2010. július 23., péntek

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (9)


2009. július 29., szerda.

Tips alig bírja már a szobafogságot: úgy könyörög mindenkinek, szívettépően vernyogva, mint egy sajnálnivaló gyermek. Egy idő után feladja, de ha feltűnik valaki a színen, újra kezdi a próbálkozást.

68 éves vagyok. Igen, ez a születésnapom. Ennek fejében Anna betessékel a kocsiba és elvisz egy roppant papírszerboltba, hogy válasszak ott magamnak valamilyen, az írói mesterséghez illő / szükséges ajándékot. Mikor meglátom az üzlet feliratát - Bussines Depôt -, eszembe jut az az 1994-es rácsodálkozásom az effajta üzletekre, amikor Attila vitt el ugyanehhez a nagy hírű üzletlánchoz tartozó központi lerakathoz. Akkor, a bőség zavarával és az élmény sokkjával küszködve, két kézzel kapkodva, kapzsi módon összeszedtem minden, pillanatnyilag hasznosnak vélt szarságot, elképzelve, milyen jól hasznát veszem majd nekik a szerkesztőségi munkában. A gyakorlat aztán bebizonyította, hogy több mint a fele használatlanul porosodik ma is, elfelejtve, fiókjaim mélyén: a gyorsragasztók beszáradtak, a gépirat fedőfestékek úgyszintén, a post-it lapocskák szétestek, a papírvágó kések kicsorbultak, a ragasztószalagokat megette az idő...

Ezúttal nem kívánok ilyen könnyelműen pazarló módon hozzáállni Anna nagylelkű felkínálásához, s úgy határozok: mindent, ami csak fölkelti a figyelmemet, alaposan megnézek, kézbe veszek, de csak azt teszem a kosárba, aminek már a célszerűségét is meg tudom szabni. Most csak egy tucat minőségi ceruzabelet, egy szürke noteszt és egy asztalt helyettesítő, műanyag papíralátétet választottam, az egész alig rúgott pár dollárra. Viszont a bélre nyilvánvaló szükségem volt a nyár további részében, a papíralátéttel az volt a célom, hogy bármilyen élethelyzetben írhassak, ne legyek asztalfüggő, a rajta lévő csíptető nem hagyja, hogy a szél szertefújja a papírjaimat. A notesz pedig... nos, a noteszbe minden nap írok legalább egy rövid verset, egészen addig, amíg betelik. A gyűjtemény címe legyen: Szürke rímek... S ezzel már el is dőlt, hogy a tervezett költői kísérletek rímesek lesznek, legalább a minimális jól hangzás erejéig...

Anna hüledezett, hogy így kitoltam vele s nem tudta elintézni ezzel az ajándékozást, de lenyelte a békát, s mindjárt becipelt a Depôt szomszédságában található cipőboltba, keressek benne magamnak egy használható, strapabíró cipőt. Percek alatt kinéztem egy traktortalpú, masszív, s ugyanakkor mutatós kínai lábbelit, s amíg próbálgattam, a lányom éles szeme észrevette hogy a Kanadába magammal hozott egyetlen pár cipőm felső részén hajszálvékony hasadás indult meg a bőrben, ami miatt hamarosan szétnyílik. Így a kényszerű pótajándék végül életmentőnek bizonyult...

Mivel a cipőboltban olyan hamar rámmosolygott a szerencse, Andreával átmegyünk a közelben található nagy könyvkereskedésbe, amelyben nagy felülete miatt nem csak, hogy el lehet veszni, de meg is lehet zavarodni, ha az ember szeretne eligazodni azon az irdatlan mennyiségű könyvön, amit egyidőben és látványosan, mindenféle rafinált eszközökkel felkínálnak. Nyilván, a legtermészetesebb viselkedés e csapdahelyzetben az, amit a többség csinál: a boltban lévő számtalan ülőalkalmatosság egyikén helyet foglalva olvasnak, vagy hangos könyvet, illetve zenét hallgatnak. Itt mindent ki lehet próbálni, sőt, ha be akarod fejezni a könyvet, megveszed és két nap múlva visszaváltod (ha nem öntöttük le közben kávéval vagy vörösborral...). Nagyon kevesen vásároltak. Hiszen az itteni kölcsönkönyvtárakban szinte minden újdonság megtalálható. Sok a klasszikusokat kínáló olcsó kiadás és újraközlés, de ez az olcsó is relatív: 15-25 dollárnál kezdődik.

Ugyanennyi kb. egy múzeumi belépő is, de egy olcsóbb cipő is. Nyilván, ha választani kell, hogy mire költsd a kevés pénzed, akkor előbb cipőt húzol és csak azután állsz sorba a múzeumi pénztárnál,s akkor is azon a napon, amikor - mint az Ontario művészeti múzeumban - ingyenes napot tartanak...

Az egész család várja Annáék igazi ajándékát, amit az én tiszteletemre ígérnek meg: mind egy szálig elmegyünk vacsorázni a Mandarin vendéglőbe. Itt ugyanis a bő választékból azt ehetünk, amit a szívünk diktál s a szemünk megkíván. Montrealban öt éve kipróbáltunk egy hasonló rendszerű éttermet, de úgy hírlik, hogy ez azon is túltesz...

Hogy mindenki beférjen a kocsiba, két autóval megyünk - elöl Gabi, utána Anna. Én Marikával és Ilonkával az Annáéban ülök, s hamarosan el is veszítjük Gabiékat szem elől, Marika legnagyobb bánatára, aki mindenáron szeretné rávenni az anyját, hogy versenyezzenek. Szinte egyszerre érünk a Mandarin mögötti parkolóba. Amint kiszállunk, végignézek magunkon: úgy kiöltözött az egész család, mintha sátoros ünnepre készült volna.

A bejáratnál mindjárt két, aranyhalaktól hemzsegő, halk vízcsobogással frissített medence fogad, Marika mindjárt lehorgonyoz mellettük. Elegáns kínai nő “igazoltatja” a vendégeket: az előzetes bejelentkezést tartalmazó névsoron megkeresi a helyfoglaló nevét, a bejegyzett személyek számát és megmondja, melyik számú helyekre ülhetünk. Gyerekeknek és 65-ön felüli idős embereknek korlátozott a díjszabás.

Mint kiderült, egy hónappal korábban, Kanada Napján, hogy népszerűségét növelje, a Mandarin lánc ingyen etette betérő vendégeit - mármint azokat, akik a jelzett időpontig befértek a terembe. A többiek maradtak a hírrel...

Igyekeztem hát maximálisan kihasználni a ritka helyzetet s minél több fogást és különlegességet legalább megkóstolni, hogy egy idő után megcsömörlöttem ennyi gátlástalan kínálattól. Ha pedig föl kellene mondanom a maga teljességében, hogy mi mindent zabáltam össze az este, nem tudnám megtenni. Igaz, hogy minden fogásnál szerepelt a pontos angol elnevezés, tehát nem árultak zsákbamacskát, de több tucat idegen nevet ki az ördög tud együltében megjegyezni.

A memóriámmal különben is hadilábon állok. Nem, mintha feledékeny lennék, de adatokat, pontos szövegeket, címeket nehezen jegyzek meg. Álmomban - ebből is látszik, hogy alaposan belakmároztam - rémes szituációba kerültem: egy gyanúsan viselkedő román pasas mindegyre arról szeretett volna levizsgáztatni, hogy hol laktam Bukarestben. És nem jutott eszembe a címünk, ahol évtizedekig laktunk, csak annyi, hogy P betűvel kezdődik, s csak ébredés után villant az eszembe, hogy Bukarestben két P betűs elem is volt a lakcímünkben: előbb a Plavat utcában volt a lakásunk (Drumul Taberei negyed), majd a Pajurei negyedbe költöztünk (a Baiculesti utcába...)

Lefekvés előtt, nyomtatásként még megnéztünk egy szuperprodukciót Nicole Kidmannal (Ausztrália), ami végül is egy felhígított, látványos történetnek bizonyult, igen érdekes témával, sok szép tájjal, de sablonos megoldásokkal. Kissé elvitatkoztunk Annáékkal, mert nekik szinte feltétel nélkül tetszett, de hát még egy születésnap se állhat mind csupa kellemes élményből, úgyhogy ez a vita szépen átvitt bennünket a következő napra.

A Szürke rímek-be pedig, ennek a napnak az élményei nyomán az alábbi vers került:

(a nagy zabálás háza)

a nagy zabálás háza
nyitva áll
a kínai csak hajlong
invitál
egyet fizetsz
és annyit tömsz
magadba
míg elmondhatod: most etted
dagadtra
magad
s utána csak a nagy csömör
marad

(Folytatom)

Illusztráció: kis részlet a Mandarin melegpultjából

1 megjegyzés:

kovisara írta...

szellős, otthonos lett ez a hely :)

jókat!