Régenvolt dolgok:A Hármas Körös demonstrációja (1)

Most, hogy a huszadikszazad.hu időszámításában az 1935-ös kárpát-medencei és világeseményekről rebben föl, korabeli sajtóközlemények révén a feledés homálya, egyre nagyobb szükségét éreztem annak, hogy az ezidőtájt látványosan fölerősödő revíziós törekvések gátjait az ellentábor logikájával is szemügyre vegyem - ugyancsak korabeli sajtóforrás alapján - az egyik trianoni "nyertes", a románság érvrendszerének oldaláról.

(Már azért is fontos a kérdések alapos vizsgálatakor az odafigyelés e nem túl gyakran alkalmazott módjával is élni, mivel a sajtóhadakozások és -bizonygatások bármelyik oldalon általában kimerülnek a saját igazunk hangoztatásában, hajtogatásában, lehetőleg minél zajosabban elnyomva a "túloldal" hasonló jellegű demonstrációit.)

A véletlen és egy nagyváradi folyóirat

A jelenségek írói szempontú megközelítésében a véletlen, a pillanatnyi, előre nem látható inspiráció mindig is nagy szerepet játszott témaválasztásomban, s az ezzel járó szerencse ezúttal is rámtalált. Régi iratokat, fotókat, nyomtatványokat szenvedélyesen gyűjtő barátom jóvoltából már nem egy esetben jutottam váratlanul igen értékes muníció birtokába; ezúttal éppenséggel az 1934-es kiadású nagyváradi román folyóirat, a Cele trei Crişuri (A Hármas Körös) március-áprilisi összevont száma került általa a kezembe, amelynek gerince (véletlenül?) éppen a napirenden lévő magyar revíziós törekvések jogosságát kétségbe vonó, a román érdekek mentén érvelő anyagokat – szempontokat, adatokat – sorakoztat fel. Az egymást követő elemzéseket "összeolvasva", világosan állhat a magyar szempontokban már jártasak előtt az a védelmi rendszer és történelmi védőháló, amelyek jócskán kiélezték és mindkét oldalon már-már a süketek párbeszédévé alacsonyították a revíziós küzdelmek pro és kontra kimenetelét.

(Hogy miért pont ezt a lapot és nem egy másikat pécéztem ki e szellemi őrjárathoz, a lehető legtudománytalanabb s egyben a legtranszcendentálisabb oksági magyarázat jut eszembe: csak! Vagyis kizárólag a vak véletlen játszotta a kezemre éppen ezt a kiadványt, melynek bizonyos mértékig hitele volt az erdélyi magyar szellemi élet körei előtt is. A közvetlenül az uralomváltozás után, 1919-ben alakult Cele trei Crişuri Közművelődési Egyesület által kiadott kétnyelvű – román és magyar – Aurora c. irodalmi lap mellett, mely a két irodalom kölcsönös megismerését vállalta föl, az 1919-től megjelenő Cele trei Crişuri címen indított román nyelvű havi folyóirat állandó rovatot tartott fent a magyar és szász közművelődési események ismertetésére. Irányítója az ókirályságból áttelepült jóhiszemű katonaember, George Bacaloglu ezredes. A lap azon gyér számú román szellemi fórumok egyike volt, amelyek a Trianon utáni Nagy-Románia álmának beteljesülése közepette is nagy erőfeszítésekre kényszerült, hogy olvasóbázisa úgy-ahogy eltartsa; a legnagyobb fájdalma az okozta s a "legütősebb" kártyát is az jelentette az Erdélyben élő románságnak, hogy bár előnyös hatalmi pozíciókba került, az erdélyi gazdasági-társadalmi-szellemi körülmények változásai képtelenek voltak tartani a politika sietős iramát.)

Újra kiterített térképek

A lapszám egész felépítéséből kiderül: a magyarsághoz hasonlóan, a románság is tisztában van azzal, hogy ellenlábasával való vitájában a döntő szót csak az európai erős államok valamelyike - nevezetesen Olaszország - mondhatja ki. A román bizakodás logikája arra épül, hogy bár Mussolini Olaszországa több ízben hangzatosan deklarálta: vitás kérdésekben mindig is a gyengébbek, a kisemmizettek oldalára áll, Románia elég érvet és bizonyítékot lesz majd képes felsorakoztatni avégett, hogy a tényleges igazságtalanságot nem is a magyarok szenvedték el Trianonban, hanem éppenséggel a románok, akikre Iuliu Maniu heves parlamenti interpellációja szerint a "a békeszerződések más határokat szabtak ki, mint amilyenekre számítottunk, olyan határokat, melyek román lelkek tíz- és százezreit zárják ki országukból, továbbá olyan nélkülözhetetlen, állambiztonságilag jelentős román területeket hagynak figyelmen kívül, melyek lelkünknek drágák."

Az idézetet egyenesen a főszerkesztő-ezredes lobogtatja meg vezércikkében (Nevroza zilei / Időszerű idegesség), utána pedig a román kormány egy volt minisztere, S(imion) Mehedinţi akadémikus, neves földrajztudós fejtegeti közel három újságoldalon át (Revizuirea revizuirii? / A revízió revíziója?), hogy a magyarok által akkora kitartással és hévvel követelt revízió már önmagában is értelmetlen, jogilag nonszensz, ugyanis a románok Trianonnál egyszer már elszenvedték azt a revíziót, aminek a kiigazításáért a legszívesebben maguk is ringbe szállnának. Románia kései hadbalépésekor ugyanis - emlékeztet a román etnográfus - a Tiszáig terjedő nyugati határ elismerését ígérték az antant-hatalmak, viszont mihelyt a versailles-i békekötésre került sor, "kiderült": az elképzelt és hőn remélt nyugati határvonal nem fejezi ki az övezet etnikai valóságát, ezért újra kellett gondolni a jóvátételi szerződés bizonyos földrajzi elemeit.

"Versailles-ben újra asztalra terítették a térképeket, újravizsgálták és -gondolták a csatlakozási szerződés minden egyes kitételét. Ezúttal alapos, a békekongresszus legilletékesebb szakértői mérlegelték a választóvonalat, közöttük, ha jól tudom, a jeles földrajztudós, de Martonne sorbonne-i professzor, aki egyformán jól ismeri a Kárpátokat és vidékét, mint a Szajna övezetét. A revízió eredménye pedig - jól figyeljünk! - a re-ví-zi-ó-é!, olyan választóvonal lett, mely falvak egész övezetét juttatta Magyarországnak, melyben a románság túlságosan elkeveredett a magyarokkal. Szerencsétlen román parasztok szálltak elevenen a sírba: se iskola, se templom számukra, de még a megtűrt román nyelv sem..." - állapítja meg S. Mehedinţi. A csalódás román oldalon már eleve akkora tehát, hogy az új életre ébredt többségi öntudat még tizenöt esztendei román uralom után is, a magyarokkal vetélkedve, valóságos sérelemként éli meg a trianoni leosztást.

(Jellemző a szám nem egy cikkírója sajátos "nagyvonalúságára", hogy e ponthoz érve, a maguk részéről sose vitatják a békekonferencia döntését magát, éppen csak "halkan" megjegyzik, hogy igazság szerint a románoknak kellene az erdő felől állniuk, ám nem teszik, ekként gyűjtve önigazolásukhoz kellő hozzáadott tőkét, a továbbiakban váltig bizonygatva, mindenek előtt a statisztika eszközeivel, mennyire felhőtlenek, illetve túlbiztosítottak a kisebbségi helyzetbe került népcsoportok egyedeinek személyi jogai; olyan nyilvánvalóság ez - érvel több helyütt is a Cele trei Crişuri -, amit éppen azok nem hajlandók elismerni, akik e jogok közvetlen haszonélvezői. Élükön (természetesen) az örökké renitens és gőgös, elvesztett előjogaiért merkelő magyarsággal.)

Mehedinţi professzor intő jelnek nevezi az új kelet-európai nemzetek megjelenését a világpolitikai térképen, akik immár nem tűrik a korábbi balkáni bánásmódot és a végsőkig kiállnak a határok sérthetetlensége mellett. Ergo, a revízió revíziója nem egyszerűen aljas merénylet a béke ellen, de a logikával is ellenkezik. Véleménye szerint a nagyhatalmak - Amerika, Anglia, Franciaország - egyszer már kimondták a döntő szót, a történelem kereke pedig visszafordíthatatlan.

"Ha a magyar felsőbbrendű embernek, felsőbbrendű nemzetnek hiszi magát, a lelke rajta, de ne velünk fényesítse ki a cipőjét.

Amennyiben hozzánk merészel nyúlni, jobb, ha megtudja: a mi elképzelésünk a revízióról a következő: semmit, senkinek és soha!" - foglalta össze a románság álláspontját a szerző.

(Folytatom)

Illusztráció - fent: a lap fejléce; lent balra: a kis-antant külügyminiszterei (Titulescu, Benes, Zivkovic); lent jobbra: Mehedinţi professzor