Elbeszélgetett életek

Árkossy István és Bágyoni Szabó István beszélgető-

könyvének margójára

Míg kézbe nem vehettem, és még csak hírét hallottam, erősen dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy ugyan bizony, miről is beszélgethet két, egymást évtizedek óta ismerő, mert jó ideig egyazon kis létszámú szerkesztőségben dolgozó szerkesztő ember - egy grafikus és egy író -, akiket a sors kedves városukból, Kolozsvárról Budapestre vezetett? Ráadásul nem is élőbeszédben történik mindez, hanem egymásnak elektronikusan küldözgetett levelek formájában...

Most, hogy az elolvasott könyvet - mely 15-15 levélből áll össze - becsuktam, s kérdésemre is választ kaptam, a korábban furcsának vélt helyzet a maga természetességébe öltözött. Be kellett látnom, hogy az életnek jócskán el kellett haladnia ahhoz, hogy a két ember ráébredjen: a közös munkahely és sors éppen csak arra volt elegendő, hogy most, amikor minden akadálytól mentes, alapos kibeszélésre nyílott alkalom és támadt belső késztetésük, megtalálják a közös nyelvet és a közös témát; azt a világot, aminek árnyait és fényeit fokról fokra próbálják visszaidézni. Ez a közös téma és világ: maga Kolozsvár. A Város, amely egyiküknek valóságos bölcsője, otthonos biztonsága, szellemi kútfeje, a másiknak pedig az emberré válás, az értelem teljes kinyílásának és a szakmába való betörésnek kitörölhetetlen, fontos stációja. Életük közös metszéspontja köré pedig rendre, az emlékezés kaleidoszkopikus szeszélyei előtt is meghajolva, felsorakoznak a gyermekkori élmények és álmok, az alkotó tehetség feltörekvésének első impulzusai, tanítómesterek és jóbarátok, olvasmányok és tanulmányok, emlékezetes helyek történelmi relikviák, családi legendák és rokoni kapcsolatok, s ez a merőben különböző világokat összekötő közeledés a közös fókuszhoz - a Szentegyház utcai Utunk-szerkesztőséghez - valami egészen különös ritmust ad az emlékezésnek.

A beszélgetőtársak rendszerint egymás szájából veszik ki a szót, de csak azért, hogy a "saját hullámhosszra" való áthidaláshoz teret biztosítsanak. A beszélgetés nélkülöz mindenfajta szembenállást, még csak tűnődő vita sem támad kettejük között, ennek ellenére mind Árkossy, mind Bágyoni Szabó önmagukat adják. Az előbbi a szokottnál is választékosabb kíván lenni, mintegy "megadja a módját" a tálalásmódjának, ezért olykor modorosnak és szónokiasnak hat. Előszeretettel használja a színhelyek és a helyszínek részletekbe menő leírását, e fény-árnyék játékban ő az erős reflektorfényeket, a színes, egymással versengő, kidolgozott részleteket kedveli. Az utóbbi, a szavak gyakorlott mestereként kevésbé törődik mondandója felöltöztetésével, ezért tud direktebb, nyersebb, s ha kell, szenvedélyesebb lenni.

A beszélgetést nem kötik meg előre lecövekezett útjelzők, s mégis, mintegy magától értetődően a nagy erdélyi-emberi-magyar sorskérdések felé kanyarodik majd minden gondolat, emlékmorzsa, említésre méltó intelem. Kolozsvár amúgy is különösen hálás társalgási téma, hiszen az erdélyi magyarság létezésének meghatározó városa, fellegvára. S ha van is az egymással beszélgető levelekben némi nosztalgikus felhang, az sose bántó, legfeljebb nem a legcélravezetőbb, hiszen mindkét szerző már abban a korban van, amikor az elszámolásoknak így vagy úgy, de neki kell látni. Ezzel pedig nincs is hiba, mert mind Árkossy István, mind Bágyoni Szabó István azt nyújtják a könyvben - írott eszmecseréjük és emlékezésük mellett -, amiben a legjobbak. Azon túl, hogy a könyv rafináltan egyszerű, mégis roppant elegáns fedélterve az Árkossyé, szövegeit megtoldja még 8 grafikával, amelyek magukba sűrítik képileg mindazt, amit az elvesztett anyaváros mindkét szerzőnek szimbolikusan is jelentett. Bágyoni Szabó szövegeiben viszont gyakran felbukkan a szavakból világot teremtő író, a mesélő kedvű ember, aki írói teljesítményként kezeli leveleit, amelynek szintjéhez többször is sikerül felemelnie grafikus barátját.

Különösen jelentéses Árkossy István sorsában az a mozzanat, amit ritka megjelenítő erővel ad elő: gyermekifjúi látogatása a neves kolozsvári miniatűrfestőnél, Tóth Istvánnál. A gyermekkori illúzió és a realitás ütközéséből sajátosan tanulságos élménye születik: rá kell ébrednie, hogy a művésszé válás útja sokszor az apró, kevésbé izgalmas, pontosan visszaadott részletekkel, a szorgalmas gyakorlás mozaikjával van kikövezve. A romantikus festőélmény helyett megkapja az első igazi leckét a művészi munkából és alázatból, illúzióitól pedig lassan kénytelen megszabadulni. A nála tett látogatás hatására hirtelen más színben, csodálatos fényekben fürödve tárult föl a világ: a művész szeme kinyílt, s úgy özönlött be rajta keresztül a látvány, ahogy a szíve és az esze diktálta.

De Bágyoni Szabó István is megkeresi s fel is leli íróvá-költővé válásának gyökereit, az első késztetések hamujába sült "pogácsáit", sőt kiderül, arra is jól emlékszik, miként született meg egy lyukasórán, a falusi iskola padjaiban, tanári felszólításra, az első verse, ami után kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de nincsen megállás? Ugyancsak tanulságos az a tűnődő hazaútja a cigánysoron, ami alatt fejben faragott verssorait illesztette egymás mellé az elesettek sorsáról, de amit aztán soha sem tudott befejezni, mert "megállt a tudománya":

"Mély a sár, cuppog a csizma,

Az éccaka szederinda.

Ráfonódik bokáimra,

Rákönyököl vállaimra.

Csillag alatt asztalt terít

a néma ég - a fagy nyerít,

Mintha csikóm, aki hol már...

Jaj, be messze van Kolozsvár!

Egyedül fel, egyedül le...

Isten sáros hegedűje

Mint cigánylány, magát rázza,

S világ világát kontrázza"

Csapongó az elbeszélés, mindkét oldalon, de az emlékezők kitartóan otthon járnak. Mai életterükből szinte semmi sem sugárzik át múltjukra, az otthoni emlékektől való távolság belső látásukat élesíti, víziókat kelt életre, de mindenről Erdély szelleme tekint vissza ránk, amint beragyogja két otthonra lelt, de igazából otthontalan művészember alkonyi számvetését. Oly méltóságteljes ez a memóriapróba, mint egy közös virtuóz-mutatvány, amely magába sűríti mindazt, amit a két alkotó ember őseiből, környezetéből, mestereiből, barátaiból és ellenségei gáncsaiból is magába épített, elfogadott vagy magával lopott hetedhét határon túlra. E levelekben életek vannak elbeszélve, amelyek művek és alkotások körül keringenek, amelyek ezáltal nem csak értelmet, hanem magyarázatot is nyernek.

A könyvet bevezető és értelmezni próbáló Zalán Tibor látni véli, hogy e négykezes kísérlet után a szerzők talán majd megírják a közös mentsvár, az Utunk hadállásai mögötti küszködéseiket, szándékaikat és egyre mélyebb csalódásaikat, mindennapi apró örömeiket. Meglehet, hogy egyszer majd még vállalkoznak egy ilyen feladatra, de úgy érzem, hogy Árkossy István és Bágyoni Szabó István e könyvében a maguk részéről kerek egészet alkotott. Az Utunk legendáriuma olyan kemény és szerteágazóan terebélyes fa, amihez még nem született meg a szükséges fejsze...

Cseke Gábor

(A cikket az Új magyar Szó Kisebbségben c. mellékletének szántam)