2009. július 2., csütörtök.
Eperlekvár főzéssel kezdődik a nap. Marika is segít: ő adagolja rozsdamentes üstbe a megmosott gyümölcsöt, én meg a krumplitörővel szétroncsolom.
Ismét előlépek fő kenyérvásárlónak. A fő bázis a Galati üzlet, amely igaz, hogy eléggé magasocska árakkal operál, de választéka és árukészlete viszonylag közel áll az európai ízléshez. A bőséges péktermék kínálatból ki is szűrünk egy European Bread nevű nagyobb cipót, amely erősen emlékeztet a hagyományos erdélyi kenyérre. (Később, amikor felfedezzük ennek kukoricaliszttel kevert változatát is, amelynek gusztusosan sárgás színe tojást és napot egyaránt idéz, akkor következetes hívéül szegődünk.) Gabi kedvence egy tömény, erősen barna színű, teljes kiőrlésű rozskenyér, annak a helyét is lokalizálom, s olykor arab lepényt vagy gyűrű formájú péksüteményt is vásárolunk, de sose fölös mennyiségben, legtöbbször egyik napról a másikra.
Úgy tűnik, kerül megfelelő orvosság Ilonka lábára. Éppen csak el kell mennünk utána, hogy Ágnestől átvegyük valahol a központban. A kiruccanást másnapra halasztjuk.
Misiék interneten keresztül jelentkeztek: hazaértek. Éppen csak becsöppentek a lakásba, ki se bontották a csomagjaikat, előbb a lányukkal, majd velünk diskuráltak. Kölcsönösen örvendünk, hogy szerencsésen megjártuk a nagy távolságot, megnyugtatnak, hogy a lakás körül minden redben.
2009. július 3., péntek.
Anna eljön velünk az Ágnessel való találkozóra, hogy el ne tévedjünk. Öt év mégis nagy idő, fejünkből kikoptak az egyszer már megtanult útvonalak. Meg aztán a kiindulópont, az Annáék lakása is változott. Meg kell tanulnunk az utat a hozzájuk pár száz méterre lévő buszállomásig (42-es busz), arról az átszállást a Finch végállomási metróra, majd a leszállást a Bay állomáson, ahol is összefutunk a húgommal.
Kibújunk a föld alól, s a forgalmas központi utca egyik oldalán álló kőpadokra ülünk, egy könyvesbolt előtti nyílt teraszon, ahol rengetegen megfordulnak, állandó a ki-bejáró forgalom a boltba. Továbbá galambok és verebek egész hada látogatja, kolduló szándékkal a környéket. Marika etetné őket, majd úgy tesz, mintha megfogná valamelyiket, a madarak óvatosan menekülnek, de azért helyben maradnak. Edzettek már a váratlan helyzetekhez. Beszélgetünk, fagylaltozunk, fényképezkedünk. Majd hazafelé, a buszállomástól a házig, szabályosan bőrig ázunk. A házak nem úgy épültek e fertályban, hogy az ember menedéket találjon valamelyik tetőkiugró vagy tornácfedél alatt, esetleg egy kapumélyedésben. Csak a fák jelentenének védelmet, ha nem ázna át hamar dús koronájuk.
Este ismét ragyog a természet, melenget az alkonyi nap. Ma egy kissé távolabbi parkba indulunk, amit a család erdős parknak nevez, mert bár az utcáról nyílik hozzá a bejárat, valójában egy házak közötti, kiterjedt, dimbes-dombos, erdei növényzettel benőtt zöldövezetről van szó, melynek alján patak csörgedez, amely nagyobb esők idején jócskán megduzzad és elárasztja a partján vonuló ösvényt. Gabi, Marika és én e romantikusabb, ám nyaktörőbb, sáros utat választjuk, Ilonka és Anna a civilizált, aszfaltozott ösvényen jutnak ugyanahhoz a hídhoz, ahová mi liánokon, vihar ledöntötte fatörzseken, sűrű csalánoson átmászva-átgázolva jutottunk. A hídtól aztán, kis emelkedő után egy szelíd halmocska tetején békés játszótér kínálja szolgálatait. Marika beleveti magát a változatosság örömeibe, egyre nyaktörőbb mutatványokat próbálgatva, irígylésre méltó makacssággal és kitartással.
2009. július 4., szombat.
Kimerítő házimunka a kertben. Anna és Ilonka virágok után mennek, mi, többiek addig itthon lézengünk. Egész nap viharos széllökések teszik kellemetlenné a kintlétet. De azért kitartóan játszunk Marikával a kertben, amíg rá nem ununk az egészre. Az unalmat rendszerint az alagsorban berendezett játékteremben (itt zajlik a vasalás és mindenfajta kézimunka, fúrás-faragás, de meg zenehallgatás is, de megfelelő a tér a társasjátékoknak, itt van felállítva egy terepasztalon egy miniatűr vasúti makett, itt van a családi akvárium is, a díszhalakkal és ide szorulunk szórakozni, ha kedvezőtlen odakint az időjárás.)
2009. július 5., vasárnap.
Gabi reggel korán elindul, barátaival búvárkodik. Szabadidős szenvedélye, nem szeretné elveszíteni a megszerzett gyakorlatot. A Torontó környéki tavak nagyszerű terepet biztosítanak a búvársporthoz.
Mi az állatkertbe készülődünk: ételt csomagolunk, mindenkinek a befogadóképessége és az ízlése szerint; vizet tartalékolunk, külön kis palackokban, elosztjuk a helyeket az autóban, majd késő délutánig kószálunk a roppant Zoo-ban, amely a világ élvonalába tartozik.
Az állatkert amúgy fárasztó nagyüzem, s nem csak az ott dolgozóknak. Rengeteget kell gyalogolni, amíg bejárjuk minden zegét-zugát, komoly térképsimeretekre van szükség ahhoz, hogy az elszórt, egységekként működő részlegeket is bejárjuk. Több részlegen átalakítás, bővítés folyik: az északamerikai terület és állataik rejtve maradnak előttünk, mert a grizzly medve tanyáját és az indián „településeket” korszerűsítik. Talán majd ősszel - hangzik az ígéret, így látogatásunk inkább Ausztrália, Ázsia és Afrika körzetére korlátozódik. Korábbi tapasztalataimhoz képest az itteni állatok jókora, félig-meddig természetes környezetet képező területen élnek, mégis foglyok. És ez meglátszik rajtuk, különösen a látogatókkal való kontaktusaik idején.
Andrea minden iránt érdeklődik, kíváncsian szemlélődik, olykor magányosan bóklászik egy-egy állat ketrece tájékán. Marika az első óra után beleun a sok figyelésbe és magyarázatba, könnyebb időtöltés után vágyik. Mi, felnőttek a két szándék között örlődünk, igyekszünk mind a kettőnek lehetőleg eleget tenni.
Az állatkert mellett különben mindenféle mutatvánnyal csábító, szórakoztató park is működik. Ez a fajta üzleti párosítás majd minden kanadai közszolgálati intézménynél tapasztalható: a nevelés és a tájékoztatás mellett a biznisznek is „mennie” kell.
2009. július 6., hétfő.
Kiábrándítóan prózai indulású hét. Éppen csak kezdünk belerázódni itteni életünk ritmusába. Terveket se igazán szövögetünk, estefelé telefonálok Tamás öcsémnek, hogy leszögezzünk egy találkozót. Csak a rögzítő válaszol, bemondom, amit akarok, de aznap már nem hív vissza.
2009. július 7., kedd.
Délben, amikor Anna és Ilonka a városba készülődnek, jelentkezik Tamás, akivel megegyezek, hogy másnap, vagyis szerdán délelőtt találkozunk egy parkban, ahová ő a Buksi nevezetű kiskutyájával rendszerint sétálni szokott. Még megígérem, hogy 10-kor, mielőtt elindulnék, felhívom telefonon. Célállomásnak Summerhill-t jelöli meg a már ismert metróvonalon, azzal, hogy a kijárattól csak átkelek a forgalmas Yonge úton és már ott is a park, a parkban pedig Bodri és én”. Délután a rögzítőn újabb üzenet várt: tévedtem, így Tamás, a korábban említett megálló helyett a Rosedale állomás a helyes, az út átkeléséről szóló tanács továbbra is helyes. Tudomásul vettem a korrekciót, de nem jeleztem vissza, gondolván, hogy másnap indulás előtt amúgy is beszólok neki. (Magam sem gondoltam, hogy mekkora félreértés lesz az egészből...)
Marika kedden és szerdán az óvodában tartózkodik. Olyankor a családnak is szabadabb az élete, jut idó független, lazább programokra is. Estefelé aztán fáradtan, elcsigázva, nyűhösen tér haza a kislány, de fél óra-egy óra alatt összeszedi magát, felélénkül, később meg alig lehet lefektetni.
(Folytatom)
Illusztráció: a kenguru a torontoi Zoo-ban. Háttérben a nagy, szabad tér, de ez mit sem változtat fogolyságán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése