kutatásait és kapcsolatait. Sok gyereke volt, ha jól emlékszem, ugyanannyian voltak, mint a mi családunkban, s egyik napról a másikra maradtak apa, kenyérkereső, családfenntartó nélkül. Ez a negyvenes évek végén igen súlyos helyzetet jelentett - az asszonyok csak az ötvenes évek elején, amikor már gyökerestől megfordult minden, ami addig természetes volt az életükben, kezdtek tömegesen munkát vállalni - nem egyszer éppen a börtönbe jutott, az elhurcolt, a kényszermunkára ítélt férjek okán.

Gyerekként is próbáltam átérezni, mit jelent az apanélküliség. Azt hiszem, ez az átérzés külön is nyomott a latba, amikor először éreztem úgy, hogy muszáj a Hajni nyomába szegődnöm.

Számomra szinte elképzelhetetlen volt az apahiány; mindig kéznél volt az apánk. Soha, egy pillanatig nem hagyott el, és tetteit úgy igazította, hogy azok várható következményei lehetőleg ne a családján csattanjanak. Csodálatosan sikerült ez neki. Szerencséje lett volna? Nem tudom, én azt hiszem, talán inkább óvatos volt. Nem került túl közel a politika fazekához, nehéz lett volna látványos bűnbakot csinálni belőle.

Elemistaként sosem felejthetem azt a reggelt sem, amikor gyermekkorom egy másik „nője”, Veronka, Kurkó Gyárfás egyetlen, alig négy éves kislánya ott pityergett a lépcsőházunkban, lakásunk ajtajával átellenben, leguggolva, a fal mellett, feje tetején masnival szorosan összefogott hajcsokra reszketett a zokogás ütemére, s hiába gyűltünk köré mi, bérházbeli gyerekek, értelmes szó nem jött ki a torkán. Időnként felnézett ránk, nagy szeme könnyben úszott és mintha vádlóan tekintett volna kivétel nélkül mindenkire. Nagyon szerettem volna akkor megvigasztalni, de hát szinte semmit sem értettem az életből, ostoba, éretlen kölyök voltam, még ha Veronkánál pár évvel idősebb is... Később, a szüleinktől tudtuk meg, mi is történt, amit teljes valójában akkor föl se fogtunk, meg sem értettünk, mint ahogy Veronka is inkább csak érzésből siratta aznap éjjel elhurcolt édesapját, a Magyar Népi Szövetség akkori elnökét, és csak évtizedekkel később, jóval az apa kései kiszabadulása és halála után, a kilencvenes évek végén, édesanyja egykori elmondásai nyomán próbálta maga előtt is rekonstruálni azokat az időket, egy érdeklődő riporter unszolására.

„- Én 45 januárjában születtem, és márciusban költöztünk fel Kolozsvárra... Aztán'50-ben hoztak el engem nagyszüleim. Édesanyám '54-ben jött Kolozsvárról haza. Anyu addig nem dolgozott, de amikor aput elvitték, akkor (1950 januárjában) munkába állt... 1949. november 3-án, állítólag este, mert már le voltunk feküdve, úgy mesélte anyu: kopogtak az ajtón, bejöttek, házkutatást tartottak, elvették a pisztolyát, persze arra volt engedélye, mást nem kaptak. S akkor azt mondták, menjen velük, olyan három napra, Bukarestbe. A három napból lett aztán 16 év, úgy elvitték. Aztán elvettek mindent... Nekem azt kellett mondja édesanyám, hogy iskolában vannak... Nem volt szabad, hogy a család mondja, mi történt velük, hogy le vannak tartóztatva. Csak miután iskolába kezdtem járni, csak azután mondta meg édesanyám, hogy be van zárva. De az egész Kolozsvár tudta: elvitték anélkül, hogy valakivel is szóba állt volna. Meg volt félemlítve, de nem csak ő, hanem mindenkinek a családja, akiket elvittek. Anyum mesélte, voltak olyanok, akik el is váltak azután a férjeiktől, mert a gyerekre behatással volt. Nekem sincs meg az érettségim, nem sikerült, hogy letegyem. Édesanyám nem is vált el... Csak'64-ben jött Kolozsvárról a távirat, hogy menjünk érte, mert Balogh Edgáréknál van; őket kapta meg Kolozsváron, mikor megérkezett. Útbaigazították, hogy kit keressen meg, aki esetleg a családjáról tud. Mi nem tudtunk róla semmit. Ő sem tudta, hogy nem vagyunk Kolozsváron... (Szabó Kati: 16 évig hozzátartozói sem tudtak semmit róla * Kurkó Gyárfás, a nép fia. Romániai Magyar Szó, 1998. augusztus 7.)

A lányokhoz fűződő érzelmeimet mindig befolyásolta egyfajta szánalom, együttérzés. A komoly, okos, enyhén szenvedő, magukba forduló nők rendszerint nagyobb vonzerőt jelentettek számomra, mint a kacérok, a kikészítettek, a messzire csillogók, a mindenki által körülrajongottak.

Hajnival kapcsolatos gyávaságomat csak tetézte az a körülmény, hogy mindegyre szorongva gondoltam arra, mi sülne ki esetleges kapcsolatunkból, ha két ilyen „egészségtelen” családi hagyományt: az én értelmiségi hátteremet, meg az ő apanélküliségét, netán még egybe is fűznénk... Taszított és egyben vonzott helyzetünk problematikussága, s addig-addig halogattam a döntést, hogy közben az egyetemre kerültem, amikor is, a másfajta időbeosztás okán, sajnálatosan elmaradoztak a reggeli, már-már leplezetlenül nyílt „kísérgetések”. Fájdalmasan hiányzott ugyan a Hajni látványa, de e hiány egyben problémamentessé is tette az életemet. Valahogy sikerült belekérgesednem a helyzetbe.

Az egyetemen aztán, váratlanul, rámtört a színészség divatja. A bölcsészet akkoriban hemzsegett meg nem értett, kigolyózott színpadi zseniktől, akiket mindjárt az első vagy a második év után eltanácsoltak a vásárhelyi színiakadémiáról, s a hasonló tanrend okán viszonylag könnyen be tudtak illeszkedni a bölcsészet életébe. Mindjárt pár hónappal az egyetem beindulása után nagyszabású versmondó verseny indult a Bolyain, boldog-boldogtalan beiratkozhatott, pályázhatott, amolyan nagy népi szellemi maraton volt ez, nem az egyetlen abban az időben, minden területen dívtak a tömegversenyek, az úgynevezett „szpartakiádok”.

Csak úgy forrt az évfolyam a versenyláztól, mindenki verset keresett, verset tanult. Akkor került kezembe éppen Kosztolányi, a pesti nagybátyáméktól ajándékba hozott Hét évszázad magyar versei első kiadása folytán, ez volt első találkozásom a válogatott magyar költészettel, mely egyszerűen lenyűgözött és letepert.

Az Akarsz-e játszani pedig végképpen... Választásom egy pillanat műve volt: olvastam, ízlelgettem, deklamáltam a verset, s annyira el voltam telve üzenetével, hangzásvilágával, meg voltam győződve afelől, mindenkit lehengerlek majd vele, hogy pillanatra se kételkedtem sikeremben.

Tartaléknak egy másik, ezúttal József Attila verset tanultam meg. E fiatalkori költeménye kevéssé jellemző rá, ezért talán nem is idézik túlságosan sokszor...

József Attila

Rög a röghöz

Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap

a távol falujába ballagott.

Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak,

a hamvas, égi templomablakot.

Fészkében ring a száz cikázó fecske,

szívemben minden mámoros szavad.

Reszket -- mint ujjunk -- mind a levelecske

és röghöz szorul a rög és tapad.

Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,

minket a gyönge, friss vetés szeret.

Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,

bennünk a föld barázdát rejteget.

Az est sötét báránya ballagóba,

feketébb hulló selyemgyapja már.

És szőke hajad mintha mező volna,

mit teljesen betölt a holdsugár.

Igazából eldönteni se tudtam, hogy melyik darabot részesítsem előnyben. Reggeltől estig egyet mondtam magamban a varázsosnak talált sorokat, s mindenik mögé odaképzeltem Hajnit - más nőt akkor még nem is próbáltam vágyaimmal illetni -, Kosztolányit is, József Attilát is tulajdonképpen az ő felidézése végett gyakoroltam be. Ahányszor ugyanis felmondtam magamnak a verseket, annyiszor éltem át láthatatlan közelségét. E nevetségességig gyerekes rajongást most azért nem szégyellem megvallani, mert semmivel nem törődve, rettentően jól éreztem magam a palástja alatt.

Amúgy általában tartottam a versektől, a szövegtanulástól, mert nem volt jó szövegmemóriám, mindegyre belesültem. Képtelen voltam hosszabb textusokat pontosan megjegyezni, felmondani, örökké fennállt a felsülés veszélye. Most viszont úgy éreztem, legyőzhetetlen vagyok, és képes voltam szembenézni egy esetleges kudarccal is.

Ami nem maradt el.

Ma is élénken átélem azt a siralmas nyekergést és meg-megbicsakló prozódiát, amit a zsűrinek kénytelen volt végighallgatnia, én pedig nem mertem végleg feladni, miközben rémülten figyeltem a bennem ágáló, egyre zavarodottabb ripacsot, amint hatásra és sikerre törne, de eszközei hamisak, felszínesek és közönségesek...

Még a selejtezőn kiestem. Azt hittem, mindenki a bukásomon kéjeleg, hogy köznevetség tárgya lettem, s nem volt hová rejtőznöm. Pedig hát a kutya se törődött az én fiaskómmal. Ma már biztosan tudom, hogy a zsűri igen sokunk botcsinálta versmondását méla közönnyel és alázatosan keresztényi türelemmel szenvedte végig, de hát másként nem lehetett volna kiszűrni a színjátszásra alkalmas személyeket a sok szerepelni vágyó fickó közül, márpedig egy ambiciózus, harcos szellemű egyetemnek akkoriban sikereket kellett fölmutatnia a diákműkedvelés terén is.

A Bolyai Tudományegyetem külön presztízskérdést csinált abból, hogy nagy létszámú, többszólamú énekkara, sokszereplős színjátszó-csoportja, számos tevékeny, reprezentatív diákköre legyen. Ebben a felfokozott sikerhangulatban sokan érezték úgy, hogy a tanulás mellett jó tartozni valahová, egy szűkebb diákközösséghez, amelyben barátságok és szerelmek, vagy ha nem, hát egyszerűen csak tartósnak ígérkező emberi kapcsolatok szövődnek.

Kudarcom ettől kezdve egy ideig az énekkarhoz sodort, amelyhez éveken át hű maradtam, amíg aztán végképp el nem kapott az önképzőköri (Gaál Gábor kör) szereplési láz. Ennek ellenére, kacérkodásom a színpaddal csak nem akart múlt időbe kerülni. El-eljártam a csoport színpadi próbáira, amelyek nyilvánosak voltak, s az egyetemi díszterem jobb oldali páholyából, félig-meddig már a színpad fölött, ahonnan a kulisszák mögé és fölé is be lehetett látni, élvezettel kísértem végig az éppen születő előadást, amelyet unos-untalan megszakítottak a rendezői utasítások. Különösen ínyemre voltak az ismétlések, amelyek során egy-egy jelenetet addig próbáltak el, mígnem a tökéletességig csiszolták. Kitartó téblábolásom felkelthette a rendező figyelmét, mert egyik alkalommal váratlanul feljött a karzatra és megkérdezte, nem akarnék-e világosító lenni a truppban. Kicsit meghökkentem, mert nem tudtam, mi fán terem az a beosztás, mire ő elmagyarázta, hogy a színpadra irányított, a karzatról kevés erőfeszítéssel elérhető reflektorokat kellene rendezői utasítás szerint kezelnem, magyarán oda mozdítanom a fénynyalábot, amerre a játék ritmusa és értelme megkívánja. Olykor az égők elé bádogkeretre kifeszített, vörös, sárga, zöld, kék, narancs, türkiz és egyéb fényszűrőkkel, amelyek egyszerű celofánból készültek és könnyen szakadtak, kell majd „kikeverni” a megfelelő árnyalatokat - alkonyt, sejtelmes holdfényt, vakító napsütést vagy sápadt belső hangulatvilágítást... Szóval, ha akarom, máris munkába állhatok, ismerkedjem a műszerekkel, itt vannak a szomszédságomban, s ha nekem megfelel, a következő próbán már a világosítás is hivatalosan működhetne...

Ráálltam, elvégre tényleg nem tűnt ördöngösségnek. Ráadásul semmilyen különösebb felelősséggel nem járt. Ennek ellenére a fény ura lehettem. A reflektoraim nélkül az egész játék sápadt, élettelen fényben, kisszerű szürkeségben zajlott, az irányított fénynyalábban viszont még a levegőben úszó porszemek is valósággal táncra perdültek. Igaz, a forróságtól néha ki-kigyulladt valamelyik szűrő celofánja, vagy felrobbant a reflektorba helyezett nagy fényerejű, foncsorozott belsejű égő, olyankor pedig percekig ténylegesen is én lettem az igazi főszereplő, a nézők egyemberként a színpad fölé kiugró karzat jobb vagy bal sarkára meredtek, ahol én a reflektorok mögötti sötétség gyomrában, a jótékony homályban rejtőzködtem, s az volt a feladatom, hogy minél gyorsabban hárítsam a hibát, a figyelmet pedig magamról ismét a színpadra tereljem...

Egyik ilyen foglalatosság közben, éppen egy új előadás végső simításai közben, a hátam mögül, barátnője után érdeklődve, a sötétből megszólított egy lányhang. Mit sem sejtve hátrafordultam.

Hajni volt.

Belémnyilallt a fájdalom, hogy akkor jelent meg ismét életemben, amikor az elkerülhetetlen veszteségbe már-már beletörődve, lemondtam volna róla. Annyira meglepett váratlan felbukkanása, hogy kapkodva kombinálni kezdtem, holmi valószínűtlen fordulatban reménykedve: biztosan miattam jött el az előadásra, csak nem akarja bevallani, s hogy tulajdonképpen nekem válaszolnom kell erre a burkolt kihívásra...

Micsoda gyermetegség volt részemről ez az okoskodás!

Ő ugyanis valóban a barátnőjét kereste, én pedig, ha akarok tőle valamit, nyugodtan lehettem volna bármikor kezdeményező. De akkor ezt valahogy nem értettem meg.

Így aztán, nem várt találkozásunk dacára, mindkettőnket másfelé vezetett az utunk. Mire rászántam volna magam, hogy áttöröm a közöttünk mindig meglévő távolságot, neki már javában udvaroltak: egyetemre járt, majd férjhez ment, majd nénémmel ugyanabban az iskolában tanított, a férjével együtt, a két család ráadásul össze is járt, amit én immár csak távolról, szintén családosként és rezignáltan figyeltem, s csak ritkán melegítettem föl emlékezetemben a félbehagyott regényt. Most is inkább csak azért hozakodom vele elő, mert azok az évek, napok a boldog, az ártatlan, bár sok boldogtalan pillanatot okozó érzelmesség jegyében teltek.

A lányok továbbra is érdekeltek, s próbáltam magamnak megmagyarázni azt a furcsa tapasztalatot, ami a szemem előtt vált nyilvánvalóvá, s azóta is újra meg újra bekövetkezik, hogy bár a fiúk csöppet sem értéktelenebbek a lányoknál (sőt! - mondják sokan mások), az iskolában, de még az egyetemen is örökké az a látszat, mintha a női nem járna az élen, a nők tudása jobban sziporkázna, tehetségük inkább kimagasodna. Egy ideig még tartják is a szintet, aztán egy idő után fokozatosan alábbhagynak, elszürkülnek, háttérbe vonulnak, elsikkadnak, felszippantja őket a közönséges élet.

Micsoda rejtély ez?

Hogyan vesztheti el csillogását egy lény, aki nem régen még pompázott, ragyogott, jeleskedett, aztán hirtelen egyszerűen csak köznapi lett, mint mindenki más. Sokat töprengtem ezen, újságíróként is, s a nyolcvanas években körkérdéssel kerestem meg néhány igen tehetségesnek ítélt, kezdő költőnőt, akik civilben jobbára még diákok voltak: hogyan látják ők ezt a jelenséget?

Érdekes riport született annak idején a kérdezz-felelekből, most viszont váratlanul előkerült az írás nyersanyaga is, a befutott válaszok egy része. Az egyik legtanulságosabbat egy zsibói lány írta, aki matematika szakot végzett az egyetemen, ma tanárnő ugyancsak Zsibón, két gyermek anyja, férjével irodalmi kört szerveznek, iskolai lapot szerkesztenek, írnak, fordítanak. A Romániai Magyar Szóban is rendszeresen közöltek, időnként kedvesen üzenünk egymásnak, a régi barátság jogán.

„Hogy miért tűnik el nyomtalanul annyi tehetség? Mert nem meri, vagy nem tudja vállalni a harcot. Mert gyenge. És a gyengéket nem illeti még az emlékezés sem. Sok a lányok között a tehetséges, mert a tinédzser korban érzelmileg fejlettebb a női nem, mert felébred benne minden kis kacér vágy, amit Pandora a világra szabadított. És most - valljuk meg - úgy érzi, birokra kelhet akárkivel, felülkerekedik. Ilyenkor éltanuló a lány, a fiúk hátul kullognak az érdemek felsorolásában, és amikor a szoknyákat dicsérik, nekik nem marad sok jó szó...

Aztán tavaszra nyár jön, majd újabb tavasz, és a fiúk tovább birkóznak és vidáman kergetik egymást az udvaron, és a műhelyben a mester lassan mindent rájuk bíz, mi meg a háttérbe szorulunk, egyszerre kiderül, hogy X vagy Y nem is olyan szamár, mint hittük, egyre jobb válaszokat ad, és egyszerre mindenről lehet vele beszélni, és nem tudjuk, mikor szedett össze annyi komoly gondolatot, mikor ért minket utol, mikor szárnyalt át fölöttünk, legtöbbünkön.

És egyszerre gyengéknek érezzük magunkat, becsapottaknak, mint amikor az elejtett gyöngyszemet nem vesszük fel, mert úgy rémlik, üveg, és kiderül, hogy igazgyöngy, de közben már felvette más. És megbántottan hallgatunk, megesküszünk, hogy majd még meglátják ők, és akkor egyszerre kimondják a mi gondolatainkat, a röppenő szavakat pedig nem lehet magunknak követelni, mert nem mi bocsátottuk azokat szárnyra. És begubózunk, és behúzzuk magunkat csigaházunkba, nem marad, csak a sajnálat, hogy miért is nem mertük megtenni a lépést, meg az értetlenség, hogy hiszen egyenlő esélyekkel indultunk, és a magunkban való csalódás, hogy nem tettünk meg majd semmit abból, amit terveztünk. Mert akkor, az első ébredéskor mi is azt terveztük, hogy gyökerestül felforgatjuk a világot, és minden rosszat kiirtunk, s olyannak építjük újra a földet, amilyennek megálmodtuk...

Az éremnek van egy másik oldala is. Előbb csak a copf, a rövid zokni kopik le egy leányról, aztán lassan az iskola is oda lesz, és akkor jön a háztartási gondok tömkelege, nem egy esetben egy házsártos, magát kiszolgáltató élettárs, gyerekek, pelenkamosás ésatöbbi, ésatöbbi. Ilyen környezetben tényleg kevés asszonyt ismerek, akinek ideje és ereje maradt volna a világ rendjén való elmélkedésre is. Tehetségének talányos labirintusában Sylvia Plath (hétköznapok hosszú során egy angol költő, Ted Hughes felesége) volt ilyen igazi Asszony. És még ő sem bízott saját tehetségében. Ha már a példáknál tartok, azt is említenem kell, hogy nem is olyan régen a nőírók-költők még álnéven írták alá szerzeményeiket, mert mindenki (tisztelet a kivételnek) hitetlen, rosszmájú csodálkozással rázta a fejét: nini, egy asszony tollat mert fogni a kezébe!

És bárha telnek az évek, a bizalmatlanság marad, s minden férfiolvasóban ott az elszántság, hogy egy nő versét vagy regényét érzelgősnek, sziruposnak címkézze - miért? Mert így szokta meg... Előítélet, lenézés? Meg aztán, a női nem még tényleg gyenge. Hiányzik az akaraterő is, a hitvallás százszázalékos vállalásához, mindig ott lappang a merész álmok mögött a túlontúl praktikus mi lesz ezután. Igen, a férfiak megtanítottak minket talpraesetten, prózai módon gondolkozni, mert ők igen is, túl gyakran járnak a fejükkel a levegőben, és valakinek fogni kell a gyeplőt...” (Kelt 1980 februárjában, egy 19 éves lány gondolatai lecsapódásaként.)

Kedves emlékként őrzöm a fenti sorokkal majdnem konvergens többi választ is. Mintha általuk közelebb kerültem volna a női lélekhez, bár ez a közeledés csak egy láthatatlan határig képes jutni. Ott megáll az ember és nincs tovább: minden csupa elmélkedés és zene...

Róluk szólva továbbra is ostobának és tehetetlennek érzem magamat. Pedig megjátszhatnám a győztest, a Rómeót, lelki életemről akármit írhatnék - ugyan, ki jönne rá? A Hajnik, az Annák, a Gyöngyik, a Veronkák, a Gabriellák és a többiek, akik bár csak álmok és néma rajongásom távoli tárgyai voltak, már régen felszívódtak az időben, emlékké váltak, talán nem is voltak soha. Talán csak álmodtam... Vagy mégsem?

Az én múltba vesző nőim maguk elé meredők, esetleg szemüvegesek, festetlenek, lelkesek, ugyanakkor tartózkodóak is, nem túl magasak, sose túlöltözöttek, magányosak, védtelenek, a munkát megbecsülők, megbízhatók, szavukat állók.

Sose tudtam eldönteni, mi számomra a fontosabb: az én rajongásom, vagy az a válasz, a visszacsatolás, ami arra érkezik? És mert nagyon nem szerettem s ma sem szeretek csalódni, megelégedtem a dilemma első alternatívájával, a másodikat mindig a szerencsére bíztam, de gyakorlatilag szinte semmi sem jött be titkos számításomból.

Az egyetemi színjátszócsoport is azért vonzott magához, mert ott megtaláltam egy kistársadalom minden erővonalát: a társaságban közvetlenül kapcsolatban állhattam a színpadon magukat megmutató, szerepet játszó kollégákkal. S eközben nekem is megvolt mellettük a magam külön szerepe. Olyan, amiben senki sem tudott felülmúlni. Amiben én voltam az ász. Kissé hittem is abban, hogy az én fényeim nélkül nincsen valódi előadás, mert a világosító nélkül minden sápadt, közönséges, prózai. A világosító olyan, mint a táltos ló, aki mindaddig gebének látszik, amíg nem etetik meg egy vedernyi parázzsal... Tetszett ez a mindenen felüliség, meg tán az is, hogy a rendező úgy bánt velem, akár egy hímes tojással. Persze, ma már tudom, hogy elsősorban azért, nehogy otthagyjam a csapatot. Nehezen talált volna még egy olyan bolondot, aki a rajongásig ragaszkodik ehhez a munkához. Nekem valahogy megérte: a reflektorok kedvemre elém hoztak, kiemeltek, minden ízében fénybe vontak mindenkit, akit látni akartam vagy szerettem. Közben pedig én is bátran hősszerelmesnek érezhettem magamat - miközben azért sejtettem, később meg már tudtam is, hogy a babért mindig mások aratják le.

Fotó: André Zsuzsanna / Poháron át