A hírszerző pásztor (Nopcsa Ferenc-2)

Az élet ajándékai az olyan emberek, akik konkrétan avagy átvitt értelemben egyszerre több hangszeren is képesek játszani. E virtuózok tulajdonképpen nem mutatványt hajtanak végre, hanem élvezettel és állandó cselekvési vágytól hajtva járnak át egyik hangszer világából a másikba. Számukra nem egy kiválasztott, egyetlen hangszer az alfa és az omega, mert megismervén és felismervén a hangszerek lényegét, a sajátosságok, a külön fogások elsajátítása már technikai kérdés...

Nopcsa Ferenc báró ilyen "több hangszeres" embernek bizonyult életének sokirányú elfoglaltságai közt. Nem vett magára soha olyan terhet, amit ne szívvel-lélekkel végzett volna. Amikor az Albániából való kitiltás miatt távol kellett maradnia a számára oly kedves szkipetárföldtől, tevékenysége fő irányát újra az őslénytan felé fordította. Forradalmasította a tudományágat a dinókutatásban és megteremtette a paleofiziológiát. A harci nyüzsgés hiányait úgy pótolta, hogy felajánlotta titkosügynöki szolgálatait a bécsi kormánynak, s vállalta, hogy a román politikai szándékokat a helyszínen kikémlelve, idejében tájékoztatja Bécset az Erdélyt fenyegető szecessziós tervekről.

A románt tökéletesen ismerte, szláv nyelveken is folyékonyan beszélt. Megvolt a kellő tapasztalata is, hiszen még a háború előtt, magánszorgalomból figyelte a román-magyar-szerb hármashatáron a mozgást, az ide-oda utazgató politikai térítőket. Ugyanakkor felkeresett egy Hunyad megyei juhpásztort - ún. csobánt - és elszegődött hozzá segédjuhásznak, Gorlopán Péter néven. Hónapokon át játszotta az együgyű, igénytelen parasztlegény szerepét, meglehetősen sikerrel. Élt a juhok mellett, vándorolt velük a végtelennek tűnő legelőkön, s úgy képzelem, ugyanaz a szabadság szállta meg, mint amit albán földön érzett: sziklák, szamarak, kecskék és kecskepásztorok vagy marcona hegyi harcosok között.

Vándorlás közben hallgatózott, kósza hírekre, pletykákra figyelt, útjukat keresztező ismeretlen vándorok, külföldiek - nem egyszer oroszul beszélő egyházi személyek - történeteit hallgatta úgy, mint aki kettőig se tud számolni. Közben megtapasztalta, mit jelent a pásztor számára, ha kergemarhakór tör a nyájra és megtizedeli a létszámot, s ilyenkor hogyan mészárolják le a beteg állatokat, majd hagyják hátra a puszta földön, mentve a nyers irháját, amitől csak úgy roskadoznak a teherhordó szamarak...

"Erdély és Románia közt nagy volt olykor a jövés-menés - olvasni Tasnádi-Kubacska András monográfiájában. - Hozták és vitték a híreket. Sok ember megfordult a juhász kunyhójában. Pásztorok, katonaszökevények, csempészek. Aki nyitva tartotta a fülét, sok mindenről hallhatott. Az olyan mozgékony, vállalkozó embert, mint a kisegítő csobán [Nopcsa - csg. megj.] volt, az Isten is erre teremtette. Nem sokat teketóriázott bizony, mert ha kellett, részt vett a legnehezebb csempész utakon is. Ki tudja, bizonyára oka volt rá, hogy ne húzódjék attól se. Hamarosan megbarátkozott a határon túli juhászokkal és akkor ment át Romániába útlevél nélkül, amikor akart. Azután meg ügyes ember volt, nem egyhamar csípték nyakon."

Kellő tapasztalat összegyűjtése után Nopcsa, alias Gorlopán jelentéseket küldött a vezérkarnak, ahol értékelték tevékenységét. Nem csoda, hogy a sikertelen albán hadjárat után két kézzel kaptak Nopcsa ajánlatán, bár Tisza István miniszterelnök túl kockázatosnak vélte a tervet, hogy pásztornak álcázva Romániába menjen kémkedni. Összekötője, bizonyos Grecul kapitány Nagyszebenben várt rá, neki kellett továbbítani a jelentéseket. Hamis útlevéllel kelt át a határon, s mindenütt feszült magyarellenességet, Erdély megszerzésére irányuló készülődéseket tapasztalt. Ez a hangulat még a dobrudzsai lakosságot is megfertőzte, ergo - vonta le a következtetést Nopcsa - a propaganda keze messze ér.

1915-ben elérkezettnek látta az időt, hogy Bécsben is jelentést tegyen. Adatokat vitt volna oda, melyeket összekötőjéhez továbbított, ám a román nemzetiségű Grecul kapitány kijelentette, hogy a Nopcsa-féle titkos, citromlével írt jelentéseket a román posta kivétel nélkül elfogta, mielőtt hozzá kerülhettek volna... Nopcsa így is jelentett Bécsben a román hadikészültségről. Már csak a háború végén, 1918-ban derült ki, hogy Grecul kettős játékot űzött, amiért börtönbe vetették, de nem ő volt az egyetlen, aki a monarchia hadseregében a román érdekek nevében fellépő ötödik hadoszlopot képviselte.

Életének ez a szakasza, mint látjuk, olyan, akár egy tipikus kémhistória - régies viszonyok közt, egy századdal korábbi környezetben és technikákkal. Veszélyes gerillaharc, amelynek a kimenetelében az ember sose lehet eléggé biztos. Nem lehetett sosem biztosan tudni, ki kinek a barátja és kinek az ellensége. Nagyon úgy nézett ki sokszor, hogy Bécs tudatosan bátorítja a román erőket, hogy a magyar esélyeket gyengítse. Tasnádi-Kubacska András szerint:

"Nopcsa úgy látta, hogy a hadseregfőparancsnokság Erdélyben román származású tiszteket állít a hírszerző osztályok élére. Egyre inkább gyökeret vert benne a gyanú, hogy ezt tudatosan teszi. Mikor azután a saját, eltűnt levelei kapcsán megbizonyosodott a dologról, figyelni kezdett. Jelentéseivel nem ment többé Bécsbe, hanem a magyar miniszterelnököt és a honvédelmi minisztert kereste fel. Amikor a hadseregfőparancsnokság észrevette ezt, mindent elkövetett, hogy Nopcsát eltávolítsa az erdélyi hírszerző szolgálatból. Nopcsa, mint honvédhuszár főhadnagy Tisza István miniszterelnök és báró Hazai Samu honvédelmi miniszter intézkedésére került a nagyszebeni és a temesvári hírszerző kirendeltségekhez, mégis a hadseregfőparancsnokság egyik áthelyezési parancsa a másikat követte és sürgönyileg tiltakozott a honvédelmi minisztériumban Nopcsa megbízatása ellen, A honvédelmi minisztérium a további viszálykodás elkerülésére - látszatra - erélyesen nyomoztatott Nopcsa után Erdélyben, de - természetesen - nem találta meg. "

Nopcsa határozottan meg volt győződve: "hogy a terv sikerét előmozdítsák, az erdélyi hírszolgálat vezetését lehetőleg román nemzetiségű tisztekre bízták. A terv érdekében már 1915-ben kitalálták azt a mesét, hogy a Kárpátokat nem lehet tartani és a csapatokat a Maros vonalára kell visszarendelni. A tervnek megfelelően a Maros-vonalat már 1915-ben kiépítették, míg a Kárpátokat közvetlenül a betörés előtt, 1916-ban is védtelenül hagyták. Ez az eljárás különben az országrész nyugodt kiürítését is megakadályozta. A románok elleni hadműveletek megindításakor, 1916-ban Ealkenhayn tábornok Déván kijelentette, hogy katonai szempontból képtelenség volt visszavonulni a nehezen védhető Maros-vonalra, amikor olyan természetes bástya állott rendelkezésünkre, mint a Kárpátok. Ez a kijelentés, sajnos, csak akkor hangzott el, amikor a románok a magyarlakta székelyföldet már feldúlták".

"Néhány héttel a román betörés előtt gróf Bethlen István, Wild vezérkari kapitány és Nopcsa báró figyelmeztette Tisza István gróf miniszterelnököt a hadseregfőparancsnokság tervére. Az ő közbelépésük érdeme, hogy a románok 1916-ban nem pusztíthatták el Erdélynek még nagyobb részét s a román sereget két hét alatt visszaverték Erdélyből" - olvasni a Nopcsa monográfiában.

Újabb zavaros időszak következik a sokoldalú báró életében, amelynek ismét a tudományos élet látja hasznát. Politikai szereplése, bár több ízben is a korabeli győztesek (antant hatalmak, román érdekek) célkeresztjébe kerül, képtelen elhomályosítani az úttörő tudósét. Az abszurd tartományába tartozó fordulat, hogy a huszas évek elején meghívták Bukarestbe és fölkérték, legyen a román földtani intézet igazgatója, helyezze új alapokra az intézmény tevékenységét. A báró birtokai akkor már Romániában vannak, ő maga is román állampolgárnak számítana, amennyiben hajlandó behódolni. Bármennyire is ragaszkodik szülőföldjéhez, ahhoz a vidékhez, amelyet még ma is a dinoszauruszok paradicsomaként tart nyilván a tudománytörténet és a köztudat (nem lehet véletlen, hogy világhírű filmje, a Jurassic Park forgatásához Steven Spielberg fontosnak találta személyes megbizottját Hátszeg környékére küldeni, tudakozódni a Hátszegi törpe dinoszauruszokról, amelyek keletkezéstörténetére, életformájára, kihalására a tudós Nopcsa derített fényt), a báró nem alkuszik. Visszavonul birtokaira, de itt a felheccelt, lázongó parasztok majdnem agyonverik, akkor szerzett fejsebe maradandó nyomot hagy egészségén, egyre súlyosabbá teszik időről időre jelentkező idegösszeomlását.

Jobb pillanataiban Nopcsa Ferenc nyugatra menekül, az európai tudományos életben próbál eredményeket elérni, majd 1925-ben, érdemei elismeréseként a magyar hatalom meghívja a magyar földtani intézet élére.

Csaplár Krisztián budapesti történész, aki a maga fontosságában igyekezett fölmérni Nopcsa tevékenységének hadtörténeti jelentőségét és figyelemreméltó szintézisét adta a sikerekkel és ellentmondásokkal teli életútnak, így foglalja össze e periódus lényegét:

"Amikor 1925-ben kinevezték a Földtani Intézet igazgatójának, folytatta a Monarchiában megindított nagyszabású kutatásokat és ezeket pazar formában több nyelven publikáltatta. Így született meg az Észak-Albánia geológiáját feldolgozó monumentális munkája (1929) is. Emellett magára vállalta számos nemzetközi konferencia megszervezését. Célja egy nemzetközi műhely létrehozása volt. Nopcsa egyre gyakrabban került konfliktusba feletteseivel, akik nem tudták meggyőzni arról, hogy az ország anyagilag nem bír el ilyen nagy vállalkozásokat. A báró idegei végül nem bírták a többfrontos harcot: 1929-ben lemondott posztjáról; nem sokkal később idegösszeroppanást kapott. Megmaradt kevés barátja Ausztriába vitte gyógykezeltetni a friss akadémikust (1928-ban lett az Akadémia rendes tagja)."

Úgy tűnik, ez már a végjáték kezdete. De még egyszer felülkerekedik életén a vándorlás ösztöne: rákap a motorkerékpározásra, ami olcsó és kellemes helyváltoztatási eszköznek bizonyul. Korábban már bejárta az Adriai-tenger balkáni partszakaszát, most az olaszországi résznek vágott neki, hogy sokoldalúan felmérje az Adria vidékét. Földrengéstani előrejelző tanulmányokon dolgozott, óriási erőbevetéssel, szerette volna megtalálni a mindenkori földrengések közös törvényszerűségeit, melyek alapján azok előreláthatók és hatásukban kivédhetők. Mint minden nagy erőfeszítése után, most is kimerül, mély depresszióba esik, s egy válságos pillanatban megöli ifjúkori jó barátját és titkárát, az albán nemzetiségű Bajazid Elmaz Dodát, akit még századeleji barangolásaiban ismert meg (s akihez, úgy tűnik, szoros érzelmi szálak is fűzték), majd maga is öngyilkos lesz. Búcsúlevele senkiben sem hagyott kétséget afelől, hogy bécsi lakásán tragédiába fordult egy zaklatott, ám gazdagon termő élet, legalább olyan regényesen, ahogy a gyorsan változó, ellentmondásos időkben Fatia Negra unokájának földi pályafutása alakult.

A család Nopcsa halálával természetesen nem halt ki: húga, Ilona egy Pallavicini gróf felesége lett, Olaszországba költözött 1945-ben, az utódok azonban már nem akarnak tudni az ősökről, s veszni hagyták a valamikor a család tulajdonában levõ szacsali, zámi és farkadini kastélyokat.

Nopcsa Ferenc után gazdag, ám szétszóródott szellemi örökség maradt. Életének egyik legfontosabb, mindmáig elérhető tanúsága német nyelvű albániai naplója (Reisen in den Balkan), amit Robert Elsie, neves Nopcsa-kutató, a Nopcsa és az albán kultúra vonatkozásait feltáró, a Nopcsa hagyaték (fotók, tanulmányok, napló) egy részét elérhetővé tevő honlap létrehozója és gondozója adott ki.

Mivel a báró életéről nem csak bizonyítható tények, de szép számú legenda maradt fenn, úgy gondolom, ajánlatos bizonyos eseményeket, fordulatokat kétkedéssel kezelni. Léteznek olyan mozzanatok, amelyek egyetlen tanúja maga Nopcsa Ferenc, akitől nem volt idegen néminemű szereplési vágy sem. szívesen lekerekítette, poénosította a vele megtörténteket, de azok, akik közelről ismerték őt, úgy jellemzik, mint a tudományos valóságot, az igazságot és a precizitást kedvelő kutatót, aki akkor érezte jól magát, ha a legutolsó részletig sikerült dokumentálnia az általa felfedettek igazát. Kissé furcsa lenne, ha a ma is méltán becsben álló tudományos eredményei egy Münchausen báróhoz illő fantáziával és tódító kedvvel párosultak volna. Személy szerint nem hiszek egy ilyen lehetőségben, különösen akkor nem, amikor az illető ráadásul még megbízható hírszerzőnek is bizonyult sorsdöntő helyzetekben és időkben.

(Folytatjuk)