2004. augusztus 22., vasárnap.
Az utolsó előtti vasárnap Kanadában. Nyolc nap múlva pakolunk... Hűvös reggelre virradt, az ajtó üvegén kicsapódott a pára, amikor a terasz felé kinyitottam. A mai úticél a Cullen Garden virágkertészet és múzeumpark, amely mintegy órányi autóút Torontótól. A Cullen-család által birtokolt miniatűr kertfalu 1980 óta létezik mint turisztikai érdekesség, 36 hektáron terül el. A szenvedélyes kertrendező és virágtermesztő família nagyon rövid idő alatt nemzetközi hírű szórakozó hellyé bővítették birtokukat, egyfajta vakációs központot alakítva ki a múzeumként működő kert közepén. A pompázó, változatos flóra mellett minden található benne, a fenntartók még szórakoztató műsorról is gondoskodnak. Erdei túrákat szerveznek, labirintusokat építettek ki, lengőhidakat állítottak titokzatos zugokba, kisvasutat telepítettek az ágyások közé, amely miniatűr kerítés mögött ugyan, de keresztül-kasul fonja a kerti ösvények hálózatát - hol itt, hol ott bukkan fel, éles mozdonyfüttyöt hallatva a sétálva baktatók közelében. A az apró vagonokból utasbábuk integetnek, a peronokon vasutasok, rakodómunkások várakoznak, az alagút előtt cserkészkalapos kanadai rendőrbábu tiszteleg fegyverével. A vasút mellett ugyanakkor a közeli kisváros fontosabb épületeit építették fel kicsiben, utcákkal, forgalmi csomópontokkal, járművekkel, járókelőkkel csónakázó öböllel, reptérrel. Elkészítették a park bejáratánál álló Cullen-ház replikáját is. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy aki a várost akarja látni, annak elegendő, hogy ide bekukkantson és lábai előtt, karnyújtásnyira hever a látvány. A bejárat mellett, jól elkerített részen külön rendezett díszkert, padokkal és asztalokkal, ahol családi eseményeket - esküvő, gyászszertartás, keresztelő - lehet szervezni, bérleti díj fejében, gyönyörű természetes környezetben. Minden júliusban megtartják itt a Rózsa Fesztivált, amikor virágba borulva pompázik a kert gazdag rózsaállománya...
Megbűvölten csatangolunk e buja labirintusban, ahol nem lehet eltévedni, mert végül minden út visszavezet a kiinduló ponthoz. Andrea elemében van, és bár még soha sem vezetett autót, kész beülni a komoly tereppályát befutó go-car-ba, ami egyfajta gyermekeknek kiképzett, játék versenyautó, de egész ügyesen lehet száguldozni vele, s az apukák-anyukák lélekszakadva figyelik a rajtnál, hogy vajon felbukkan-e csemetéjük az erdőt átszelő éles kanyarban, vagy valahol, a pálya láthatatlan részén elakadt, netán “balesetet” szenvedett...
Gabival mi is ott állunk, bizakodva, de kimondatlanul aggódva is. Ismerjük Andrea magabiztosságát: ha nincs semmi probléma, akkor azt hiszi, hogy minden füttyentésre megy. Ha meg kudarc éri, elkedvetlenedik. Szerencséje-szerencsénk van: minden egyes alkalommal sugárzó arccal tűnik fel a kanyarban, biztosan fogja a volánt.
Ha tőlünk függne, akár egész késő estig eltöltenénk itt az időt, de a társaság fölött pillanatnyilag az egy hónapos Marika az úr, ő szabja meg programjaink széltét és hosszát, hangulatát és minőségét. Igazán nem panaszkodhatunk, mostanig kegyes volt hozzánk...
Hazaérve, merő kíváncsiságból rákattanok a bukaresti művelődési minisztérium könyvtámogatási oldalára. Egy napja múlt, hogy eredményt hirdettek. Mivel a Pont kiadó megpályázta a román versantológiát, magam is érdekelt vagyok az eredményben. Meglepődve fedezem föl a címet, mellette a támogatás tétele: 25 millió lej. Ez, a könyv méreteit és a mások által kapott összegeket nézve, nem valami sok (kb. 6-700 euró), de jelzi, hogy az eddigi erőfeszítés még sem volt teljesen hiábavaló. Most már csak véglegesítenem kell az anyagot és leadnom nyomdakész állapotban.
2004. augusztus 23., hétfő.
Ilonka elkezdte a csomagolást. Igaz, hogy még bőven van időnk, de megértem: jobb hamarabb megszabadulni egy nyomasztó tehertől.
Kószálni indultam, a dolláros üzlet felé. Hívom Andreát is, hátha elkísér. Éppen nem fűlik hozzá a foga, otthon marad. Rendben van, pedig az útvonal a vizes parkon keresztül vezetett volna (igaz, ezt nem mondtam meg neki, csak este, amikor más mindenen túl voltunk...) Este megpróbálta az anyját puhítani, hogy menjenek a park felé Anna csak sétára vállalkozott vele. Megsajnáltam a leánykát, némi tépelődés után a nyomukba eredtem és magammal vittem a parkba. Nagyon hálás volt érte, végig kifogástalanul viselkedett és hallgatott rám.
A parkban fekete kisgyerek rohangál, cipője sarka fel-felvillanó, éles fényt áraszt. Ez a fajta lábbeli most jött be divatba, egyre többen hódolnak a fénysarkantyúnak. Egy másik fiúcska, aki nagyanyjával románul beszél, félénken áll a csúszda előtt, nem tudja eldönteni, lecsússzon-e vagy sem? Andrea angolul biztatja, nevetve mondja, hogy semmi az egész, de szavai leperegnek a gyerekről. Erre rászólok románul: nu te teme! Ne félj! Nagyot néz, arcán elterül a nyugalom: végre, valaki más is, aki megérti őt Toronto kellős közepén!
2004. augusztus 24., kedd.
Vásárlás Ágnessel. Az ember azt szeretné, ha minden olcsó lenne, de ezen belül is megkeresné a lehető legolcsóbbat. Ilyen azonban nincsen. Szimat van és lutri. Van, akinek van, másnak meg nincsen. Végül aztán minden került, amit tervbe vettünk: olcsó kávé, gyerekeknek való ajándék csokoládé, gyógyszerek.
Gyalog mentünk Ágnesékig, ahol ettünk valamit és délután hatig beszélgettünk. Innen sima út haza, metróval, majd busszal. Úgy ülünk az elsuhanó utcákat bámulva, mintha egy egész életen át ezen a városon utaztunk volna át. A metrós-autóbuszos utazás sokszor annyira jellegtelen, hogy mindegy, melyik sarkában vagyunk a világnak, melyik nagyvárosban rójuk a kilométereket, olyanok vagyunk, mint egy-egy zsák krumpli, amit egyik címről a másikra küld a szükség...
Hazaérve Annát és a kicsit mindjárt el is hívtuk sétálni. Besötétedésig róttuk a közeli utcákat a kellemes estében, élveztük a Mária által ránkkényszerített nyugalmat, majd hazajöttünk s szabályosan kinyúltunk...
2004. augusztus 25., szerda.
Attila jelezte Budapestről, hogy megvette szeptember 2-ára a hazatérti jegyeket Csíkszeredáig. Ugyanakkor érdeklődött a járat száma és érkezése iránt. Ő közben megjárta Erdélyt, járt otthon az Ilonka szülőfalujában is, mindent rendben talált.
Gabi küldött egy friss bűnügyi hírt, a torontói metróban történt, ma: a torontói nagy vasútállomási metrómegállóban történt, egy férfi túszul ejtett egy fekete nőt, több órán át tartotta sakkban a rendőröket, végül a pasast egy jól irányzott lövéssel kilőtték.
Andreával olykor leülünk a kertben, a macskaasztalhoz, ahol beszélgetni, kávézni, römizni stb. lehet. Ülünk egymással szemben, ő barkácsol valamit, én meg csinálom hozzá a lelkes hangulatot. Most éppen egy toronyugró modellezéséhez van kedve, a tornyot építgetjük-ragasztgatjuk kartonból és egyéb hulladékból, végül bevonjuk papírral, annak a végéről lógatjuk le az ugrásra ítélt bábot. Az eredmény siralmas, de amíg piszmogtunk vele és hittünk a sikerben, addig jól eltelt az idő.
(Befejezése következik)
Illusztráció: Ugrótornyot tákolunk a macskaasztalnál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése