Második napja ülnek kemény mínusz fokok a Csíki-medencén: annyi szerencsés és kegyes halasztás után a tél végül is komolyan vette magát és hivatását és tábort vert a hegyeink között is. Tegnap mínusz 25,5 C fokot mértek a város határában, ma már csak mínusz 21-et. De időjósok szerint a természetnek nem egy-két napos szeszélyéről van szó...
Sikerült eddig minden hideget túlélnem, életemben nem is a mostani a legnagyobb próbatétel. Rekordhidegemért vissza kell mennem 25 évet az időben, 1985 januárjának végéig, amikor is néhány napig Gyergyóalfaluban tartózkodtam, a bukaresti napilapom (Előre) által szervezett gyermekhoki-bajnokságon. Visszaidézéséhez naplómat hívom segítségül (a nemrég megjelent Jelentések - magamról. Emlékezések ellenfényben. Polis, 2009 alapján...)
*
1985. január 10-21. Rátört a világra a hóvihar, majd a fagyos hideg. A vonatok óriási késésekkel indulnak, szerencsére jegyem van. A miénk metsző szélben gördül ki, csüdig érő hóban.Tartjuk a késést, de újabb perceket már nem adunk hozzá. Mindenki menekül haza Bukarestből, ki merre lát.
Gyergyószentmiklóson - Alfaluba igyekszem, ahol az idei gyerekhoki bajnokságot szervezi az Előre - jó páran várnak, egy autóval: volt igazgató, műhelytanár és a többi, akiket nem ismerek. Beszéltek a városi milícia parancsnokkal, hogy a vasárnap ellenére, mikor tilos a szemlyautóval közlekedni, leszaladhassanak velem Alfaluig, ahol nem áll meg a gyors. Az megígérte, hogy ez egyszer „félrenéz".
Percek alatt csodaszép téli tájban, recsegő havas világban találom magam. Éjfél elmúlt, kollégáim nemrég feküdtek le. Előkerül a fásládából egy üveg, azt mindjárt megdöntögetjük a találkozás örömére.
Rendkívül hideg reggelre ébredünk. A sz.rás a legnehezebb, ki kell menni a vécére hátra, az udvarba, az istállók mögé. Reggelente erősen s hosszan gondolkozunk, hogyan s egyáltalán kimenjünk-e dolgunkra. Persze, hogy kimegyünk, utána meg olyan fürgén és boldogan szaladunk fel, mintha éppen életünk nagy győzelmeit aratnánk.
Egyre hűl az idő. Vasárnap elérte a rekordhideget, ami hétfőn is kitartott. Egész éjszaka tüzeltünk. A megyei pionírszervezet felelőse, R. a reggeli öltözködés közben lebénult, porcbántalmai kiújultak, én meg borzadva emlékszem vissza egy korábbi marosvásárhelyi kalandomra, amikor megcsúsztam a jégen és odakentem magam, háttal az aszfalthoz, utána hetekig nem voltam jó semmire, a szpondilitiszem fellángolt. Most minden igyekezettel próbálok jól lépni, nehogy én is megjárjam. Idegenben ennél nagyobb baj nem is érheti az embert.
Életem eddigi legnagyobb hidege. Hivatalosan -35 fok, de a polgármesternő szerint ennél jóval zordabb az idő, de ezt senki sem meri kimondani, mert akkor törvény szerint rendkívüli intézkedéseket kellene hozni. Minden percben tudom, hogy egy veszélyes kaland kellős közepébe kerültem (a „vihar szeme"?!), s úgy igyekszem élni, no meg átélni mindent, hogy egy életre elraktározódjék.
Nehéz a szervezésből részt vállalni és közben tudósítani is. Arra jöttem rá, jobb, ha kollégámmal megosztjuk a szervezés meg az írás gondját is, így legalább lesz valami közös témánk, ami összeköt, és egyikünk sem érzi majd kisemmizve magát. Befutott a fotósunk is, s a hármas együttműködésből talán születik egy életízű tudósítás a hideg alól.
1985. január 22. Megszűntek a vidéki rádióstúdiók, s emberek százai maradtak munka nélkül. Hogy miért volt erre szükség, nem tudni, és mindenki a Damoklész kardját látja lógni a szellemi élet feje fölött. Ma itt csap le, holnap ott... Hol helyezkedjen most el ennyi ember? Mi egy ilyen lépésnek a „humanizmusa"?...
1985. február 7. Letelt egy év, és újra le kell adni az írógépek billentyűzetének "ujjlenyomatát". Az egyik géppel elkészültem, de a többit már nem volt se erőm, se időm elcipelni a milíciáig és vissza. A szomszédnak bezzeg hazaadták a legépelendő mintát; tőle fogom elkérni, hogy nyugodt körülmények között elvégezzem, és ne a váróban, ahol szorongunk mint a heringek. Csak még azt nem tudom, hogyan játsszam ki a rendőrök éberségét az őrsön, s úgy tegyek, mintha a gépek is velem lennének?
1985. február 13. Telefonáltak Gyergyóalfaluból: nagy ováció fogadta az Előre riportját és a prózaverset a kemény fagyról. A néptanácsnál összegyűlt legalább a fél falu, s itt felolvasták az egészet, elejétől a végéig. Nagyobb eseménynek bizonyult ez, mint az egész sportrendezvény, amit ott együtt átéltünk. (Mondjuk, ha a fele igaz, akkor is több, mint amire számított az ember...)
Alfalvi tüzek
1.
Nem voltam még Szibériában, sem a Távol-Keleten. Nem jártam az Antarktiszon és Grönlandon sem, nem beszélve Alaszkáról. Úgyhogy csak annyit tudtam mostanig: időnként fázom. De azt már nem, hogy milyen a valódi hideg.
2.
Amikor fülsértően ropogni kezd a hó, s a hajnali falu utcáin vonulókat büntetni kellene zajártalom miatt;
amikor a védtelen orrok és fülek hegye egyik percről a másikra elfehéredik;
amikor befagy a kút vize a kert végében;
amikor a belső ablakokra is húsos virágokat ültet a hajnali fagy;
amikor jégcsap dermed bajuszra-szakállra,
amikor a tompán pengő sínek váratlanul elroppannak;
amikor a kutya már nem is sír, hogy beeresszék a házba, csak nézi merőn, sorsába beledermedve, a csukott ajtót;
amikor olyan egyenesen szalad föl kéményből a füst, ahogy a függőón törekszik a mélybe;
amikor a gázolajjal működő autó motorja sóhajtva hörög és leáll;
amikor a kamrában jégkockává változik a reggelire félretett sonkaszelet;
amikor egy pillanatra se szabad megállni, mert ki tudja, vezet-e még út tovább;
amikor a marhák szomjasan bőgnek az istállókban, s a kondérban melegített víz kihűl, amíg az udvaron átér;
amikor a gőzölgő tea szívderítő látványa nincsen egyenes arányban a folyadék hőfokával, mert mikor a szádhoz emeled a csészét, csak langyos lötty az egész;
amikor szakad a vinilin, törik a gomb, az üveg, nem nyúlik a gumi és nem köt a cement;
amikor a befagyott vizeket nem lehet megkülönböztetni a havas partoktól;
amikor csillámló, játékos páraszemcsék röpködnek a szikrázó levegőben, ahol józsefattilásan "összekoccannak a molekulák";
amikor az öregeknek téglát melegítenek az ágyba, hogy még egy napig ki ne hűljenek;
amikor egy tányér leves többet ér a megváltásnál;
amikor biztos, hogy a higanyszál makacsul süllyed lefelé.
3.
Életem első igazi tele, amit az ország leghidegebb pontján éltem át: kell-e ennél nagyobb élmény - szenzációnak?
Emlékeztetőnek?
Magányos, fagyos gyermek-félkesztyű előttem a havon, kínosan önmagába zsugorodva a hidegtől, mint szalonnabőr a parázson. Látványa riasztócsengő a fejemben. Úgy gondolok vissza rá az otthoni hőfokon, mint egy félig elvesztett ütközetre. Élénk, kristályosan metszett képekben őrzöm meg azt, amit január közepén átéltem.
Láttam a jönni nem akaró buszra váró, néma utasok eszeveszett topogását.
Láttam a csöndben sikló szánokat az istállók felé igyekezni, hogy szénát hozzanak az állatoknak a havasokból.
Láttam a falusi postást, zsákjával görnyedt télapóként csúszkálni a fagyos úton.
Láttam a hóval a kéményekhez szögezett gólyafészkeket, amelyek mélyén a tavasz ígérete sejlett.
Láttam a deres pofájú lovakat, és láttam a kiülő zúzmarát a nadrágok élén.
Láttam a fagyot, és láttam a hideget.
Napokon át néztünk farkasszemet egymással.
4.
„Nem probléma!" - így az alfalviak. - Néhány fokkal hidegebb van, mint máskor, de megleszünk..."
Akkor döbbentem rá, hogy ez még mindig nem az a Hideg, ami mindent lebénít, átalakít és kiforgat önmagából.
Senkit se hallottam panaszkodni, se gyalázkodni.
Az emberek végezték, amit ebben a hidegben kellett - a közösben és odahaza.
Nevettek és reménykedtek, és ugyanúgy kinyitották az üzleteket, mint máskor.
A gazdaságban zavartalanul készülődtek a zárszámadásra.
A székház folyosóján, faládákban talajból kimetszett földkockák sorakoztak, bennük az addig kitelelt búza alélt szálai. Pár nap múlva majd „leolvashatják" róluk, miként igazgatja el ez a tél az idei kenyér sorsát.
A hőmérő nem tudott olyan értékeket mutatni, hogy elvegye az emberek kedvét a küzdelemtől.
5.
Napokon át, Fagyország szívében élve, fennen tanúsíthatom: az alfalviak élete nem leányálom!
Szinte hallani, ahogy a tél szétküldi zimankós követeit az egész világon.
Az éjjeli gyors fülkéjében, sálban-kucsmában kucorogva, észre se vettem a körénk csapódó reggeli zúzmarát.
Vittem magammal a legyőzött hideget, s benne az alfalvi tüzek fanyar illatát.
(Bukarest, 1985 január)
1985. február 14. Este egész egyszerűen kialudt otthon a gáz Kihűltek a fűtőtestek, mi pedig dideregtünk. A Bozót rossz szelleme ül rajtunk. Amióta írom és benne élek, egyvégtében csak a hideggel vagyunk elfoglalva, mintha a föld is kihűlni készülne. Vajon, ha befejezem a megfagyott hegymászók históriáját, lecsillapodnak majd a megháborgatott „elemek" is?
1985. február 19. Csodás képet készített a hegyről egy zsílvölgyi technikus, Németh Ferenc. Ott él a petrozsényi hegyek világában. A hóhatár jó ismerője. A képen egy kis fenyő, a tél takarásában és fogságában. Egyéb semmi. Csak alant a hűvös messzeség. Jelszava: Fel, egyre fel! Az ember amúgy észre sem veszi, hogy átlépte a határt, amit pedig nem lenne szabad megtennie. Aki benne van, apránként süllyed bele a szituációba, ahonnan aztán már nincs visszaút. És ez annyi mindenre érvényes!
Illusztráció: Meteorológiai megfigyelő állomás Gyergyóalfaluban, 1985 telén. Fotó: Imreh S. István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése