2004. július 20, kedd.
Ezen az éjszakán újabb három órás koncert. Hatkor ért véget, s csak akkor mozdultam ki a szobámból, hogy a számítógép elé üljek.
Mindenkinek nehéz, érzem a nyomott, ideges hangulaton. Anna fáradt, étvágytalan, nehezen gyűri le nyugtalanságát. Gabi kialvatlan, Andrea nem tudja hová tegye magát, én tehetetlennek érzem magam: szívesen könnyítenék mindenki helyzetén, de ez nem ilyen egyszerű. A legfontosabb mégis az anya és az újszülött nyugalma...
Annáék a gyermekorvosnál. A kicsire OK-t mond, Andreával kapcsolatban viszont figyelmeztet, hogy vigyázni kell a táplálkozásra, nehogy komolyan túlsúlyos legyen. Rendszeres, ellenőrzött étkezést ír elő, s ebben a család is segíthet: együttes étkezéssel, a válogatás kiiktatásával.
Ha nem ez, hát a plusz egy gyerek is a családi életmód valamilyen reformjára szólít.
2004. július 21., szerda.
Nekivágok gyalog és felkutatom a közelünkben lévő dolláros üzletet. Ez a fajta bolt, amelyben minden csak egy dollár (mikor benne van az ember, akkor látja, hogy humbug az egész), egyre divatosabb,s ha nem egyéb, pár év múlva Kelet-Európában is megveti a lábát, mert vásárlóbarátnak tűnik. Egyelőre csak az útvonal érdekel, hogy magunkra is odataláljunk. Holnap kerítünk rá sort Ilonkával.
Délután a vizes parknál elkapott bennünket az eső Andreával. Ő nem törődött vele, boldogan fürdött az égi zuhany alatt, én magam ernyő alá bújtam, onnan néztem, hogy miként pancsolnak a fekete, arab, kínai és fehér bőrű gyerekek, egyetlen boldog rakáson. Az eső után csodálatos nyári alkony ereszkedik a világra, nem akaródzik hazamenni...
2004. július 22., csütörtök.
Pontot tettem a bevezető esszé végére, legalább is most azt hiszem. Helyenként egészen biztos, hogy bővíteni kell majd, mert a végét elnagyoltam. És hátra vannak majd az életrajzi szócikkek is.
A párás, borús reggelben idegesítően villog befelé az ablakon át a közeli kanyart jelző figyelmeztető szemafor. Olyan, mint egy óriási, kíméletlen szem, ami megállás nélkül ránk hunyorog...
Kettesben a dolláros boltban, odakint erőteljes szmog. Odabent légkondicionálás, kellemes ott tartózkodni, viszont semmi értelme. A polcokon olcsó szarságok, legtöbbje kínai vagy indiai, pakisztáni bóvli. Az egy dolláros termékek - emléktárgyak, mütyürök, kulcstartók, giccsek stb. - alig egy negyedét teszik ki a boltnak, a többit rendes áron adják, mint bármely más üzletben.
Mire délután a vizes parkba megyünk, a fojtogató hőség, a párásság enyhül. Lassan ismerősek lesznek a játszótéren lévő arcok. Olyannyira, hogy családiasan odabiccentünk egymásnak. Így legalább az az érzésünk, tudjuk, hogy kivel van dolgunk.
Lefekvés előtt pézsmapocok családot fedezünk fel a terasz fölé hajló kőrisfa sűrű lombjai között. Anya és a három kölyke dermedten merednek bele Gabi búvárlámpájának éles fénysugarába. Szabályosan megsajnáljuk őket, pedig sok galibát okoznak a házak körül, ha odaszoknak: rájárnak a házi szemétre, kéretlen vendéggé válnak, követelőznek, lopkodnak. Jellegzetes szagukat még sokáig érezni a házban...
2004. július 23., péntek.
Ágnes húgom és lánya, Ágica jönnek látogatóba délután. Estig ülnek, újabb családi emlékezések, olykor civódások azon, ki emlékszik jobban valamire a régmúlt időkből. Sajnos, az ilyesmiben olyan nehéz igazságot tenni, hogy legjobb visszakozót fújni.
Olvasnivaló hiányban szenvedek. Ezért inkább fordítok, legalább tartalmasabb lesz az antológia. Nekikezdtem Nietzschének is, amit Ágitól kaptam ma olvasni, de bármennyire erőltetem, úgy érzem, beletörik az agyam.
2004. július 24., szombat.
Vásárolni megyünk Ilonkával. Mindent megnézünk és megállapítjuk: gyakorlatilag semmi sem elég olcsó ahhoz, hogy érdemes legyen megvenni. Én az üzletjárást amúgy is csak úgy viselem el, hogy közben az embereket figyelem: a gesztusaikat, a beszédmódjukat, hogy miként válogatnak, hogyan viselkednek. A polcon lévő áru önmagában amúgy sem érdekes, csak ha az ember birtokolja azokat.
A főzést mostanában roston sült ételekkel - hús, mindenféle zöldség - oldjuk meg. Könnyű elkészíteni és egészséges. Majd békésen süttetjük magunkat a nappal a tornácon. Az az érzésem, mintha csak most kezdődne a nyár, ami eddig volt, csak készülődésnek hatott.
Délután a Lesconban és a vizes parkban is megfordultunk. Andrea ma kellett volna hogy találkozzon azzal a kislánnyal, akivel találkát beszéltek meg az elmúlt vasárnap. A “barátnő” nem jött el. Biztonság kedvéért átmentünk a vizes parkba is, nehogy félreértették volna egymást. De sehol senki. Andrea végig duzzog, csak nagykésőre engesztelődik meg, akkor is magától.
2004. július 25., vasárnap.
Borús, álmosító, hűvös idő. Mária kora reggel felsírt, nehezen aludt vissza.
Első ízben vehettem kézbe a kislányt. Gabi le is fényképezett vele. Nem volt cirkusz, végül a gyerek megnyugodva elaludt, úgy tettük be az ágyába.
Közeleg a születésnapom. Anna szeretné meghíni a testvéreimet és a hozzátartozóikat. Mivel csütörtökre esne, az ünnepséget következő vasárnapra időzítenénk. Andrassew Ivánnal egy napon születtünk. Néhány éve minden alkalommal küldök neki egy saját írást, olvasni. Ez az én “ajándékom”. Most az antológia esszéjével fogom meglepni. De addig be kellene fejezni. Hát majd ráhajtok!
2004. július 26., hétfő.
Váratlanul egy régi-új költőre bukkantam: Dohi Sándorra (Alexandru), akit valamikor mi is felkaroltunk az Ifjúmunkás Matinék idején, akkor éppen Dusa Ödön színi csoportjával dolgozott együtt. Az interneten bukkantam rá, s megtaláltam életrajzát, sőt fotóját is. Szeretem ezt szikáran is fantáziadús, örökifjú költőt. Annak idején, egy Matiné fellépésünkön a műsorban szereplő román költő nem jött el, s nehogy valakinek szemet szúrjon, hogy hanyagoljuk a többségieket, Dohit szerepeltettük. Akkor tudtuk meg Dusától, hogy a srác költő is, versei jelentek meg a kolozsvári román irodalmi lapban...
Lassan a montreali utazásra is gondolnunk kell. Közel 300 dollárba kerül az út oda-vissza, Pusztai Péter ebből kétharmadát állja; köszönet neki érte! Sokat tépelődöm magamban: teher vagyok-e itt vagy segítség? Igyekszem hasznossá tenni magamat, de minden olyan ideiglenes. A szüntelen alkalmazkodás felőröl. Ettől menekültem nyugdíjba is: hogy csak saját magamhoz kelljen igazodnom. Az sem könnyű, sőt...
Az olvasmány hiányát továbbra is fordításba ölöm, csak az a baj, hogy ebbe hamarabb belefáradok, mint a szöveglegelésbe...
2004. július 27., kedd.
Éjszaka óta kopog az eső, álmosító, őszies az idő. Andreával egyik baleset a másik után: a parkban előbb a sárkánya akadt fenn egy fa tetején, úgy, hogy a közelébe se tudtunk férkőzni, majd egy növekvő foga fájdult meg, mikor almába harapott. Nem lehetett megvigasztalni, fejébe vette, hogy mivel a fogorvoshoz kell menni, itt a világ vége. A sárkányt sikerült este visszaszerezni: Gabi visszament vele a biciklivel, sikerült leráncigálni a játékszert. Jócskán megsérült, de megkerült!
Megvettük a vonatjegyet Montrealig, de már csak 3-ára volt szabad hely. A repülőről lemondtunk, mert jóval drágább a vonatnál. Megírtam Péternek is az indulásunk és érkezésünk időpontját. Azt ígérték, várnak az állomáson.
2004. július 28, szerda.
Nekikezdtem egy versciklusnak. A cím egycsapásra beugrott: A tolószék utasa. Egy olyan ember gondolatai lesznek, aki nem tud mozdulni és csak a szemével követi nyomon az életet, ami elmegy mellette, de - mint kiderül - mások mellett is.
Péter válaszolt: várnak kedden este a dorvali állomáson, onnan gépkocsival fél óra alatt kertvárosi otthonukban vagyunk (Pierrefonds).
Este Andreával a parkban. A visszaszerzett sárkány újabb kalandjai: most nem csak hogy fennakad, hanem el is szakad műanyag vitorlája. De a korábbi kaland megedzette a kislányt: most csak vállat von, összetekeri a játék roncsait és a kezembe nyomja, hogy vigyázzak rá. Ő meg elrohan néhány kínai leánykával, hogy nyaktörőbbnél nyaktörőbb mutatványokat végezzenek a játszótéri korlátokon...
(Folytatása következik)
Illusztráció: Mária mindenki karjában nyugodtan viselkedik, le leginkább anyjánál érzi jól magát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése