Bizalmas beszélgetés Ignotusszal, aki vasárnap Budapestre érkezett, hogy elbucsuzzék a régi Nyugat közönségétől.
1930 január
„Meguntam, hogy én legyek a magyar irodalomban az egyetlen keresztény, aki finomságból mindig odatartja a jobb arcát, amikor a balt már megütötték…”
Ignotus, a Bécsben élő kitűnő író és publicista, aki huszonhárom éven keresztül a „Nyugat” főszerkesztője volt, vasárnap délután Budapestre érkezett. Pár héttel ezelőtt, Osvát halála után, levették Ignotus nevét a „Nyugat”-ról, helyébe Babits Mihály és Móricz Zsigmond neve került.
Ignotus erről az egész rendszerváltozásról egy kőnyomatos körlevélben értesült… Most azért jött Pestre, hogy kedden este nyilvános előadásban elbucsuzzék az Ignotus-Osvát-Ady „Nyugat” közönségétől…
Ősz haj, barnapiros arc, csillogó szem, nyugodt harmónia és az örök, csöppet fölényes mosoly. Egy szava nem szentimentális, egy mozdulata nem fáradt - ilyen egy egészséges filozófus. Szava még mindig halk, mint aki benső beszélgetésekre rendezte be hangját, egy kis irónia (de önirónia is) gyakran bujkál a szavak mögött.
- Függetlenül a „Nyugat”-tól s a „Nyugat”-tal való viszonyomtól - mondja - általában meguntam, hogy én legyek a magyar irodalomban az egyetlen keresztény, aki finomságból és irodalmi megértésből mindig odatartja a jobb ábrázatát, amikor a balt már megütötték.
Én abban a helyzetben vagyok, amiben ma nem minden hazai író. Nekem tudniillik van ma is közönségem, tehát azt is unom, hogy csak azért, mert igazán tisztára véletlenségből nem élek itthon, irótársam, mint az operettekben, folyton elálljanak a közönség elől: és unom, hogy szorgos igyekvők, akik prózám morzsáiból élnek, ezt azzal akarják feledtetni (távollétemet fölhasználva), hogy ugy tesznek, mintha sohasem lettem volna a világon…
Eddig tart a „harag”. A kirohanás. Azt hiszem,örül, hogy befejezte.
- Hogy fogadta a hirt, amikor a körlevélben olvasta, hogy megszünt a „Nyugat” főszerkesztője lenni! - kérdezem.
- Nagyon váratlanul történt. Meg voltam lepve, bevallom, nem kellemesen.
- Huszonhárom évvel ezelőtt kinek az ideája volt, hogy a „Nyugat”-ot megalapítsák?
- Az idén ugy tudom, Osváté volt és egészen magától alakult ki a dolog énkörém… Én voltam az a beérkezett iró, akiben a fiatalok biztak.
- Adyt Ignotus fedezte föl?
- Osváték kis köre, amelyhez Gellért Oszkár is tartozott. 1907-ben már személyesen is ismerte Adyt, aki akkor a Budapesti Napló munkatársa volt. Én valamivel későbben ismerkedtem meg vele. Első találkozásunk így történt: a Budapesti Napló és a Magyar Hírlap, amelynek akkor főmunkatársa voltam, egy bárban rezidáltak. Honvéd-utca 10 alatt. Egy este átmentem a B. N. szerkesztőségbe, ahol sok barátom volt. Kabos szobájának biedemeier-diványán hárman ültek… rögtön föltünt a középső: nagy homlok, égő szem, vibráló száj, kis zakkó kabát és cilinder az ölben, Ady volt. Fölkelt, bemutatkozott… Az a kapcsolat már megvolt akkor közöttünk, hogy én olvastam előzően az „Uj Versek” kötetét és irtam róla a Hétben! Megfogott ugyanis a verselési formája. Az "Uj Versek” egyrésze még heinei és ábrányiemili, bár már zseniálisan, hanem igazán frappáns volt benne a magyar mondatlüktetése és lélekzete. Engem példátlanul érdekelt és lelkesitett, hogy valaki Arany János és Vörösmarty után megtalálta végre a magyar versmértéket, amely nem lehet ugyanolyan, mint a nyugati nyelveké… Ez bolonditott meg engem teljesen. Én ezért nemcsak szeretettel, de tisztelettel is fogadtam Adyt…
Komolyan mondja Ignotus az utolsó mondatokat. Fiatalos hévvel- önkéntelenül is. Észreveszi, hogy ezt észrevettem és most már jön a könyörtelen önirónia:
- Bizony, tisztelettel fogadtam Adyt… akkori szokásomhoz hiven.
Cigarettára gyujtunk.
- Igen, mindenrről, ami a „Nyugat”-tal kapcsolatos, beszélni fogok kedden a „Nyugat” régi-régi közönségének. Az alapokról, a szándékokról… Osvát volt a felelős szerkesztő. Kettőnk között a közös szerkesztői viszony ugy kezdődött, hogy írtam egy cikket, amire ő azt mondta: erre a célra nem jó ez a cikk. Erre összetéptem és mást írtam helyébe. Mert nem az érzékenység volt a fontos, hanem az, hogy a célra mi kell… És ez a kezdet végig jellemzi viszonyunkat.
- Még csak azt mondja meg, Ignotus maga, aki bölcs és emberismerő, csodálkozott azon, ami most a végén történt magával?
- Csodálkoztam - bóllint fejével -, amennyiben az ember valamin csodálkozhatik, amit nem vár…
De az arca, lénye ellentmond annak, amit most mondott. Ő az az ember, aki nem csodálkozik.
Klebelsberg kultuszminiszter a numerus claususról beszélt a pesti izraelita hitközség diszülésén
1930 február
A Pesti Izraelita Hitközség vasárnap diszülésen ünnepelte a „Egyenlőség” félszázados jubileumát. Stern Samu udvari tanácsos rövid beszéddel nyitotta meg az ülést, utána Glücksthal Samu felsőházi tag beszélt. A magyar zsidóságnak nincs külön története - mondotta -, nincs is külön élete, a magyar zsidóság fölolvadt és beleolvadt a magyar nemzet fogalmába.
Dési Géza képviselő Klebelsberg kultuszminisztert, mint gróf Tisza István eszméinek letéteményesét és mint a nemzeti egység gondolatának apostolát üdvözölte.
- A magyar zsidóságnak - mondotta - sohasem volt törekvése a maga partikuláris érdekeit érvényesíteni a nemzet érdekeivel szemben. Ha Hágában megszünt Magyarország gazdasági lekötöttsége, ha leszakadtak rólunk a bilincsek, szakadjanak le itt kulturális téren is.
Gróf Klebelsberg Kunó közoktatásügyi miniszter válaszolt Dési beszédére:
- A nemzeti egység megteremtése - mondotta - mindennél fontosabb föladat. Nagy hiba volna a nemzeti ujjáépítés nagyszerű munkájában lemondani arról a hatalmas erőről és értékről, amelyet Magyarország számára a zsidóvallásu magyarok munkássága jelent. Amire Dési Géza képviselő ur beszédében célzott, az elől sem akarok most kitérni. Tudom, mire célzott: a numerus claususra.
Közismert dolog, hogy a numerus claususról szóló törvényjavaslatot én a parlamentben nem szavaztam meg. Közismert dolog, hogy a szavazás elől kimentem a teremből a folyosóra és ott ezt mondottam: “Meglátjátok, hogy baj lesz még ebből!” Tudott dolog az is, hogy mihelyt a politikai viszonyok alakulása folytán erre a lehetőség nyilt, én az eredeti törvényből eltávolítottam azt, ami a zsidóságra nézve fájdalmas és sértő volt.
Igy tettem, mert ez felel meg politikai multamnak és annak a politikai iskolának, amelyben nevelkedtem. Tudott dolog az is, önök mindnyájan tanuim erre, hogy a jobboldali szélsőségesek évek óta senkit nem támadnak olyan élesen, olyan könyörtelenül, mint éppen engem. Teszik ezt azért, mert tudják, hogy én soha, semmi körülmények között, semmiféle szélsőségre kapható nem leszek.
Meglátogattam egyszer Vadász Lipótot, akivel egy kabinetben voltam valamikor államtitkár, amikor Vadász már nagybeteg volt. „Nagyon boldogtalan vagyok - mondotta akkor boldogult barátom - , mert mint magyar, elvesztettem hazám kétharmadát, mint zsidó, sulyos helyzetben látom felekezetemet.” Erre én ezt feleltem: „Nyugodt lehetsz, mihelyt a politikai helyzet megengedi, mindent meg fogok tenni, amit a kiegyezés korának nagyszerű politikai elve és a nemzet egységének mindennél fontosabb értéke megkövetel. Én egységet akarok a nemzetiségi és a felekezeti fronton. Ez a fölfogás irányadó lesz számomra mindig, ugy magán-, mint miniszteri müködésemben.”
Az ülésen végül Ripka főpolgármester beszélt arról, hogy valahányszor alkalma nyílt, mindig kifejezte nagyrabecsülését és együttérzését a zsidósággal szemben.
Vasárnap ateista-kongresszus kezdődött Moszkvában
1930 február
Berlin, február 16.
A „Montag” moszkvai távirati jelentése szerint az oroszországi vallásellenes üldözések tetőfokukat érték el. A vallásüldözések során Minskben letartóztatták az összes zsidó vezető rabbikat.
Minsk az oroszországi zsidók központja és a letartóztatott rabbikat azzal vádolják, hogy a külföldi szovjetellenes szervezetekkel levelezésben állottak.
Moszkvában vasárnap kezdődött az „istentelenek” nagykongresszusa, amely a következő öt évre szóló vallásellenes akciók programját tárgyalja. A kongresszus elhatározta, hogy március 15-én nagy husvétellenes tüntetéseket rendeznek a következő jelszóval: Küzdelem az ateista Moszkváért.
A kongresszus egyuttal azzal a kéréssel fordult a népbiztosok tanácsához, hogy bocsássa az ateisták rendelkezésére székházzal a legnagyobb zsinagógát, a nemrégiben hatóságilag bezárt Choral-templomot. Husvétkor karneválszerü fölvonulásokat rendeznek a vallásellenesliga szervezetei, azonkivül az összes szinházakban vallásellenes revüelőadások lesznek.
Tverben két püspököt és öt parasztot halálraitéltek, mert állítólag ellenforradalmi összeesküvést szítottak.
A magyarokkal szövetkezett kormánypárt győzött, a román községi választásokon
1930 március
Bukarest, március 16.
A pénteki községtanácsi választások végleges eredménye országon átlagban a következő:
Nemzeti parasztpárt (kormánypárt) 59.0 százalék
Liberális párt (Bratianu-párt) 21.6 százalék
Szociáldemokrata párt 5.8 százalék
Kommunista párt 3.4 százalék
A többi töredékszavazat a Lupu paraszt-pártja, az Averescu-párt, az antiszemita Cuza professzor és cionisták között oszlott meg.
A liberális párt listáin a leadott szavazatok száma az 1927. évi parlamenti választásokhoz képest lényeges növekedést mutat, Bukarestben például a liberális szavazatok száma 6600-ról 15.000 fölé emelkedett. A leadott szavazatok 34 %-át Bukarestben a liberális párt kapta, míg a nemzeti parasztpártra a szavazatok 45%-a esett. A kormánypártok ennek ellenére majdnem mindenütt többségbe jutottak és a liberális párt mindössze négy óromániai városban kapott több szavazatot, mint a kormánypárt. A községtanácsi választások legjellemzőbb vonása a kis pártok teljes veresége.
Az antiszemita Cuza-párt ugyszólván teljesen letűnt.
A kommunisták is rendkívül sulyos vereséget szenvedtek. Aradon például, amely kifejezetten ipari város, a kommunisták mindössze 622 szavazatot kaptak, holott 1926-ban az aradi kommunista szavazatok száma még 5800 volt. Besszarábiában is teljesen letörtek a kommunisták.
A vajdasági magyar irodalom tíz éve
1930 március
Ha igaz, hogy az irodalom az élet tükre, akkor nincs vajdasági magyar irodalom.
Az élet és irodalom sehol a világon nem szakadt úgy el egymástól, mint a Vajdaságban. Az első esztendőkben különösen mély szakadék volt az élet és az irodalom között. A vajdasági magyar író a realitások fölé libbent, elvált a politikával, vágyakkal, ijedelmekkel, osztályerők érdekes harcaival tarkított kisebbségi élettől.
A levegőben élt, mint zajtalan és furcsa kísértet, mesterséges, sokszor öntudatlan cenzurával, amely megakadályozta, hogy a valósággal mély és közvetlen kapcsolatokat építsen ki. Balzac Comedie Humaineje pontos képet ad a Napoleon utáni polgári Franciaországról, Flaubert Bovarynéja pedig arról az időről, amikor a francia életet tragikus konfliktusok sodorták Sedan felé.
A vajdasági magyar irodalomból hiába próbálná valaki megrajzolni, vagy megismerni a kisebbségi életet, romantikus illuzióval, osztályokra töredezésével, az új helyzethez való símulásával, tragikus fordulataival, hétköznapjaival. Az irodalom itt nem tükrözi az életet, nincs, nem volt szociális gyökere, vértelen, reminiszcenciákkal cifrálkodó, reménytelen szellemű, teremtő erőkben szűkölködő: szegény, olyan szegény, mint sehol másutt az elszakadt részeken.
Az élet és irodalom kettéválása nem véletlen; magyarázata: az a történelmi helyzet, amelybe kénytelen-kelletlen belekerült a vajdasági magyarság. Az új nacionalizmus, a többségi, polgári hegemónia ijesztő rémként áll a vajdasági magyar író előtt, bátorságát veszi, állandó és kemény kontroll alatt tartja, nem engedi neki, hogy a valósághoz hozzányuljon.
S az írónak, ha mégis beszélni, panaszkodni, örülni akar, nincs más kiútja, mint a "kisebbségi karakter" feláldozásával folytatni azt az irodalmat, amely eleve lemond arról, hogy az élet tükre legyen. Ezzel a lemondással, muszájélettel megmenti ugyan az irodalmat, de önmagát a dilettantizmus zsákuccáiba sodorja és arra kényszeríti, hogy letagadja és leplezze a kisebbségi sors történelmi és szociális fontosságát.
*
Ám az élet mégis erősebb az irodalomnál és az irodalom kénytelen közeledni az élethez, mert különben elveszti minden jelentőségét. A vajdasági írók már kezdik belátni, hogy az élettől való elszakadás milyen veszedelmekkel jár, milyen egyedül maradnak, ha a levegőből nem szállnak le a földre. Az eredmény még nem teljes, de vannak biztató szimptómák, amelyek arra mutatnak, hogy a terméketlen látszatirodalom etappján túljutott már a vajdasági irodalom is.
A kisebbségi élet különböző osztálycsoportjai itt-ott tisztább és őszintébb arccal jelentkeznek és a realitásokkal való közvetlen kapcsolatok helyreállítása már megkezdődött. A magyar élet és a magyar irodalom közt egyre kisebb a szakadék, az írók kijutnak a dilettantizmus levegőjéből, szociális hátvédet keresnek, ki-ki a maga kedve szerint. S a vajdasági kisebbségi élet lassan, de biztosan hozzájut a tükörhöz: a maga irodalmához.
*
A tragikus kontraszt különösen az első években volt erős, szembetűnő. A nagy társadalmi válság után egyre-másra alakultak folyóiratok (Fáklya, Ut), amelyekben szóhoz jutott a régi mellett az új generáció is. Az “öregek”, mintha mi sem történt volna, folytatták ott, ahol elhagyták, a világháború előtt, nem vették észre, hogy a magyar életből kisebbségi élet lett és a magyar életen belül mélyreható szociális változások következtek be.
A fiatalok viszont a maguk nyugtalanságát és szociális lendületét a formaforradalom illuzióiban élték ki, nem látták ők sem, hogy a valóságtól kissé messze kerültek. S amikor észrevették, tanácstalanul visszavonulási utat kerestek, miközben még mélyebbre hullottak az epigonizmusba. Az "öregek" nem éltek át kríziseket, megmagyarázhatatlan nyugalommal ragyogtak az ég és föld közt, távol a kisebbségi élettől a hagyományok párnáin üldögéltek, vártak. Az irodalom pedig, amit az üzleti zsurnalizmus fémjelzett, máról-holnapra elmerült a feledés tengerében.
*
A valóság irodalmát a látszatirodalom helyett: ez a szándék csak az utóbbi időben ébredt fel s él a vajdasági írókban. Az első, aki erre az útra tévedt, már halott. Mikes Flórisnak hívták, ő volt az úttörő, aki megérezte és megértette, hogy az irodalom élet nélkül - konkrét élet nélkül! - elsorvad, erejét veszti. Ő már látta Mitrofánt, a vajdasági szegényembert, aki magyar szóval bajlódik, szenved, verekszik a nagybirtok, a csendőr, a dühös nacionalizmus, a hazugság és félelem Bakonyában.
Szenteleky Kornél csak jóval később követte, ez a dekadens és hívő esztéta, aki romantikus kesergések és nosztalgiák után fordult a vajdasági kisebbségi élet felé. Az élet és irodalom különválása Berényi Jánosnál egészen különös, fanyar lírában jelentkezik: a nyílt beszédet kerülő, szónarkózissal, esztétikai örömökkel elégedett ember lírájában. A reménytelenség, a tehetetlenség, a valóság előli menekülés költészetében. A többi vajdasági költő lényegében ugyanaz, mint Berényi.
A prózaírók között Baedeker (Milkó Izidor) a nesztor, egész sor kötettel szerezte meg ezt a tiszteletreméltó címet. Borsódi Lajosnak novellásköteteit tartja számon a vajdasági irodalomkritika. Radó Imre az Akarat szárnyán c. regénye és Munk Artur A nagy káder című hadifogoly-regénye Budapesten jelentek meg.
*
Publicitást a vajdasági magyar irodalomnak több napilap és a Vajdasági Írás című havi folyóirat ad, ezt Szenteleky Kornél szerkeszti. Egyéb fórum nincs a Vajdaságban. S az irodalom pártfogói? A Magyar Népkör és a becskereki Ady-társaság. Az előbbit dr. Draskóczy Ede ambiciója állította az irodalom szolgálatába. Az Ady-társaság, sajnos, csak papíron él, illetőleg élt, míg élhetett. Ma: alszik - s talán örök álmát alussza.
Haraszti Sándor - Szabadka
Forrás: www.huszadikszazad.hu
Illusztráció: A jugoszláviai magyarok egyetlen irodalmi fóruma - mely csak két év múlva indul
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése