2009. augusztus 9., vasárnap.
Pókfigyelés közben az jár az eszemben, amit egy barátom nemrég bizalmasan a fülembe súgott, és azóta, mint sűrű árnyék, időnként visszaúszik kedvem egére: szép az én ügyködésem a román költészet körül, de számítsak rá, hogy magyar körökben ez nem szül jó vért, nem kelt kimondott szimpátiát irántam... Azt próbálom eldönteni magamban, hogy ha így is lenne, számít-e ez egyáltalán valamit az én szememben, vagy nyugodtan tehetem magam angolnak s hagyjam leperegni magamról? Felidézem magamban a mára jócskán megcsappant műfordítói gárdát. Szinte minden jelentős erdélyi költőnk valamikor a sorba... Hja, akkor még jól fizetett a műfordítás, megélhetési forma volt! Nevek nélkül is tudhatjuk, hányan vészeltek át letiltásokat, állástalan, nehéz éveket egy-egy román mű lefordítása révén, amit nem egyszer jobban megfizettek, mint az eredeti munkát. Ma viszont - kuncogok -, amikor én is belevágtam a fejszémet a kemény fába, a fordító inkább csak a munka örömével és izgalmával maradt. Nem csoda, hogy kiürül körülötte a préri, és nő az ellenszenv, elhangzik a nyugtalanító kérdés: ha nem pénzért fordít, akkor vajon miért?
Tízkor nagy nehezen felcihelődünk és elmegyünk a Vaudreuil-Dorion-i templomig és temetőig. A várost 1700 tájékán alapítják, a templom 1776-ból való. Tipikus, angol modorú kisváros. A templom védőszentje St. Michael. A közelben park, a tó partján, egy fűzfa mögötti csalitban gyanús találkahely - legalább is, úgy hírlik, ide járnak a homoszexuálisok... Mi most éppen a kivételek vagyunk, de azért sietünk minél távolabb kerülni tőle. A séta egyszeriben elveszíti a varázsát...
Ebéd, délutáni pihenés, aztán egy utolsó, hosszú beszélgetés a teraszon, míg ránkesteledik és beköszöntenek a szúnyogok. Nem mondjuk ki, de sejtjük: kicsi a valószínűsége annak, hogy még egy ilyen közvetlen eszmecserére le tudjunk ülni. Mindenki ismeri a saját belső óráját, amely állandóan ketyeg, jelzi a múló időt... Tikk-takk...
Annáék ezalatt kirándultak, most üzenetet küldtek a villanypostán, hogy hazaérkeztek, jól telt, volt ugyan valamennyi eső, de kibírták. Holnap hazautazunk mi is.
2009. augusztus 10., hétfő.
Reggel esőre ébredünk. Minden az előre leszögezett menetrend szerint megy: reggeli, csomagolás, uzsonna pakolás. Péterék későn feküdtek le, nehezen tudnak felkelni. Érezhető feszültség a levegőben: mi attól tartunk, nem érünk ki időben az állomásra. A szorongás aztán, akaratunkon kívül, fatálissá növekedik, amikor a dorvali állomás közelében az útépítés miatt elterelik a forgalmat, de az ideiglenes letérőhöz elmulasztanak jelzést tenni, mi meg összevissza cikázunk, keressük az állomáshoz vezető terelőutat, csak az állomás épületét látjuk, hol az egyik irányból, hol a másikból. Irina egyre idegesebben vezet, ha gyalog indulnánk el, talán gond nélkül átgázolhatnánk a telkeken, földutakon, de a gépkocsiközlekedésnek megvannak a szabályai. Végül megcélozzuk a kisállomást, s a sínek mentén, erőltetett menetben, valahogy a nagyállomás szomszédságába jutunk. Még tíz percünk marad a vonat érkezéséig, míg nagy fújtatva befutunk a peronra. Gyors búcsúra is alig van időnk, felpattanunk a vagonba, s ülőhelyet keresünk. Valamennyi ablak melletti ülés foglalt, így csak egymás mögött kapunk helyet. Némán nézzük a tájat, az érkezésre gondolunk. Útközben belerohanunk egy heves zivatarba. A vagonon csak úgy pereg a víz lefelé, az egész világ csupa vízpermet, az autósztrádán hömpölyög a víz, aztán kiérünk a viharzónából és újra süt a nap...
Mikor kilépünk a vagonból (odabent természetesen mindvégig működött a klímaberendezés), valósággal fejbever a kinti hőség. WC-t keresünk, mert még időbe telik, amíg a metróval hazaérünk. A metrólejárónál Ágnesbe botlunk, elénk jött, hogy találkozzék velünk. A Bloorig együtt utazunk, ott ő kiszáll, mi tovább megyünk. Már közel járunk Annáékhoz, amikor jön felénk Anna az utcán, s kérdi, miért nem vesszük fel a telefont. Négyszer is telefonált, hogy lássa, miként boldogulunk... Egyszerűen nem figyeltünk oda, mondtam, és ezzel újra itthon voltunk. Várt az estebéd.
Másnapra városnézést tervezünk Ilonkával.
A délelőtti kalandról a Szürke rímek is őriznek néhány sort:
(közel a célhoz)
közel a célhoz szinte látni
hol fut be értünk a vonat
útlezárás útigazítás
csukott sorompó bólogat
csak néhány lépés lenne és nem érted
miért nem nyúl a szerencse érted
tilosból nézhesd a jövőt
a feléd robogó pontos időt
2009. augusztus 11., kedd.
Előzetesen kinyomtattam a torontói városközpont részletes térképét, hogy legyen egy kalauzunk. Az idő borongós, esőbe hajló, de azért meleg. Annáék ezúttal megkozkáztatják az állatkerti kirándulást az óvodával. Marika elsőnek ébred, akkora benne az izgalom, hogy szóra se méltat engem, büszkén lépdel a fürdőszoba felé.
Péterékkel rövid levélváltás: arra jó volt az állomási tévelygés, hogy felejthetetlenné váljék az elválásunk.
Tíz óra előtt pár perccel nekivágunk a városnak, méghozzá előzetes terv alapján: tudjuk, hol szállunk le, kb. Meddig megyünk el, mit nézünk meg stb. Menet közben még alakítottunk az elképzelésen: az elején komótosabbak voltunk, majd közbeszólt a közlekedés (a parlament épülete körül nehéz a gyalogosok élete, alig van gyalogátjárás), fülledt és sűrű meleg ereszkedett a városra, a végén már szabályosan vadásztuk az árnyékos részeket, ahol a tavak felől érkező szél némi enyhet jelentett. A kikötőig tervezett utat már nem vállaljuk be, mert eléggé elfáradunk, így is három óra lesz, mire asztalhoz ülünk.
A megtett útvonal, vázlatosan: otthon - Wellesley metrómegálló - Queen’s Park - Parlament - College University Toronto - Beverly utca (ahol egy ideig Ágnesék és Annáék is laktak) - Henry utca (Attiláék volt lakása állt itt) - Mc Caul - Simcoe - Queen sugárút - University sugárút - Union szálloda (itt a vasútállomás) - hazafelé metróval.
A térképeknek jó hasznát vesszük, a végén könnyűszerrel igazodtunk el az utcák tömkelegében. Lényegében ugyanazt az utat jártuk be, mint a textilmúzeumban tett látogatás után, de minden barátságosabbnak tűnt, mint a megázásunk idején. Megpihenünk egy kis templomnál, Anna gyakran járt ide sétáltatni Andreát, amikor az még csecsemő volt. A romos állapotú templom udvara elhanyagolt, vadul benőtték a virágok, gyomok. Még a padon ülök, amikor már tudom, hogy a Szürke rímek-be is bekerül...
(a repkény alatt)
a repkény alatt megroskadt a templom
tornya inog ez hát az enyészet
előbb a hit vonult ki innen észrevétlen
magára hagyva rútul az egészet
Az Ontario Múzeum közelében nem ismerek a környékre, pedig 1994-ben többször is visszatértem oda pihenni, kikapcsolódni, szépséget magamba szívni. Azóta bővítették a mózeumot, még jobban kimagasodik a környezetből, modern vonalai sehogy sem illenek az enyhén klasszicizáló, békebeli stílushoz. Mellette, magas talapzaton furcsa fémalakzat, rajta a rozsdás felirat: Imperfect Paradise. Szerzői szignó nyomát sehol sem találom. Este az Google keresőmotorjára bízom magam, s hamarosan megtudom: John McEwen az alkotó neve. Ha már ennyi energiát fektettem bele, akkor talán verset is írhatok róla...
(acélos rozsdás csillagboltozatban)
acélos rozsdás csillagboltozatban
ahány érintés annyi kapcsolat van
ki belül kerül mint boltos a kárban
fogoly a lehetetlen paradicsomában
Annáék minden rendkívüli esemény nélkül megúszták az állatkerti kirándulást, a gyerekek még aludtak is utána az óvodában, csak azután jöttek haza. Andrea segített az óvónőknek lefektetni a felajzott kicsiket. Mire hazajöttek, sikerült befejeznem a terítést, véglegesítjük az estebédet és valamennyien asztalhoz ülünk a nappaliban. A gyerekek nagyon szeretik, hogy amióta itt vagyunk, az esti étkezést a konyhából átköltöztettük a szobába s családi eseménnyé avatjuk.
(Folytatom)
Illusztráció: az Imperfect Paradise (részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése