2009. augusztus 12., szerda.
Délután az Ontario múzeumban készülünk, Andreával. Ő még sosem járt benne, sokat hallott már róla, az ott őrzött páratlan művészi alkotásokról, többek között tőlem is, s most hirtelen kíváncsi lett rá. Kinevezem vezetőnek, legalább is avégett, hogy biztosan vegyük az irányt. Már jóelőre kinéztük az interneten, hogy ma délután öttől este 8-ig ingyenes a tárlatlátogatás, az expedíció az oda-vissza utazással együtt legalább hat órát vesz igénybe. Legjobb lesz, ha uzsonnát (vacsorát?) is pakolunk magunknak, aztán csak találunk ott egy zugot, ahol meg is ehetjük. (Bár, hiába kutatok korábbi emlékeimben, a méregdrága múzeumi vendéglőt leszámítva egyéb civil múzeumi helyiségre nem emlékszem...) Kiadós, heves zápor után, fülledt hőségben indulunk útnak. A metróban szerencsénk van a klímával, annál rosszabb, amikor ismét a felszínre jövünk a kínai negyed tájékán s Toronto délutáni zűrzavarában araszolunk a zsúfolt járdán, a lépésben haladó gépkocsikat kerülgetve.
A múzeum előtt, már messziről látjuk, több száz méteres, sűrű embertömeg kígyózik fegyelmezetten, beszélgetésbe felejtkezve, zsolozsmázva. Elég gyors ütemben teszünk egy-egy lépést, mind közelebb a bejárathoz, ahol egyenruhás múzeumőrök figyelik az ajtón besodródókat. Senki nem szól hozzánk egy szót sem, de az ajtón- és a lépcsőkön álló megfigyelők csupa szem és fül, azt hiszem, egyetlen mozdulatot se mulasztanak el, pedig hát a térfigyelő kamerák is hangtalanul nyújtogatják nyakukat.
Andreának végtelenül tetszik, nem csupán a labirintusos útvonal, amit választok, hanem a falra aggatott, a termekben kiállított gazdagság. A két és fél óra alatt, ami rendelkezésünkre áll, alig loholtunk végig két emeletet, s csak a prospektust böngészve jövünk rá, hogy még mi mindent elszalasztottunk. Sokat időzünk a számomra is új csarnokokban, 1994-hez képest a fotó is meglelte méltó helyét a szépművészetek e tárházában. (S nem is akármilyen trófeákkal! - bár legtöbb kiállítási tárgy ideiglenesen, vendégségben tartózkodik itt...)
Ha már vacsorát is pakoltunk, meg kéne együk - nógat Andrea, aki amikor éhes, olyan jóízűen tud falatozni, hogy már csak a látványától is megjön az ember étvágya. Egyetlen diszkrét privát helyiségnek a mosdóval párosított illemhelyek tűnnek, de oda mégse ülnénk be falatozni. Andrea szétnéz kissé a folyosón és felfedez egy, az alagsorba vezető lépcsőt. Lemegyünk s a múzeumhoz tartozó műhelyekhez érünk. A tág előcsarnokokban és folyosókon fiatalok, házi kiállítást rendeznek be éppen: kiderül, hogy a múzeumi képzőművészeti oktatásra járó tanfolyam hallgatói mutatják be munkáikat. Minket is szívesen látnak, végignézzük az ígéretes alkotásokat, belelapozunk a kiállított házi folyóirat különböző számaiba is, vigyünk csak haza belőlük, nógatnak többen, ingyen van. Láthatóan tetszik nekik az érdeklődés. Andrea minden további nélkül szóba elegyedik az egyik tanfolyamvezető idősebb hölggyel, figyelem őket: mintha két felnőtt, egyenrangú ember cserélne eszmét. A hölgy igen komolyan és felnőttnek kijáró tisztelettel kezeli az alig 14 éves kislányt (kislányt? de hiszen majdnem akkora, mint én...), a kislány pedig úgy tárgyal vele, mintha a nagyobbik testvérével beszélgetne. A beszélgetés végeredménye az, hogy a hölgy maga után szólít bennünket, s kinyitja az egyik műhely ajtaját, majd a bent lévő, alacsony rajzasztalokat körülvevő padokra mutat: foglaljunk helyet, és - jó étvágyat! Majd oltsuk el a villanyt és hagyjuk az ajtóra kattanni a biztonsági zárat, amikor befejeztük.
Andrea elégedetten mosolyogva lesi rajtam a hatást, majd ügyesen kiteregeti az asztalra a papírszalvétákat, kirakja az ételes dobozokat, majd nekilátunk a falatozásnak. Ritkán esik jól akár néhány egyszerű falat is, mint ilyen rögtönzött, természetes körülmények között. Vigyázunk, hogy ne hagyjunk magunk után szemetet, s mire megköszönhetnénk a vendéglátást, a tanfolyamosok már elvonultak valamerre, csak a folyosói lámpák hunyorognak, jelezve, hogy közel a záróra, ideje kiüríteni a múzeum épületét.
Annyira az élmények hatása alatt tartunk hazafelé, hogy nem vesszük észre: a metróállomáson ellenkező irányba ülünk fel a szerelvényre, s ez csak néhány megálló után tűnik fel. Odahaza este késeig bújom még az internetet, amíg sikerül elrendeznem magamban mindazt az információt, ami felé a múzeumban látottak éppen csak elindítottak.
2009. augusztus 13., csütörtök.
Ágnes húgom lányához készülődünk ebédre. Ágica valamivel kisebb Annánál, unokatestvérek, következetesen tartják a kapcsolatot, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Mindketten anyák, akad elég házi elfoglaltságuk... Előtte még elugrunk vásárolni virágot, kenyeret, találunk a dolláros üzletben csokiból készült pénzimitációt, az „aranytallérok” vidáman csillognak a napfényben. Ajándék gyanánt veszünk egy jókora zacskóval, éppen jó gyerekeknek osztogatni.
Naponta többször végignézzük az Anna kiskertjét. Ilonka kapál, öntöz benne, én Marikával csak inspekciózom, s ha valami rendellenességet észlelünk, jelentjük a felsőbb „hatóságoknak” - Ilonkának vagy Annának. Gyönyörű paradicsomtermés ígérkezik. Kissé megkésett ugyan, és talán augusztus vége lesz már, mire fogyasztani lehet belőle, de öröm látni, hogy roskadoznak a tövek a sűrű termés alatt. De fejlődnek a csípős paprikák is, a mai égbolt felhőtlennek ígérkezik, 28 fokot jósolnak délre.
Indulás előtt még eljátszom Marikával, hogy türelmetlenségét csillapítsam. A legnagyobb hőségben kerekedünk fel, s mintegy félórányi autókázás után megérkezünk Ágicáékhoz. Nagyjából hasonló vidéki villanegyed, mint az Annáéké, de elhanyagoltabb állapotban. A közművesítés is csak árnyéka North Yorkban megszokottnak. Észrevehető, hogy minél közelebb kerül valami a központhoz, a belvároshoz., annál jobban lesilányodik, kopottassá, használttá vedlik.
Házuk kétszintes: a felső szinten Ágica lakik Angeloval és kislányával, az alsó szinten Gyuri, a húgom volt férje, Ágica apja. Az udvaron terített asztal fogad, megérkezik Ágnes is, Tamás fiának gyerekével. Az asztal árnyas fa alatt áll, kellemesen elüldögélünk körülötte, a gyermekek - akár egy óvodában - ide-oda rohangálnak, a beszélgetés hevében olykor meg is feledkezünk róluk, bár Gyuri a fél szemét időnként rajtuk tartja. Sophie-val nincsen baj, ő még kocsiban ül vagy a felnőttek ölében, de Marika és Sacha egyik pillanatban még itt vannak, a következőben már ott tűnnek fel. Kiismerhetetlenek. A hangadó persze a fiúcska, egyik csínyt a másik után követi el: elbújik a nagyapja szekrényében, kilyukaszt egy, a kiskertben a Haloween ünnepére szánt, növekedésben lévő dísztököt, Marika pedig mindenben szeretné őt utánozni. Hiszen olyan imponáló. „Férfias”!
Mindezeket leszámítva, az ebéd jól sikerül, a legjobb lenne végig az árnyékban üldögélni, de elálmosodunk, ideje hazakocsikázni. Otthon senkinek nincs kedve semmihez, s csak ahogy rendre leszáll az este, hozza meg az enyhülést és az életkedvet is.
(Folytatom)
Illusztráció: Irving Penn Cuzcoi gyermekek (1948) c. fotója, vendégkiállításon az Ontario múzeumban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése