2009. augusztus 5., szerda.
Otthonról viharriadóról jönnek hírek a Hargita Népe honlapján, ma pedig földrengés volt a Fekete-tenger térségében. Felszíni rengés, nem is túl erős, viszont eléggé közel Cernavodahoz, ahol az atomerőmű van. És amit állítólag földrengésbiztos övezetbe építettek...
A legutolsó parti után, estefelé, megszúrhatott egy szúnyog (talán pók? egyéb rovar?), amit aztán kitartóan elvakartam, de azóta is viszket a helye és nem múlik a kiterjedt piros folt. Vazelinnel kenegetem, ideig-óráig enyhül is, de azt várom, hogy teljesen felszívódjon.
Éjszakára jócskán lehűlt az idő a sok eső után. Közben elkezdett érni az uborka az Anna kertjében. Tömpék, torz növésűek, de jóízűek. Nem győzünk betelni a valódi zöldség ízével.
Felhívom Tamást, hogy hátha együtt mehetnénk el Ágneshez, s akkor nem kellene keresnünk az utat. Ők taxival mennek, s szól, hogy elviesznek bennünket is. Mi azonban jobban szeretünk a kedvünkre kószálni, mert útközben még látunk is ezt-azt. Hát majd külön utakon fogunk eljutni ugyanoda.
Egész délelőtt egyedül voltam idehaza. Andrea úszóedzésre ment, mert időközben véget ért a szemetesek sztrájkja, Ilonkáék vásárolni vannak, Marika óvodában. Van időm szétnézni a könyvtárban, amely a számítógépes kuckóban, illetve az alagsori játékteremben áll. Nagy nyereség lenne a számomra, ha tudnék angolul, az angol nyelvű könyvkiadás igen gazdagnak és sokoldalúnak mutatkozik, s rengeteg forrásból elérhetők az angol könyvek. Feltűnően sok a dokumentáris, életrajzi-történelmi jellegű mű.
2009. augusztus 6., csütörtök.
Végül is Wass Albertre fanyalodtam. Öt évvel ezelőtt a Funtineli boszorkány-t olvastam el ugyanitt, most meg a Mire a fák megvénülnek kerül sorra. Felületes, tendenciózus könyv, minden ki van találva benne s megtetézve nagyúri gőggel. Ezt végig érzem a történeten, az egész szövegen.
Az Ossington metróállomástól Ágnesék felé gyalogolva, a régi, tornácos házak között sorban szaglanak a frissen kiürített, maguk alá levet eresztett, légyjárta kukák. Ezek szerint nem csak a sztrájk ért véget, hanem a szemételhordás is megkezdődött. Jócskán időbe telik, amíg teljesen megszabadítják a várost a szennytől és a dögtemetőre emlékeztető illatfelhőtől.
Ágiák lakása - ahol most már nem az emeletet, hanem a földszintet bérlik, épp a napokban költözködtek le -, ellentmondásos érzéseket kelt bennem. Nagy szobákból, nagy pincéből áll, de mindezeket lerobbant bejáratokon, lépcsőkőn, kapukon át lehet megközelíteni. A kiskertben ebédelünk, eléggé darázsközelben, s amíg egy falatnyi hús van az asztalon, nem tágítanak, sűrűn körüldonganak. Hiába gyújtunk rendre szantálfüstölőket, meg se kottyan nekik.
Otthon csomagolás, Montrealba készülünk. Gyorsan összeszedem a szükséges holmikat. Egy bőröndöt és egy kézitáskát viszünk magunkkal.
2009. augusztus 7., péntek.
Utazásig még elugrom kenyérért, majd elindulunk az állomásra Annával és a gyerekekkel. Óriási fejetlenséget találunk ott, ahol öt évvel ezelőtt még rendet és átlátható szabályokat láttunk. Előbb a 21. sz. kapunál sorakoztatják fel a kacskaringó utassort, majd egy hirtelen döntéssel a 24-eshez irányítanak át, ami újrarendezi az embereket. Az időseket és a gyermekeket kiemelik a sorból és egy külön váróterembe terelik, hogy az elsők között szállhassanak a vonatra. Természetesen, mi is ehhez az utolsó csoporthoz tartozunk, szegény Anna, végigfutkossa velünk a váróterem különféle zugait, míg megnyugodhatunk, hogy indulásig már nem ér újabb meglepetés.
Az utazás további részében is tapasztalni lehet a régi szabályrend megbomlását: a kocsikísérő már nem ül az utasok nyakán, hagyja őket őgy viselkedni és megnyilvánulni, ahogy a kedvük szottyan. Dorvalnál hosszasabban időzik a szerelvény, sokan leszálnak a repülőtér végett. Pontban 4 óra 47-kor érkezünk, Irina vár a peronon, Péter a parkolóban vár bennünket. Kíváncsian körülnézünk az új házban, mely kisebb a korábbinál és némileg más berendezésű, de az ismerős bútorok, tárgyak, díszek ugyanazt a hangulatot teremtik, mint amit Pierrefonds-ban hagytunk. Sokat beszélgetünk, majd belefáradunk a végetért napba.
2009. augusztus 8., szombat.
Tovább alszom, mint ahogy általában szoktam. Szép reggelre ébredünk. Elkészítjük a reggelit, majd előbukkan Péter és sétát javasol a tópartra, amelt néhány utcával odébb van. A tó a Szent Lőrinc folyóból képződik, felszíne kb. akkora, mint a Balatoné s népes yachtkikötővel rendelkezik.
Hazaérünk, majd Irina is felébred, ő autóba ültet s elkalauzol a nyári vásárra, ahol a környék lakói igyekeznek túladni mindenféle ócskaságukon, s asztalra vagy éppen a földre terítve, jó pénzért árusítják. Legtöbbjüktől távol áll a nyerészkedés szándéka, egyszerűen szeretnének megszabadulni a fölösleges limlomoktól. Képtelenség fölsorolni, mi minden található ezen a pár hektáron, ahol most erősen tűz a nap, ami elől csak esernyővel és ponyvával lehet védekezni. Mi sem tudjuk befejezni a nézelődést, pedig felér egy rendezetlen, de annál festőibb múzeummal, s félútról visszafordulunk a bejáratnál hagyott gépkocsihoz.
Péter hallgatagabb, mint máskor, erős fogfájás kínozza, illetve a gondolat, hogy valószínűleg, közvetlenebb kapcsolatba kell majd lépnie a fogorvossal.
Ebéd után rövid alvás, majd kiülünk a teraszra, s osztjuk a világ sorsát: halálról beszélünk, ideológiákról, középútról, rendszerekről, eszményekről. Egészen magasröptűek tudunk lenni, még mi is meglepődünk ettől. Aztán hirtelen beleununk és lemegyünk a műhelybe, ahol Péter egymásra stószolt munkáit mutatja be, most a művészet kerül terítékre.
Péterék háza azért fantasztikus, mert teli van jelentéses alkotással, tárggyal. Mindennek van valami szemantikai szerepe, még annak az ócska zsáknak is, mely a falon lóg kifeszítve, s amelyet valamikor valóságos izzadt, görnyedt hátak cipeltek föl ismeretlen hajókra vagy szállítottak ki a partra gabonával, egyéb áruval. A tárgy történelem mint műtárgy - mintha erről szólt volna az egész szombat a zsibvásáron és idehaza is.
Esti lefekvés előtt még megnézzük a szombati utolsó híreket a tévében: Egy kisrepülőgép összeütközött egy helikopterrel a Szabadság-szobor közelében... 25 éves a Cirque du Soleil... Eltemették a száguldó autón egyensúlyozó kanadai nőt... Szinte mind felfújt álhírek. Nyár van, szombaton amúgy is áll az élet s a politika is pihen.
Péteréknél különösen meglódul versíró képzeletem. A Szürke rímek-ből négy jellegzetesen náluk született darabot is fel tudok mutatni:
(drága errefelé)
drága errefelé a paradicsom
és még drágább a paprika
nem illatozik a bazsalikom
de épp úgy elporlik itt is a
világok legjobbika
(zsák lóg a falon)
százados zsák lóg a falon egymaga
érzik még rajta a búza szaga
hátán folton folt csupa könny
felitta a szürke közöny
nem cipeli már többé senki se
tegnapi súlya ma könnyű pihe
(az ócskaságok körbe vándorolnak)
az ócskaságok körbe vándorolnak
ma nálad holnap nálam porosodnak
és lesz belőlük lassan antik holmi
ami előtt muszáj majd meghajolni
szép lassan ránk is patina rakódik
s leszünk megannyi rozsdás húsdaráló
- antik holmik
(pók szalad a falon)
pók szalad a falon mellette
vörösen izzik a kivetített idő
hol a lassan vánszorgó percet nézem
hol meg a pókot mely sző mindegyre sző
és egyiknek sincs vége mert túl az időhatáron
megtanulunk lógni egy pókfonálon
Ez utóbbi már átvezet a következő nap, vasárnap hajnalára, amikor nagyon korán megébredtem és hogy ne unatkozzak, a pók megfigyelésével foglalkoztam.
(Folytatom)
Illusztráció: Útban Ágnesék felé. Jellegezetes városkép a lerobbant Torontóból. Ági felvétele
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése