Mármint az enyém. Abban sántikál, hogy felmérje új könyvem hatókörét, szellemi kisugárzását. Ezek persze nagy szavak, de hirtelenében nem találok jobbakat, s mindjárt azzal kezdem, amivel tegnap zártam: Tar Károly bejegyzései nemvárt örömet okoztak.
Egész egyszerűen azért, mert könyvemet elolvasva ő is érintve érezte magát, sikerült az ő lelkiismeretét is megszólítanom, s a Jelentéseket... nem csak úgy olvasta, hogy egy ember megpróbál nyilvános vetkőzőszámot előadni, hanem megérezve a pillanat fontosságát, maga is mellém állt.
Nem tudom, folytatja-e még, vagy megelégszik ezzel a néhány rövid futammal, amelyek dióhéjban mégis megteszik azt a hatást, hogy felkavarják a lelkiismeret szunnyadó békéjét. Ebből fakadnak értékelő mondatai is:
"Hiszem, hogy ez a könyv bátrabbá tesz minket a magunkkal való szembenézésre, és ezzel egy időben újabb lehetőséget nyújt emberi kapcsolataink újrafelvételére, ápolására és barátságok szorosabbra fűzésére. A megbocsájtás, a szeretet, az együtt munkálkodás, az együttélés, az egyházon kívül is, gyónással kezdődik. Másként nincs kötődés."
Tar említést tesz emlékezéseiben arról a kis újságírói csapatról, akik a kolozsvári Béke-téren, az ún. Akváriumban délelőttönként kávézva-konyakozva múlatták az időt, s amelynek árnyékban meghúzódó, jobbára inkább hallgató, sodródó alakja magam is voltam. Amíg meg nem álltam Bukarestig. Azt a közösséget nagyon szerettem. De életemen az hagyott inkább keserű, megvallani való nyomot, hogy kénytelen voltam hátat fordítani neki. Hogy kiváltam és felemelkedtem az "aranymívű pagodák" világába, ahogyan ezt második verseskönyvemben (Elveszett birtokok) annyiféleképpen elpanaszoltam és -sírtam:
"Sirattok-é?
Nem hallom tisztán,
alföldi szél búsul.
Tán irigyeltek?
Váratlanul
meleg lett...
Reggeli kávém szürcsölöm,
magam kavartam,
hiányotokkal küszködöm,
magam akartam.
Ha levonultok zajosan, mondjuk éppen a Béke térre,
őrizzétek a helyemet, még visszatérek évről évre,
didergő hangú versem is azért írom, hogy most ez ne fájjon,
sokat kell igazítanunk itt is, ott is e félkész világon..." -
írtam a Távolságok című ciklus egyik első darabjában, és ez is a lírai vallomásom egy része. Nincsen benne a Jelentések... -ben, de bármikor beilleszthető, integrálható. Ez történik akkor, ha egy ember íróként is örök lírai hős marad és azt kutatja magában, azt hozza felszínre, ami veszteség és megrendülés.
Tar viszont észrevesz egy másik, igen fontos "titkos rugót" a könyvben, és ezt megköszönöm neki, mert nem tudtam volna ilyen pontosan megfogalmazni (bár mindvégig éreztem, hogy ez így bekövetkezhet):
"Könyvének oldalain a csapongó emlékezés szab idősíkokat, s ez lehetővé teszi, hogy arra emlékezzen, amit ma fontosnak tart, azt boncolgassa, ami közelebb viszi a vallomásos megnyugváshoz. Nem firtatom, hogy ez a szerkesztési mód arra is jó, hogy homályba hagyja az önvizsgálatára még éretlen gubancokat, az olyan kényes kérdéseket, amelyek, mert másokban és bennem is folytatódnak, nem tartoznak egészen rá, inkább reánk, akiket mintegy kényszerít a saját Jelentések magamról való megfogalmazására. Késztetését próbáltam elhessegetni magamtól, de könyvében araszolva, csapongásait követve, belátom, csak így van értelme az olvasásnak. "
Ezt a hozzáállást köszönthetem abban a tényben is, hogy saját vallomásához egyszerűen odaírja a könyvem címét, majd utána ezt is:
"Ez a könyvcím azért jó, mert minden olvasó magáénak tudhatja és megismételheti. Bátorkodom ezt tenni magam is."
Bárhogy is van, az itt-ott beinduló párhuzamos egyéni emlékezésekből összeállhat majd egy új kor- és kórrajz és kevesebb lehet a mellébeszélés. Adná az ég...
*
Tar bejegyzéseire Elekes Feri hívta fel a figyelmemet, aki megjegyzést is kívánt fűzni a Titoktárban olvasottakhoz, ám kommentjét a rendszer bár mentette, nem jelent meg. Így elküldte számomra, s én megígértem neki, hogy publikussá teszem. Íme:
"Károly,
szép tőled, hogy nem hagytad szó nélkül Gábor új könyvét. Azért szép, mert mindketten majdnem azonos fokon álltatok az akkori társadami grádicson. Ti tudjátok, milyen érzés olyan autó ülésén ülni, melynek kellemes a rugózása. Szerencsére én ilyen ülésen nem ültem soha. Csak elképzelem, milyen kellemetlen, ha egyszer kibújik onnan egy rugó és megszúrja az ember fenekét.
Ez a mi Gáborunk ebben a könyvében jól nekiment önmagának, mert nem szeretne rossz lelkiismerettel menni tovább az élet útjain. Nem hiszem, hogy sokan követnék az ő példáját. Mert már sokszor előjött az az igazság, hogy ezek a Gábor-féle, „nyuszi” természetű, kenyérre kenhető, jóságos és szelíd emberek egyszer megunják abban a langyosságban, mely őket körülveszi és ha másnak nem is, de önmaguknak nekimennek egy jókora husánggal. Ettől azt remélik, hogy ezután fönnebb emelt fővel járkálhatnak a népek között. De tévednek, mert a népek nem szeretik az ilyen bátor embereket. Alig várják, hogy a fönnebb emelt fejüket hordozván, belebotoljanak valamibe, ami lent van és nem látszik. Most például maholnap bele lehet botolni egy újabb valamibe. Ami lent van, de már látszik : egyre többen jutnak arra a meggyőződésre, hogy az az átkosnak nevezett rendszer emberibb volt, mint ez a fényes, ami most van. És ha valaki megérdemelte azokat a dicsőítő verseket, akkor most is ő érdemli meg. És hányszor lehet hátraarcot vágni ?
Már ott tartunk, hogy a statisztika tetejére szökött fel ez a fölismerés. Mert olyan nem volt az átkosban, hogy éhen haljanak emberek és megfagyjanak a magánhotelek tövében ! Sem pedig olyan, hogy néptömegek álljanak sorba, hogy szolgának mehessenek epermezőkre a messzi távolba ! A történelem kereke nem szeret megállani. Mert tudja, hogy ha megáll, berozsdázik a tengelye. A történelemnél jobban senki nem tudja, mi fog még történni. Mert ebben egyedül ő illetékes. Ugyanis : otthon van a történelemben.
Ezt a gondolatmenetet folytathatnám, de nincs értelme. Olyan világos minden..."
*
Szinte egy az egyben ugyanez az aggodalom szólal meg egy nálam fiatalabb kolozsvári költőtársam leveléből, aki a kolozsvári bemutatón még nem ismerte a könyvet, azóta beleolvasott és általa ily szavakra fakadt:
Vasárnap van, olvasok. És visszatérek egy passzusra, amely nem hagy nyugodni :
" Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket..." ( 20. oldal ).
Ez szerintem egy nagyon elvetett sulyok, mert :1.) amennyiben része voltál, abban a gépezetben te esetleg egy alátét lehettél, amelyet az anyacsavar kegyetlenül és részvétlenül szorított a vastáblához. Akkor is, ha az alátét belegörbül-torzul a szorításba. 2.) Én most 55. éves vagyok, tehát egy generációhoz tartozunk. Nekem van egy elfogadhatatlan hibám, egyesek szerint (biztos) ferdülésem : nem lépek soha egyszerre. Még akkor sem, ha nem kapok rétest estére. Ezért a régi rendszerben ( szándékosan nem használom az oly divatos átkost ) sem aktiváltam semmilyen téren, sőt kisebb-nagyobb konfliktusaim is voltak, mert nagy volt a pofám. Éreztem a ferdeségeket, de nem tehettem ellenük, ugyanúgy, amint te sem tehettél, a te felelősséged és kiszolgáltatottságod viszont nagyságrendekkel nagyobb volt az enyémnél. Akkoriban az egyetlen összehasonlítási alap a nyugati csillogás volt. Ámde... ámde nekem és nem csak nekem a valóságra ébredés az egyik legfájdalmasabb tapasztalatom most is. Mert mit látok-látunk? Most, amikor más szűrőnk is van, nem csak az a régi ? Az a valójában rossz minőségű, amin keresztül a "másik rendszer" minden gyönyöre és csakis az, átcsúszott hozzánk ? Azt, hogy nincs embercsúfolóbb, alázóbb, lélekrombolóbb gépezet, mint ez, a mai romániai " demokrácia ". Nem beszélek más, kulturális, gazdasági, szellemi téren más fokon álló országokról, hiszen könyvedet itt és erről a helyről írtad. Én bizony nem állok be a divatos komcsiátkozók népes táborába, hanem nézek, tapasztalok és leszűröm a következtetéseket, mindig és mindenhol. Lépten-nyomon fellobban könyvedben az önsanyargató lelki vívódás. KÁR, GÁBOR, NEM ÉR ANNYIT EZ A SELEJT-VILÁG.
Nem tudom, hogy' viszonyulsz majd levelemhez, de ha ezt nem írom le, a tiednél talán erősebb kétségeim lennének. Még önmagamról is."
*
Azon gondolkozom: a világért, annak jobbulásáért tettem-e azt, amit tettem? Vagy egyszerűen csak önző módon magamért, mert nem hagyott nyugodni mindaz, amit évtizedeken át magamba rejtettem. Most, hogy elő-előveszem a verseimet is, nem egyet találok közöttük, melyekben minden röviden, sűrítve, pár gondolatfutam erejéig ott van. De az is lehet, hogy a Jelentések nélkül minden csak önálló cserép, tükördarab, szilánk maradt volna, így viszont az egész mintegy varázsütésre összeállt.
Itt van a Vallató éjszaka című versem.
fásultan fekszem falraszegzett szemmel
besüt rám egy vesébe néző higanygőzlámpa
sárga szigora vallató éjszakáim
nyomozótisztje aki nem kérdez csak vár
míg ki nem virrad nincs menekvés
minden eszedbe jut mindenről hallgatsz
de ő tudja mi megy végbe lelkedben
milyen hullámoktól reszket meg tested
mitől vonaglik ajkad olvas belőled
mint egy könyvből olvassa nyomorú életedet
mikor bűneidhez ér hosszan rádnéz
de hiszen azelőtt sem vesztett szem elől és mégis
ettől érzed úgy igazán hogy rádszakad az ég is
és olykor belezuhansz valami furcsa álomba
ámulsz a visszarendeződő múlton
ártatlan vagy és mégis
mindent elkövettél amitől most nem
tudsz élni hajnalig
Tizennyolc sor az egész. Egyszer már szerepelt ebben a blogban, a Lírai tőzsde című könyvem ismertetésében idéztem. De hogy ne kelljen fáradságosan odáig lapozni, elfér itt is, még egyszer. Azt hiszem, mindent megmagyaráz: "ártatlan vagy és mégis mindent elkövettél"... Ez az igazság. Ezért íródott meg a Jelentések...
Illyés Gyula ezt így fogalmazta meg: szem a láncban...
Nincs új a nap alatt.
Vallatás * Pusztai Péter metszete
3 megjegyzés:
Ma reggel csomokban áll bennem és bánt a gondolat, hogy tercelhetek-e Gabi szimfoniájához? Folytathatom-e a magam harcmezejére vetítve lélekgondozásom? Családregény-tervemben szerepel korunk ilyeténképpeni vizsgálata. Most valami köztes regényt szeretnék béfejezni, de számolnom kell hátrelévő számomra mindig kevéske időmmel, de azért, ha sikerül megfogalmaznék még néhány apró sejtést arról, hogy szerintem miért és mivé lettünk a másokat is sodró, letünt korban.
Nem értem miért nem sikerül Fricinek megjegyzéseivel direkt a blogomon simogatnia,a technikákban legalább annyi a hiba, mint bennünk emberekben.Megragadon az alkalmat, mielőtt az okosabbak rárontanának egykori rovattársamra, amiatt a mondata miatt, amiből kitetszik és "kézből megkontrázható" összehasonlításának furcsasága,miszerint az átkosban nem álltak sorban a határállomásokon a hazájukat elhagyni készülő honfitársaink.Ehhez tessék odaszámítani azt az ismert tényt, miszerint, ha sorban álltak volna, akkor űtjuk nem külföldre, hanem ismeretlen belföldi helyekre vezetett volna.A sorbanállás, mint sokoldali művelődési tevékenység, stimmel. Kérem, hogy megjegyzésemet, bátyám ne vegye szívére, mert nekem is direkt fáj, hogy a múltat nem lehet végleg eltörölni.
Ma reggel csomokban áll bennem és bánt a gondolat, hogy tercelhetek-e Gabi szimfoniájához? Folytathatom-e a magam harcmezejére vetítve lélekgondozásom? Családregény-tervemben szerepel korunk ilyeténképpeni vizsgálata. Most valami köztes regényt szeretnék béfejezni, számolnom kell hátrelévő számomra mindig kevéske időmmel, de azért, ha sikerül megfogalmaznék még néhány apró sejtést arról, hogy szerintem miért és mivé lettünk a másokat is sodró, letünt korban.
Nem értem miért nem sikerül Fricinek megjegyzéseivel direkt a blogomon simogatnia,a technikákban legalább annyi a hiba, mint bennünk emberekben.Megragadon az alkalmat, mielőtt az okosabbak rárontanának egykori rovattársamra, amiatt a mondata miatt, amiből kitetszik és "kézből megkontrázható" összehasonlításának furcsasága,miszerint az átkosban nem álltak sorban a határállomásokon a hazájukat elhagyni készülő honfitársaink.Ehhez tessék odaszámítani azt az ismert tényt, miszerint, ha sorban álltak volna, akkor űtjuk nem külföldre, hanem ismeretlen belföldi helyekre vezetett volna.A sorbanállás, mint sokoldali művelődési tevékenység, stimmel. Kérem, hogy megjegyzésemet, bátyám ne vegye szívére, mert nekem is direkt fáj, hogy a múltat nem lehet végleg eltörölni.
"Mert olyan nem volt az átkosban, hogy éhen haljanak emberek és megfagyjanak a magánhotelek tövében ! Sem pedig olyan, hogy néptömegek álljanak sorba, hogy szolgának mehessenek epermezőkre a messzi távolba !"
Ezt írtam én. Te pedig ezt veszed ki belőle: "miszerint az átkosban nem álltak sorban a határállomásokon a hazájukat elhagyni készülő honfitársaink."
Semmi határállomást nem említettem, sem azt, hogy hazájukat elhagyni készülnének honfitársaink. Szolgának szeretnének menni epermezőkre, ezért állnak sorba az ország sok városában az illetékeseknél. Hogy legalább szolgálni mehessenek az epermezőkre ! Tehát szolgának akarnak menni idegenbe, hogy eltarthassák gyermekeiket itthon.
Így fordulnak ki sarkukból az állítások ! Helytelen idézetek által.
Tanulság : két kicsi megjegyzést sem tudunk úgy tenni egymás mellé, hogy födjék a valóságot. Hát akkor két megélt történelmi helyzetet miképpen tudnánk összepászítani, hogy igazság jöjjön ki belőle ? Sehogy.
Megjegyzés küldése