Muszáj-memoár (4)

(Január 12.)

Ahogy az önéletírásban '56-hoz közeledünk, úgy vékonyodik el az egy-egy esztendő eseményeihez fűzött írói kommentár, viszont gyakoribb a személyesebb hang. Lehet, hogy rossz szokás, de nálam az első olvasat abból áll, hogy hátradőlök és átengedem magam a valódi olvasásnak. Nem jegyzek, nem javítgatok, igyekszem egy első, szubjektív benyomást szerezni az illető műről. Ezért a példáim is egyelőre kiragadottak, azt hozom fel, ami történetesen megmarad emlékezetemben.

Sok / gyakori a szövegben az ismétlés. Sokszor egész passzusok újra beillesztése más kontextusban, más helyen, ugyanarról a személyről, élethelyzetről. Ez az eljárás emlékeztet az általam is elsajátított hírügynökségi gyakorlatra, amikor az egy eseményhez kötődő hírekben, bármilyen apró előrelépés vagy fejlemény mutatkozzék, a hírszerkesztőnek kötelessége valamilyen formában beépíteni az alaphírt is. Ezzel azt érjük el, hogy a hír kontextusát az is megérti, aki nem fejlődésében figyeli az eseményről szóló híreket.

Ilyesmire azonban, véleményem szerint, nincs szükség egy önéletírás esetében, csak abban az esetben, ha az ismétléssel valami rendkívüli üzenetet kívánunk elhelyezni vagy olyan részletre felhívni a figyelmet, aminek kulcsfontossága van az egész értelmezésében.

Egy ilyen eset az a közjáték is, amelynek során a szerző előadja, hogy milyen konfliktus feszítette a Méliusz József és Balogh Edgár közötti viszonyt, börtönből való szabadulásuk után. A kézirat 47. oldalán ez áll:

" Egy író kongresszus alkalmával Bukarestben összehívták a magyar írókat, hogy tegyünk javaslatot a központi magyar titkár személyére. A társaságban jelen volt Balogh Edgár és Méliusz József. Akkor került szóba, hogy Méliusz legyen, akiről a beavatottabbat tudták, hogy a pártközpont is őt akarja. Edgár magából kikelten kiáltotta: „Méliusz, tudjátok ti, hogy ki ez a Méliusz?” Próbáltuk csillapítani. Méliusz közbeszólt: „Balogh elvtárs, ezt a kérdést a pártközpontban már letárgyaltuk, nem tartozik ide”. Alig tudtuk Edgárt lecsendesíteni, a többiek talán azt hitték, valami személyi ellentét lehet közöttük. Nekem azonban többet elárult ez a kifakadás, mert Méliusz előbb került haza, mint a többiek, feltehetően ellenük vallott s ezt honorálták."

A passzus itt azt látszik igazolni, hogy a szabadulást a legtöbb embernek nem mérték "ingyen", hanem meg is kellett azt szolgálni.

A mozzanat szinte szó szerinti újra beépítése a kézirat 119. oldalán is fölfedezhető:

"Évek múltán egy megbeszélésen, amikor Méliuszt kellett jelölni az Írószövetség titkárságába, a jelenlevő Balogh Edgár, magából kikelve tiltakozott: „Méliuszt akarjátok? Nem tudjátok ki ez a Méliusz?” A jelen levő Méliusz azzal intette le, hogy a pártközpontban ezt már megtárgyalták, nem tartozik ide. Edgár elhallgatott, a pártfegyelem mindenek fölötti volt számára. "

Ezúttal a közjáték arra szolgált példának, hogy az ember fontolja meg, ki előtt mit mond, vagyis válogassa meg a társaságát, ahol őszintén mer megnyilatkozni.

Hasonlóképpen kétszer is felemlíti azt a tényt, hogy Földes László a magyar művészeti intézetben a Tito-ellenes karikatúrák esztétikáját oktatta - igaz, a második említéskor még azt is hozzáfűzi az esethez, hogy a korszak Tito-karikatúráinak romániai magyar szerzője a Jugoszláviával történő, 56 előtt tapasztalható enyhülés idején attól rettegett, hogy a sok megrendelt rajz miatt most bűnhődnie kell.

"Összefutottam Földes Lacival, aki mindig őszintén megmondta véleményét az éppen soron levő eseményekről. Felháborodva fejtette ki, hogy nem lett volna szabad feladni és megváltoztatni az ideológiai egységet, mely az utóbbi években kialakult. Nem magyarázta, de én tudtam neki meg volt minden oka, hogy ne örüljön Tito „újraértékelésének”, mivel esztétikai előadásaiban a főiskolán, (...) a „Tito felfújt béka” karikatúrákkal példázta a szimbólum-ábrázolást a képzőművészetben. (...) egyik grafikus (...) rémülten kérdezte tőle: „mi lesz vele?” Mivel egész sor Tito-ellenes karikatúráját közölték a lapokban. Mondtam: nyugtassa meg, mert ha minden Tito-ellenes cikkért, megnyilatkozásért felelősségre vonnák az elkövetőket, nem volna elég hely a romániai börtönökben."

Közben arra gondoltam, hogy bár nem tartozik a lektori feladatok közé, jó lenne alaposabban megismerni a szerző irodalmi tevékenységét. Az elején azt hittem, hogy a lényeget tudom róla: halk szavú, középszintű író, aki elbeszéléseket írt és néhány regényt (igaz, egyik regénye számos kiadást ért meg és románra is lefordították), román íróktól is fordított, de munkásságának zömét az újságírás és a szerkesztés tette ki. Önéletírásából bár úgy tűnik ki, hogy az újságírás csak mellékes tevékenysége volt, hiszen éveken át betegszabadságon volt akut betegsége miatt és kímélő életmódot folytatott, publicisztikai terméséből bőven jutott a Világosságnak, Utunknak, Romániai Magyar Szónak, Előrének, Dolgozó Nőnek, igaz Szónak, Művelődésnek, Vörös Zászlónak, Hargitának, Megyei Tükörnek, Új Életnek...

Ahogy beljebb és beljebb kerülök a kézirat bozótjába s egymás után kerülnek szóba a jóval harmincéves kora után megjelenő első könyvei, mind jobban feszít a kíváncsiság: hogyan hat ma ez az életmű, amiből személy szerint jóformán teljesen kimaradtam? Az a néhány folyóiratközlés, amit annak idején átfutottam, nem nyújt mérvadó képet az íróról.

Nosza, tegnap elszántam magam, hogy a megyei könyvtár polcairól összekeresem minden elérhető munkáját. Most itt vannak a kezem ügyében. Még nem tudom, elolvasom-e őket mind vagy sem, de ez a közelség biztonságot ad ahhoz, hogy ne vaktában ítélkezzek.

(Úgy látszik, a "mozdony füstje" engem is megcsapott: kezd érdekelni az író sorsa, annak alakulása és mindaz a körülmény, amely arra kárhoztatta, hogy úgymond eltűnjön az irodalom süllyesztőjében...)

Illusztráció: „Ádáz ellenségünk a kulák” egyik kockája. Politikai karikatúra Uncle Sammel, atombombával, akasztófával és Titóval... (Karikaturista Szakosztály blogja)