(Január 13-16.)Nocsak, a végére értem a kéziratnak. A vége felé elfogyott az "olvasnivaló". Az 1957-es év tulajdonképpen a 147-es oldaltól meredeken beletorkollik 1968-ba. S mindez összevissza 60 lapon. Már csak e méretekben is meglátszik az elsietettség: míg 1948-1956 eseményei 146 oldalra futják, addig a további 11 évre ennek a fele sem jut, s talán még mélyebb csalódást okoznak az eddigieknél.
Az 1956-os évben még elidőz a szerző részleteknél, de azok zömét továbbra is közvetetten - korabeli hallomásai vagy utólagos értesülései alapján - tárja elénk, saját sorsáról, életviteléről szinte-szinte csak mellékesen ejt szót, bár a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásával lakhelyet változtat: Marosvásárhelyen telepedik meg, s ott meg is gyökerezik, mihelyt sor kerül a Művészet (később Új Élet) folyóirat beindítására.
Ahogy az emlékezés halad az időben, szerző mindinkább már csak az általa nélkülözhetetlennek vélt korrajzot kaparja össze, s benne is inkább csak a politikai folyamatok alakulását, legtöbbször semmivel nem nyújtva többet, mint ahogy azt egy kompendiumban megtaláljuk.
Példának itt a közismert Kolozsvár-Marosvásárhely ellentét. Az a pillanat, amelyben a MAT megteremtésének hírével együtt beindul bizonyos, addig kolozsvári szellemi intézmények átplántálása Marosvásárhelyre, s ezzel együtt az áldatlan rivalizálás, mely a továbbiakban övön aluli ütésekbe, áskálódásokba, feljelentésekbe, kicsinyes torzsalkodásokba - magyarán: testvérharcba - torkollik. Mindebben megint csak nem személyes élmények hordozzák a hiteles és pertinens információt, hanem a hallomások, a spekulációk és az utólagos tájékozódás. Ezért lesz a kérdéskörön belüli Földes-ügy is csak halvány, vázlatos fölmelegítése mindannak, ami vita formájában az elmúlt évek erdélyi magyar sajtójában a felszínre került. Az ötvenes években történtek kortársaként betudott szerző sem képes hitelesebb tanúságot tenni, mert csak hozzávetőleges, másod- és harmadkézből szerzett értesülései vannak az ügyről, annak fejleményeiről, sok-sok ágabogáról.
(De akkor miért, mégis az emlékezés? Miért kínálkozik mindez ebbe az önéletírásba?)
Hasonló a helyzet a kolozsvári magyar egyetem felszámolását célzó egyesítés történetének ismertetésével: még csak nem is Kolozsváron éli meg az eseményeket, s közvetett hírek és beszámolók alapján kapjuk vissza tőle, vázlatosan, amit már eddig is tudtunk e tárgyban.
Egy ponton izzik fel kissé a memoár parazsa, s akár azt is hihetném, hogy a szerző életének egy jelentéses, öntörvényű mozzanatára lelt: amikor leírja a koholt, nevetséges vádak alapján letartóztatott Bözödi György író meghurcolásának és szabadulásának történetét. A lírában is jelentőset alkotó, történelmi érdeklődésű író és kutató a székely történelemről elfoglalt álláspontjával sértette a hatalom terveit, s törékeny, jelentéktelen testalkata ellenére derekasan állta a megpróbáltatásokat, de a végén, amikor vergődésében már-már magára maradt, az öngyilkosság gondolata is megkísértette...
"Bözödi Györgyöt letartóztatták. Senki sem tudott semmit és sejtelmünk sem volt, hogy mi lehetett az oka ennek. Legalább egy hónap eltelt letartóztatása óta, amikor hívattak a szekuritatéhoz. A szokásos idézés volt s már gondoltam Bözödiről lehet szó. Az ismerős őrnagy azonnal meg is mondta, hogy Bözödi Jakab György ügyében folyik a vizsgálat és a törvény szerint köteles vagyok mindent elmondani, amit tudok. Főleg az érdekelte, milyen összejövetelek voltak Bözödön, kik jártak oda és miket beszélgettünk? Nem értettem miről van szó, neveket nem mondtam, mert mindenki megfordult Bözödön, talán az egy Papp Ferenc kivételével, inkább azt mondtam kik nem jártak nála, főleg az öregebbek, Kovács György, Molter. De a fiatalabbak mind. Azt próbálta kiszedni belőlem, hogy miket beszélgettünk? Hát erre sem tudtam érdemlegeset mondani, mert írókról, írásokról, irodalmi emlékekről, Móricz látogatásáról. Miért énekeltünk horthysta dalokat? Erre azt tudtam mondani, népdalokat énekeltünk. Nekem szegezte a kérdést: tudom-e, hogy Bözödi homoszexuális? Erről sem tudtam semmit, nem tapasztaltam semmi ilyen jelenséget. Hallottam már, hogy ezen a címen tartóztattak le, főleg agglegényeket. Végül kikötöttünk a történelemnél, mivel tudta azt, hogy Bözödi a székelyek eredetével is foglakozik. „Bözödi szerint kik voltak itt előbb, a székelyek, vagy a románok?”- hangzott a kérdés. Ez lett volna a csapda, csakhogy nyugodtan felelhettem: Bözödi eredetmondákkal nem foglalkozott, csak az írott dokumentum-anyagokkal s ezekről tanulmányokban írta meg kutatása eredményeit, melyek már megjelentek. Erre direkt rákérdezett, ami bizonyára az egész ügy hátterében állt: „Mi a véleménye Daicovici professzor kontinuitás elméletéről és a románok dák eredetéről?” - Ez régészeti kérdés - feleltem nyugodtan - Bözödi régészettel nem foglalkozott soha. Nyelvészettel igaz, mivel dák nyelvű írásos emlékek nincsenek, a román nyelvben dák eredetű szavak nem mutathatóak ki. Ezt már Rosetti professzor megállapította. Az nem bizonyíték, ha az ismeretlen vagy megmagyarázhatatlan eredetű szavakat dák szavak közé soroljuk. Daicovici elmélete nyelvészetileg nem igazolható. A tiszt ezt foglalta be a jegyzőkönyvbe, amit aláírtam. Tudtam, ez nem lehet vádpont, mert csupán tudományos vitakérdés...
December elején, telefonon felhívott egy securitatés őrnagy bemutatkozott és kérdezte, ismerem-e Bözödi Györgyöt és tudom-e hol van a lakása? Igen - válaszoltam. Erre azt kérdezte vállalom-e Bözödi lakásának felügyeletét, gondozását hogy télen ne fagyjon le a vezeték? Természetesen vállaltam. Kérdeztem, mit kell tegyek, mert nincs nálam a lakás kulcsa? Majd keresnek ők ebben az ügyben. Mentem Fuchs Simihez, mert megegyeztünk, ha bármi történik, értesítem őt. Összehozott az ügyvéddel, aki azt mondta, ez jó jel, mert úgy látszik, kitűzték a tárgyalást és azt is tudják, hogy a télen még bent kell tartani. De legalább foglalkoznak az ügyével. Többet ő sem tudott. Még nem engedték, hogy betekintsen az iratokba.
Néhány nap múlva ismét hívott az illető őrnagy és kért, hogy jelentkezzem nála a szekuritate portáján. Mikor bemondtam a nevét, a kékparolés altiszt felkísért a tiszt szobájába, ahol már ott volt Bözödi és egy nagy ládában könyvek, iratok, amiket a házkutatáskor elkoboztak tőle. Nem vettük át darab szerint, mert Bözödi azt mondta, ő már átnézte, én csak azért kellett aláírjam vele együtt a jegyzéket, hogy tanúsítsam, mit tartalmaz. Aztán kocsiba ültünk és egy őrmesterrel elmentünk Gyurkával együtt a lakására, ő átadta nekem a kulcsot s erről jegyzőkönyv készült, hogy én felelek mindenért, ami a lakásban történik. Mikor mentünk ki, Gyurka nem állta meg, hogy a helyzet groteszkségére ne tegyen humoros megjegyzést: „Köszönöm, uram,- mondta - hasonló helyzetben én is szívesen állok rendelkezésére.” Magyarul mondta, az őrmester talán nem értette, vagy tette magát, hogy nem érti. Nevetve feleltem: „Remélem erre nem lesz szükség!” Később, mikor kiszabadult elmesélte, éhségsztrájkkal kényszerítette ki, hogy gondozót jelöljenek lakásához. Neveket kértek tőle, de akit bemondott, azok közül senki nem vállalta. Végül engem nevezett meg. Ha én sem vállaltam volna - mondta -, öngyilkos lett volna, mert semmi értelme az életének, ha senki nem áll melléje. De soha nem árulta el, kiket kért fel még előttem.
Azt hittem ezzel lezárul az én szerepem. Majd mindennap benéztem a lakására, mikor fagyni kezdett, begyújtottam a gázt, megöntöztem virágait. Lestem, figyel-e valaki, de semmit nem tapasztaltam. ...Csak Sütőnek mondtam el "küldetésemet", ő természetesen egyetértett velem. Aztán kezdtem észrevenni, hogy megfagyott körülöttem a levegő és néhány nap múlva Sütő behívott és javasolta, mondjak le párttitkárságomról, ne várjam meg, amikor szankcionálnak. Értettem, miről van szó, mert olyan eset még nem fordult elő, hogy egy párttitkár kiálljon egy lefogott mellett. Készséggel lemondtam és így nem került az ügy a pártalapszervezet elé....
...Nem sokkal ezután Bözödi Györgyöt szabadlábra helyezték. Február végén lehetett, mert apósomék még nálunk voltak a szokás téli vendégségben és együtt ünnepeltük Bözödi szabadulását. Elmondta szabadulása történetét. Az történt ugyanis, hogy a tárgyaláson az ellene felállított tanúk, akiket Bözödről hoztak be, kijelentették, hogy semmi nem igaz a vádakból, azért írták alá a vallomást, mert kényszerítették őket. A vád pedig az volt, hogy titkos rádiót működtetett, ezt keresték Bözödön a lakásán, még a kertet is felásták a gyanús helyeken, de nem találtak semmit. A vád alapja annyi volt, hogy süketsége miatt Bözödi fülhallgatót használt, mert csak ezzel hallgathatta a rádiót. Szomszédja régi haragosa volt, az jelentette fel. Nem hittem el, hogy ennyi elég lett volna letartóztatásához, mert ismert írót ilyen bárgyú ürügyekkel, ha nincs más szándék a háttérben, nem lett volna értelme vád alá helyezni. Nekem az is feltűnt, hogy Hajdu az utolsó hetekben nagyon idegesen mozgott a Bözödi ügyében, talán - próbálva menteni - Fazekasig is elment. De a fordulatot az hozhatta, hogy Balogh Edgár tudomást szerzett Bözödi elhurcolásáról, arról is, hogy megverték és hallókészülékkel kombinált szemüvegét eltörték. Személyesen Maurer miniszterelnökhöz fordult. Az ügy tehát kilépett a tartományi illetékességből és azok az erők, amelyek kiagyalták, hogy a marosvásárhelyi írókat belekeverve Bözödi ügyébe, diszkreditálják, megfélemlítve ezáltal az értelmiséget, nem érhették el céljukat. Akkor még nem tudtuk, hogy olyan tervezet készül, mely végleg megszünteti a Magyar Autonóm Tartomány maradványát..."
E néhány kéziratoldalt kitevő közjáték talán éppen egy izgalmas regény magva is lehetett volna, ha a szerző nem akarja mindenáron belegyömöszölni ebbe a korfestő, de igazából csak sovány vázlatnak sikeredett próbálkozásban.
Ebben a kéziratban nem igazán lehet rendet rakni, és mert az utolsó betűig sikerült elolvasnom, első benyomásaimat igazoltan látva, becsukom a dossziét és visszajuttatom a kiadónak. Találjanak hozzá jóindulatúbb, elfogulatlanabb, nagyvonalúbb lektort.
Illusztráció: Bözödi György emlékháza Bözödön
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése