2010. július 11., vasárnap

A Jelentések... - az Óceán partjáról nézve


Idén május elején Dancs Artur barátom (lásd tavalyi, június 5-i bejegyzésemet) hazaugrott Amerikából, ahol immár több mint egy éve szolgál egy repülőtársaság kötelékeiben. Erdélyben járva, felkeresett engem is, s magával vitte a Jelentések - magamról dedikált példányát, sejtetvén, hogy majd tudatja velem olvasói benyomásait. Ami a továbbiakban be is következett, két részletben. Igaz, hogy az alábbi írások csupán magánlevelek, de az ő engedélyével használom fel őket, számomra viszont értékes jelzések arról, hogy még mit s merre tovább...

*

2010. május 28.

Kedves Gábor!
Azt nem volt, amikor elmondjam, hogy visszatérvén, belemerültem a Jelentésekbe. Biztos, hogy, amikor teljesen kivégeztem, írni fogok Neked róla, de most is jelezni akartam, hogy talán az első olyan olvasmányom, amit - ha hajnali 4-kor utazom is a buszon dolgozóba menet - szívesen veszek elő, mert noha hajnalban az embert minden irritálja, a Te soraidat jólesik olvasni, olyan, mintha beszélgetnél hozzám. Ez az egyik oka, hogy most ezt megírom Neked.

A másik meg az, amiről épp most hajnalban olvastam, az idő nélküli emberekről. Egy ideje foglalkoztat ez a gondolat engem, az, hogy egy teljes generáció nem képes a mának élni, míg az újabbak CSAKIS abban. És épp ama érkezésem utáni rakparti beszélgetésben ezeréves barátnémmel, aki szinte még egy napon is született velem, éppen erről beszélgettünk.

A dokumentum jellegén túl a könyved számomra rengeteg választ is segít találni önmagamra, generációnkra. Azt hiszem, túl a rendszer és a körülmények leírásán, egy másik generáció (akikkel szintén meglehetősen csúfosan elbánt a sors) szemszögéből segítesz nekünk is jobban megérteni azt, mindazt, ami velünk történt s történik.
Ez most csak úgy eszembejutott olvasás közben.

Folytatom...

Ölellek.
Art

*

2010. július 1.

Most jutottam a könyved végére. A réteges tálalás segített nekem, hogy akkor s ott kapjam elő, ahol s amikor épp van néhány csendes percem nyomon követni a leírtakat - olvasni. Nem is hiszem, hogy bárki is azt várná egy ilyen volumenű visszatekintést a kezébe véve, hogy az majd lexikálisan és kronológiai rendben sorakoztatja elé a dolgokat.

Elolvasgattam nagy részét a könyvről szóló recenziókat, ilyen-olyan véleményeket, interjúkat, bemutatókat. Annyiféle vélemény, s talán minden elhangzott már, én most csak baráti sorokat írok Neked, s hozzáteszem azt, amit mindazokon túl nekem nyújtott a Jelentések. Debivel nem értek egyet, ez nem egyéjszakás olvasmány. S nekem sem azért sok nappalra és éjszakára volt szükségem, hogy végére járjak, mert lassú olvasó vagyok, hanem mert sok megemésztendő és gondolatébresztő dolog felett nem tudtam úgy továbblépni, hogy ne időzzek el.
Nem tudom, már ki írta, de miközben olvastam, nekem is sokszor az járt a fejemben: "Kár volt..." Ugyanakkor tudom, hogy amikor nekiveselkedtél, akkor Te már jól tudtad, mivel jár az önmagad lemeztelenítése, s azt is tudtad, hogy ezt nem elsősorban másokért akarod kiírni magadból, hanem önmagadért. De ez a világ most annyira hazug, annyira felszínes és annyira képmutató, hogy károgok itt, és noha tudtam, "mi a könyv vége" , aggódtam érted, míg olvastam. Vajon mi lesz? Vajon mi történik vele? Vajon sikerül-e önmagára talánia? Sikerül-e megbékélnie önmagával a végére?

Érdekesnek találtam, hogy miközben mindenféle kimondhatatlan dologról számot vetsz, nem beszélsz például a barátaidról. Többet tudok a szerelmeidről (még ha valaki épp ezt kifogásolta is, hogy arról keveset szóltál) mint a bizalmas jóbarátaidról. Volt-e olyan, aki ennek az egész kálváriának a során melletted állt, támogatott emberileg, ott volt...? Tényleg teljesen magadban oldottad meg a családi életen túli életedet s annak mindenféle hullámhegyét-völgyét?

Amint korábban írtam is, a könyved tulajdonképpen egy jó hosszas beszélgetés volt Veled számomra. Válaszokat kaptam, megoldásokat, magyarázatokat magamra nézve, miközben megismerkedtem életeddel. Másfél generáció távolából mondasz ki helyettem gondolatokat, magyarázod meg, mit és miért érezhettem akkor úgy. Én sem a Te generációd nem vagyok, aki felnőttként végigélte azt a korszakot, de az sem vagyok, aki egyáltalán nem élte meg, csak könyvekből tanul róla meg archív filmanyagokból. Valahol a kettő közt még volt egy eléggé elfuserált generáció - mienk. Meg vagyok győződve ma már róla, hogy ha a kommunista éra kitart, ebből a csapatból az előzőnél is fejevesztettebb, megtévedtebb, sérültebb népek kerülnek ki. Hogy nem így lett, ez csak a véletlen műve, de semmiképp sem a mi erényünk.

Szóval én személy szerint csak tanulhatok mindebből, amit leírtál. Annyira jelen értékű, annyira kivetíthető mai mindennapi életünkre, vívódásainkra, sikereinkre, botlásainkra, megalkuvásainkra...

Szerencsém volt Milos könyvéhez, egyszer pdf-ben át is küldted az anyag egy részét. Abban még nevek is vannak. Mégis most tudtam igazából megélni mindazt, amit elmondani szeretnél. Hogy ne higgyem azt, hogy csak mert én is öregedtem, elővettem, s beleolvastam, de most is úgy találom, a Jelentések sokkal gördülékenyebben és letisztultabban mesél.

És hát én is bosszantó módon rákérdeztem Csíkszeredára. Hogy nem volt a kérdés mögött semmiféle egyéb gondolat a puszta kíváncsiságomon kívül, minden bizonnyal elhiszed, és nem is hiszem, hogy valamennyire is fontos, amit én mondok vagy gondolok. Csak eszembe jutott ez is. Talán magam miatt ez is. Szerintem különben "jól áll" Neked Csík.
Hajnalodik. Abbahagyom most itt ezt a levelet. És ha még eszembe jut ez-az, úgyis elmondom.

Ölellek sok szeretettel,
Art

*

Ennyi személyesség után tartozom Arturnak annyival, hogy válaszomat az ő véleménye után illesszem:

2010. július 1.

Drága Artur!

Nagy öröm a mai reggel. Mert nyertem egy újabb olvasót, aki még a kérdéseivel, az esetleges kritikai megjegyzéseivel is mind egyet mond: érdemes volt. Azt, amit nem tudtam akkor elmondani senkinek, most a világra zúdítottam. Aki megérti és magába építi, hasznára válik. Aki nem, azon nem segíthetek.

Jól látod: nem voltak barátaim. Sok ismerősöm volt, akikről hittem, hogy akár barátok is lehetnek, de idejekorán meg kellett állnom a határnál: még oly jó barátom előtt is titkot tartani - akár éppen az ő érdekében. Hogy ne tegyem ki esetleg annak, hogy ellenem kelljen vallania. Hosszú évekre menő, érzelmet, nyugalmat és figyelmet felemésztő színjáték volt ez, amit ha deklaratíve írok meg, akkor valahogy nem hiteles, akár még kérkedésnek is hat. De gondolom, mindez kirajzolódik, kicseng a vallomások mélyéről.

Az igazi, a lehetséges barátokat, a majdnem barátokat ott hagytam, hűtlenül, Kolozsváron. Azzal, hogy Bukarestbe kerültem. Hiába voltak az alkalmi visszatérések, további kapcsolatok, az, ami megerősödhetett volna és tartóssá válhatott volna, "lábon száradt". Kiégett.

De lehet, hogy nyugtalanító kérdésed majd egy újabb valaminek a kezdetét indítja el bennem: miért nem bíztam én az emberekben, hogy lehet odáig eljutni? Nyilván úgy, hogy az ember korábban nagyon sokakban bízik, mindenkit eredendően jónak és szeretni valónak tart...

Sok szeretettel és köszönettel
csg

Illusztráció: A Jelentések az Óceán partján, ahol Artur oly szívesen időzik (ha van ráérő ideje)

1 megjegyzés:

PICURI írta...

Mennyire igaza van Cseke Gábor úrnak a barátokról alkotott véleményében,mert én is így gondolom.Az igaz barát manapság is olyan ritka mint a fehér holló.