Ádám Katalin a játékos kedvű gyermekek táncházi és kézműves partnere
2009 karácsonyának előestéjén jelent meg a Csíkszeredai Kiadóhivatal égisze alatt egy téli ünnepi népszokásokat, énekeket és jókívánságokat tartalmazó CD, a hozzá tartozó szövegeket és az azok szelleméhez illő, nagyrészt a kis tanítványaiból toborzott előadókat ábrázoló művészfotókat tartalmazó díszes füzettel együtt. A kiadvány pár nap alatt gazdára lelt, összeállítójától és szerkesztőjétől, a Hargita megyében "Kati néniként" ismert kézműves oktatótól, aprók táncháza irányítótól, Ádám Katalin tanítónőtől azóta is az újabb kiadást és - a folytatást kérik számon. Életének, pályafutásának, legutóbbi sikeres vállalkozásának miért-jeiről és hogyan-jairól beszélgetünk.
- Hogyan lett az évtizedek során önből "Kati néniként" fogalom a játszani vágyó gyermekek és szülők körében? Mivel kezdődött, és mi a magyarázata a máig nem lankadó érdeklődésnek?
- Olyan munkára leltem húsz évvel ezelőtt, ahol a játék és a hagyomány ápolása egyaránt jelen van, összefonódik. Akik megtapasztalják az együtt játszás, táncolás, éneklés örömét és azt, hogy milyen csodákat képesek alkotni egy-egy ősi technika megtanulásával, nehezen tudják abbahagyni. S közben a foglalkozás hírét is elviszik... Évente háromszáznál is több gyerek iratkozik be a csíkszeredai Gyermekek Házához, játékosan művelődni, tanulni. Ez máig sokezer tanítványra rúg, fel se lehet igazából mérni a számukat... 1991-től tartok folyamatosan aprók táncházát, segítő társaim Nagy István és Galaczi Hajnalka. Részt veszek a gyermekeknek szervezett felcsíki hagyományőrző táborok szervezésében Antal Rózsika kolléganőmmel együtt, illetve a Pörgettyű Játszóház Egyesület keretében hetente rendezünk játszóházi foglalkozást a város gyerekeinek.
- Mi az, ami az önökhöz beíratott, zsenge korú kicsiket a kitartásra motiválja?
- Talán éppen az a fajta másság, hogy olyasmit és oly módon gyakorolhatnak és sajátíthatnak el nálunk, ami az iskolai kereteken belül nem található meg. Sokmindenről lehet tanulni az iskolában, sőt, úgy tetszik, még túl sok is a tananyag, de az autentikus népi kultúra hiányzik, s ezt nehezményezik a nevelők is. Meg aztán, nálunk semmi nem kötelező, mindenki saját jószántából dolgozik, nem kell megfelelniük, elég, ha jól érzik magukat... Ehhez sosem hagyhatjuk figyelmen kívül a játékosságot, ami a munkánk legfőbb éltetője. Ebből a gyerekek azt is megérezhetik, hogy szeretem, amit csinálok és nem utolsó sorban, hogy szeretem őket.
- Mivel tudja lemérni azt, hogy egy-egy tanítványa ragaszkodik a foglalkozáshoz, nem érzi kötelező tehernek?
- Azt látom, hogy egy-egy másfél órás foglalkozás befejeztével milyen örömmel dédelgetik azt a tárgyat vagy azt az eszközt amit elkészítettek és semmi pénzért nem lehet őket meggyőzni arról, hogy otthagyják. Amikor rendszeresen azt látják, hogy mi mindenre képesek együtt, a foglalkozáson, akkor egyáltalán nem érzik nyűgnek a közösen eltöltött időt, pedig legtöbb gyerek közvetlenül az iskolai órák után jön hozzánk.
- Becslése szerint hány gyermeket indított el azon az úton, hogy táncos lábú, zenét kedvelő és értő fiatal váljék belőlük, és milyen későbbi visszajelzéseket kapott tőlük életsorsuk alakulását illetően?
- Úgy érzem, hogy senkiből nem faragtam táncos lábút, mert a foglalkozásainknak nem sok köze van a tánctanfolyamhoz, hanem csak kedvet csinálnak a tánchoz, a népi kultúrához. A visszajelzések azt bizonyítják, hogy igen sokaknak indíttatást jelentettek ezek a foglalkozások, a néptánc, népzene, hagyományápolás, népi kismesterségek megszerettetésére. Később aztán, a kitartóbbak a serketáncosok körében fejlődhetnek tovább, majd Szalay Zoltán kollégám keze alá kerülnek a Borsika együttes keretén belül. Sőt, szereplési lehetőségek is akadnak minden esztendőben: iskolai fellépések, Ezer székely leány találkozók, Csűrdöngölő fesztivál. Akadhat szülő, aki ennél is több fellépésre számít, de én ezt ha csak lehet, kerülöm, mert egy-egy fellépésre készülve egyből kötelezővé, feszültebbé válnak a dolgok, oda lesz a jó hangulat, a felszabadultság, az önfeledtség.
- A népes társaságból nem hiányzott az ön két tehetséges lánya sem, akiket azóta akár segítőtársaknak is lehetne mondani. Hogyan sikerült - számtalan analóg helyzettel ellentétben - meggyőzni őket, hogy amit anyuka mond, arra érdemes odafigyelni?
- Egyáltalán nem kellett semmilyen meggyőző munkát végeznünk, mivel a nagyszülők mindkét részről korán elhaltak, s ha munkánk akadt, mindenhova magunkkal kellett cipeljük a gyerekeket is, ebbe nőttek bele. Teljesen elfogadott volt számukra, hogy a hagyományok iránti érdeklődés valami egészen természetes.
- Az elmúlt húsz esztendő tapasztalata alapján úgy érzi, hogy azt végzi, amit mindig is szeretett volna, vagy itt is érvényesült bizonyos pályakényszer, amelynek aztán igyekezett megfelelni?
- Már gyimesi tanítóskodásom idején beavattam a gyerekeket a serketáncba és különféle kézművességekbe. A Gyermekek Házába nagyon szerettem volna bekerülni, ami hamarosan sikerült is, előbb csak a táncosokkal, később már kézművességgel is foglalkozhattam, attól kezdve már minden rajtam múlott: terveimen, elképzeléseimen, munkabírásomon.
- Ha annyi év után egy-egy volt kis tanítványával immár felnőtt kamaszként újra összehozza az élet, felismeri őket?
- Igen, sokszor előfordult, hogy egy-egy mozdulatról, gesztusról, fintorról, testtartásról, hangszínről vagy fejtartásról még nevek is eszembe jutnak. Sokukkal tartjuk is a kapcsolatot, sőt vannak, akik már szülőkként a saját kicsinyeiket hozzák játszadozva tanulni...
- Az ön által szerkesztett karácsonyi kiadvány előszavában áll: "A karácsonyi ünnepkör népi imádságait, köszöntőit, egészség- és bőségvarázsló jókívánságait nagy szeretettel válogattam össze. Mint egy-egy apró magot, szórjuk el együtt!" Nagysikerű CD-je valóban elindít egy ú.n. "Apró magok" mozgalmat, aminek lesz folytatása is?
- Igazából nem szerettem volna, ha a CD-t egy még nem létező sorozatba illesztik és ráadásul sorszámot is adnak neki, mert ez egyrészt óriási kihívást jelent, amire lelkileg nem vagyok felkészülve, így viszont minden harmadik ember, miután gratulál a kiadványhoz, mert sokan úgy érzik, hogy végre kaptak valamit, ami az övék, ami a közvetlen környezetükben él és autentikus, amiért nem kell minden áron a szomszédba menni, mindjárt azt is megkérdi, mikor jön a folytatás...
- Tényleg, mikor jön?
- Maradjunk abban, hogy egyelőre nem, de mivel az aprók táncházában a szülők és a pedagógusok kérik, hogy az ott játszott gyerekjátékokat ebben a formában is összegezzem, nagyon valószínű, hogy ebből fog összeállni majd a következő CD, de ez még odébb van egy kicsit.
- Miként fogalmazná meg azt az újdonságot, ami az ünnepi énekekből, köszöntőkből összeállított műsorából árad?
- Lehet, hogy az, ami itt most újdonságnak tűnik, az valójában ősiség, gyökerekből táplálkozás, amire napjainkban mindannyiunknak nagy szüksége van. Ez a szükség pedig éppen azáltal tudatosodik bennünk és válik átélhetővé, ha ilyen értékmegőrző, autentikus kultúrkincsekkel találkozunk, amelyek itt vannak körülöttünk, csak fel kell mutatnunk azokat.
- Kik segítették munkájában és általában kik az önzetlen munkatársai?
- A legnagyobb segítséget az értékeket őrző adatközlőktől kaptam, továbbá családomtól és főként Rebeka lányomtól, Nagy István oktató társamtól, tanítványaimtól és minden közreműködő kollégámtól, akiket itt most felsorolni hosszas lenne.
- Hogyan tudja összeegyeztetni sokféle elfoglaltságát az önre váró szülői és élettársi kihívásokkal? Munkája mellett mivel szeret kikapcsolódni, pihenni "Kati néni"?
- Sokszor nagyon is könnyen, mert a férjem, Ádám Gyula fotográfus és lányaim, Rebeka és Julika is részesei egy-egy tevékenységnek, de máskor éppen ez jelenti a nehézséget... Amikor nagyon szétszóródnék a kihívások között, erőt adó kikapcsolódást jelent egy-egy oroszhegyi látogatás, a szülőfalu élménye, a családfa összeállítása, ami izgalmas, de valóságos türelemjáték, a karcfalvi udvarunkon való kézműveskedés, egy-egy spirituális könyv elolvasása, egy jó előadás, koncert... Mindig kerül valami.
Kérdezett: Cseke Gábor
Ádám Katalin (sz. 1966, Oroszhegy). A székelyudvarhelyi tanítóképző elvégzése után Gyimesközéplokra (Komját) helyezték, ahol egy teljesen osztatlan I-IV. osztályban próbálgatta friss szakmáját. 1990-ben a csíkszeredai Gyermekek Házához (volt Pionírház) hívták, ahol máig játék- és kézművesség kört vezet. Szerkesztője a Szállásikra adja az Isten! (Apró magok I.; Csíkszereda Kiadóhivatal, 2009) című CD-nek és albumnak.
Fotó: Teutsch Alpár / Ádám Katalin és lányai - Rebeka és Julika - apró gyerekek között, közös táncházfoglalkozáson
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése