Levél a ME.DOK szerkesztőihez

(Az alábbi szöveget a Kolozsvárott megjelenő, Média-Történet-Kommunikáció hármas egységében vizsgálódó elméleti folyóirat nyomtatott számaiban publikált képanyag és szerkesztési gyakorlat kritikájának szántam)

Kedves Barátaim!

Köszönet Cseke Péternek, hogy fölhívta a figyelmemet erre a rangos lapra, amilyen a Tiétek, s örvendetes, hogy immár években - és fontos címekben, tartalmakban gazdag intervallumban - mérhetitek a létezését. Amennyiben hosszú életet szántok neki - és ha tudtok, hát miért ne?! -, ahhoz egész egyszerűen jövősebbé kell tenni.

Ami a szöveges, elméleti részt illeti, ez jórészt beváltható, hiszen bár megjelenése negyedéves, egy-egy szám hozama eléggé gazdag és sokrétű ahhoz, hogy több dimenziós gazdagodást is jelentsen egyben.

Amihez meglátásaimat tulajdonképpen szeretném hozzáfűzni, az a folyóirat képi kommunikációja. Mindjárt azt is előre bocsátom, hogy a kérdésnek egyáltalán nem vagyok elméleti szakmebere, de még gyakorló műkedvelője sem. A képírás és különösképpen a fotográfia, ezen belül a sajtófotó, a dokumentarizmus és a fotós mozgalom szenvedélyes és elkötelezett híve, rajongója vagyok, aki ha az ügy érdekében sikeresen egymásra tehet néhány szalmaszálat, azt habozás nélkül és önzetlenül megteszi.

Gyakorlatilag a hetvenes évek közepe óta állok cselekvő kapcsolatban a sajtó fotóval, s az 1990-ig terjedő, a fotográfiára különösen mostoha sorsú időszakban tulajdonképpen csak a felkészülés, a bújtatott megnyilvánulási lehetőségek kikísérletezésének konkrét iskoláját jártam ki egy hetilapnál, majd egy napilapnál, igyekezvén élő kapcsolatokat teremteni az országos fotómozgalmakban tevékenykedő, jobbára amatőr alkotókkal. Merthogy a kellő szakmai-művészi képzés híján a műkedvelés, a hályogkovács-szemlélet és gyakorlat eléggé köznapian elterjedt volt mindenféle szinten, s ha létezett is elképzelés, jó szándék, a kivitelezés kezdetlegességén, esetlegességén rendszerint az is falsot kapott.

A hatvanas évek erdélyi sajtójának (mai szemmel már-már minősíthetetlen, gyatra és szűkös) képanyaga abban a hamis illúzióban tartotta a gyanútlan embert, hogy a fotó nem más mint illusztráció, amely képi igazolásul szolgál az újságban leírt agitatív szavakhoz, persze csak akkor, ha fér, mert a szerkesztői gyakorlat úgy tartotta, hogy a betű szentségét sosem írhatja felül semmiféle képszerkesztői igény, sőt, ha a szöveg (nagyon gyakran) túlfőtte magát, a tervezett illusztráció helyéből büntetlenül és töprengés nélkül le lehetett csípni, akár a kép megcsonkítása árán is. Hiszen a táj - táj maradt akkor is, ha a klisévágó kés lemetszette a gerinc felét, az élmunkásportrén pedig mit sem változtatott (a szemünkben), ha a fél füle s netán a hajzata bánta a térszűkületet... Nem volt becsülete a fotónak, ezt itt nyugodtan kimondhatjuk, se társadalmilag, se a szakmailag. Ezernyi tiltás kötötte a fotóriporter kezét, szokványos események szokványos képeit várták tőle tökéletes technikai kivitelezésben, hogy aztán úgy szabják-nyessék, ahogy a pallérozatlan ízlés nem szégyellte...

Figyeljétek csak meg azoknak az évtizedeknek a forrásértékű, úgymond gazdagon illusztrált kiadványait - szak- és művészeti könyveket, lapokat -, hogy milyen látványt nyújtanak a mai igényekhez és teljesítményekhez képest? A túlhaladott, érzéketlenül bekalibrált (vagy be se kalibrált) raszteres reprodukálástól a silány papíron és a szétkenődő, egyenetlenül felvitt, fakó nyomdafestékig, a töredezett nyomdai felületekig minden a kommunikáció elleni összeesküvésnek hat; hiába, ha annak idején ez volt a Mérce és a Lehetőség, s ennek függvényében az Igény is. Így aztán az, aki a mai körülmények között lap- és könyvkiadásra vetemedik és megelégszik ama régi "átkos szabvánnyal", könnyen kiteszi magát annak, hogy vagy egyszerűen nem veszik komolyan, vagy rövid távon leseprik a pályáról. A korszerű nyomdatechnika most már visszakanyarodik a kezdetekhez, s azon van, hogy minél kevesebb kézben összpontosuljon egy-egy kiadvány sorsa, e kevés kéz mögött viszont igen komplex és nagytudású szakemberek állnak, akik a tipográfiai műveleteket egységként kezelik, s ebbe benne foglaltatik a képi információ mind tökéletesebb, lehetőleg veszteségmentes reprodukálása, ami - automatikusan - a szöveges információ megjelenítésének minőségére is kihat.

Ilyen kihívások közepette egy, a Média-Történet-Kommunikáció tartománynak elkötelezett szakfolyóirattól természetes gesztusként hat, hogy nem elégszik meg a szöveges közléssel, hanem vizuális élményt/tartalmakat is nyújtani óhajt olvasóinak. Ezzel pedig, némi kerülővel, el is érkeztünk a ME.DOK képanyagához. Ezzel kapcsolatban a továbbiakban a 2009-ben megjelent, kézbe vehető négy számra vonatkozóan mondom el véleményemet, amit nem szabad egyébnek és többnek tekinteni, mint a fotográfiának elkötelezett, valamelyes tapasztalattal rendelkező, de alapjában műkedvelő, szerkesztői előéletű olvasó töprengéseinek, benyomásainak. Védelmükben egy dolgot máris fölhozhatok: mindennapos, személyes kapcsolataim a fotográfia világával és a műfajt művelőkkel, az általuk szerzett ismeretek és tapasztalatok sok mindenben megkönnyítették azt, hogy közelebb kerülhessek a képi kommunikáció sajátos törvényszerűségeihez, funkciói helyes értelmezéséhez. A hetvenes évek Ifjúmunkásánál, szerencsés véletlen folytán, olyan fiatal, kísérletező kedvű, grafikus-fotóssal adatott meg dolgoznom, akire rábíztuk a lap grafikai kivitelezését, aki mellett megtanultam, hogy a fotós egyáltalán nem tévesztendő össze azzal az emberrel, aki fényképező masinát tart a kezében és egyre-másra fényképeket készít - az ilyen ember legfeljebb a gép kiszolgálója, maga is betanított masina, vagy még annyi sem -; hanem a fotós igenis az, aki pillanatképekben, kivágásokban, sajátos, megismételhetetlen elrendeződésében látja a világot, aki önálló üzenetet közvetít képével, ami épp úgy immanens érték, mint bármely alkotás. Tőle tanultam meg bízni és egyenrangú társat látni a fotósban, továbbá azt is, hogy nincs olyan kép, amit a szerkesztői olló ne lenne képes - a javára - megvágni, ugyanakkor a jó fotó az, amihez a szerkesztői olló egyszerűen képtelen hozzáférni.

Sajnos, hogy még ma is, amikor pedig a fotográfia és annak támogatása a múlthoz képest optimizmusra adhat okot, sok esetben önkéntelenül, már-már gépiesen is másod- és harmadrendű műfajként kezelik, amely arra való, hogy "színesítse" a szöveget, "oldja" a szöveges blokkokat és inkább csak fotós vagy grafikai folyóiratokban kapja meg maradéktalanul az őt megillető helyet.

A ME.DOK gyakorlatában tapasztalt nyitás dicséretes. Az is határozott szerkesztői koncepcióról vall, hogy a sokat markolás esetlegessége helyett az apró, de alapos lépésekre rendezkedik be a lap, így - a szövegekhez sorolható ábrákon, illusztrációkon túl - egy-egy alkotó profilját bemutató gyűjteményt terít. A szóban forgó négy számban 3-an gyakorlatilag az ismeretlenségből felbukkanó fotósok és csak 1 az, akinek már kiforrt stílusa, művészi hitvallása és kritikailag is értékelhető, rendszerezhető tevékenysége van (Móser Zoltán). Ebből következik, hogy amennyiben a lap hosszú távra szóló koncepciót dédelget, azt is reálisan föl kell mérnie, hogy évi négy megjelenés esetén, egy-egy alkotó egyszeri bemutatásával, 5 év alatt is alig 20 képíró műhelybe nyerhet bepillantást. Ami édeskevés és főleg irreleváns. Igaz, a képanyag biztosítása a mostani felállásban kevesebb fejfájást okoz, mert ha a szerkesztő 4 fotósra bukkant, máris sikerült lefednie az egész évi szükségletet.

Amennyiben többet és főként lényegesebbet szeretnénk fölmutatni, némi ambícióval és a szakterület elméleti-történeti kérdéseiben is jártas fotóművészeket bevonva, a közlés algoritmusa könnyen felpörgethető úgy, hogy számonként akár 3-4 szekcióban is, szigorúbb válogatási szempontok alapján, a "kevesebb több" elvét maradéktalanul érvényesítve, a képkritika és -kommentár művelését is szorgalmazva, a közölt képek mindenike megtalálja a maga önálló funkcióját, s még esetenként se kényszerüljön betűtengert lazító "tölteléknek" lenni.

A szekciók megnevezéséhez szerencsére a fotótörténet, továbbá a fotós műfajok sokasága könnyen és irányt eligazítást nyújtanak. A fotótörténeten belül a magyar fotózás története és személyiségei önmagában is az értékek szinte kimeríthetetlen tárházát nyújtják. Jelentős szerepe van a kommunikációban a történelmi-dokumentáris fotógyűjteményeknek, a sajtófotó kibontakozásának, , a haditudósító fotósok munkásságának, a néprajzi fotózás művelőinek, a táj- és aktfotózás műhelyeinek, a portréfotózásnak, a fotográfiai műhelyeknek, a nagy hagyománymenekítő projekteknek és muzeális gyűjteményeknek, a különböző fotótechnikai eljárásokkal készült fotóirányzatoknak, az erdélyi fotózás klasszikus és jelenkori nagy személyiségeinek stb. Munkáik bemutatása, körültekintően kidolgozott "vetésforgó" alapján sokféle szempontot kielégíthet.

Az internet, amely rövid idő alatt valósággal forradalmasította a képírás, a képi információ terjedésének esélyeit, csak úgy hemzseg a különböző fotós portáloktól, fórumoktól, egyéni oldalaktól, blogoktól, az elméleti irodalmat kínáló forrásoktól. A lapok, egyéb médiumok onlájn változatai valósággal tálcán kínálják, krőzusi bőséggel a képi információt és ebben a ránk zúduló áradatban ajánlatos értelmesen, haszonnal navigálni; a ME.DOK a maga területén sokat tehet azért, akár a saját szerény eszközeivel is.

Külön a végére hagytam a lap, s mindenek előtt a benne megjelenített képanyag műszaki kritikáját. Ha tekintetbe vesszük, hogy a korszerű nyomdai eljárások ma már szinte mindenütt, akár maximálisan is támogathatják a minőségi nyomdai képfelbontást és nyomásminőséget, csupán arra kell törekedni, hogy a lapba kerülő képek minden szempontból megfeleljenek a relatíve veszteségmentes reprodukálás alapvető kívánalmainak. A gyenge felbontású, további nagyításra alkalmatlan képeket nem érdemes optimális méreteiken túl tuningolni, ez érvényes szinte minden, az internetről szerzett képanyagról. A nyomdai képfelbontás alapéretéke a 300 dpi, ami alá rendszerint nem szabad menni.

Az eddig látott képanyag, némi kivételtől eltekintve, a gyengén reprodukáltság bélyegét hordozza magán, ami mindenek előtt szaktudás és gyakorlat kérdése. Kolozsvár egészen biztosan rendelkezik olyan grafikai műhelyekkel, amelyekben az ehhez szükséges műszaki ismereteket és fogásokat könnyűszerrel el lehet érni.

Apróságnak tűnik, de mert a grafikai arculatot tekintve koncepciónak látszik, szót ejtenék a fotók szövegbe helyezéséről is. A legtöbb kép esetében alkalmazott, annak bal oldalára illesztett vastag vonal annyira erőteljes, hogy rendszerint megbillenti - méghozzá balra - a látvány egyensúlyát, s e mechanikus - nem organikus - beavatkozás akár a kép értelmezését is befolyásolhatja. Mivel egy folyóirat grafikai eszközei nem az egyedi albumok tervezési szempontjait kell hogy kövessék, ajánlatos univerzális megoldásként, a képeket minden esetben azok szélére illesztett, diszkrét 0,5-1 pontos vékony fekete kerettel egységesen lezárni. Ez a járulékos alakzat önmagában nem kíván értelmezést, majdhogynem észrevétlenül beleolvad a környezetbe, miközben a leszabályozás, a rend, a terület pontos körülhatárolása érzetét kelti.

Ugyancsak ajánlatos, a félreértések és a teljesebb tájékoztatás végett a képek szerzőségét minden egyes esetben feltüntetni, úgy, ahogy az pl. Móser fotóival megtörtént (2009/4. sz.).

Megfontolandó hosszabb távú együttműködés a Ion Andreescu Vizuális Művészeti Akadémia fotó- videó- és számítógépes képfeldolgozás szak katedrájával és műhelyeivel, az ott dolgozó szakemberekkel is (pl. Feleki Károly, Gaina Dorel stb.), akik évről évre szakemberek tucatjait eresztik ki az életbe, s akik modernizációs törekvései szerencsésen találkozhatnak a folyóirat távlati igényeivel, javíthatják munkatársi és támogatói bázisát.

Csíkszereda, 2010. április 28.

Cseke Gábor

Illusztráció: Móser Zoltán fotója