2009. július 22., szerda.
Lefújjuk a múzeumi látogatást, az asszonyok nekilátnak varrni és virágot ültetni. Én kenyeret hozok és a kézirataimmal foglalkozom. A talpam nehezen gyógyul, nappalra leragasztom, de éjszakára szabadon hagyom, hogy szellőzzön a seb.
Holnapra nagy esőt jósolnak. Az óvoda közös kirándulásra készült az állatkertbe, Anna is kellene menjen mint meghívott szülő, aki segít vigyázni a rendre annyi gyermek között, de a viharjelzés miatt lefújják a kirándulást.
2009. július 23., csütörtök.
Éjszaka óta egyvégtében esik, majd csak délután áll el az eső. Csak kenyérért és ceruzabélért mozdultam ki a házból. Az utóbbi években előszeretettel írok ceruzával. Szeretem a grafit diszkrét siklását a papíron. Ehhez persze olyan minőségű hegy is szükséges, ami nem áll mindig a rendelkezésemre. A mostani vásár a lehető legrosszabb: fillérekbe került ugyan, de valahányszor a papírhoz érintem a ceruza hegyét, azonnal lepattan a vége. Máskor meg a grafit annyira szennyezett, hogy csak kaparja a papírt, de nem hagy rajta látható nyomot. Délután Marika a könyvtárba megy velem, viszi a korábban kikölcsönzött kazettákat, már előre örvend az újaknak.
Estefelé valami múló, de kifejezetlen kellemetlen lustaság vesz erőt rajtam. Kifutottam volna a formámat? Nem találom a helyem, s őszintén mondom, szinte semmihez sincs kedvem, legszívesebben aludnék, álmodoznék...
2009. július 24., péntek.
Éjszaka újabb hatalmas vihar. Dobpergéshez hasonlóan kopogott a háztetőn, a ház folyosója fölötti tetőablak üvegén. Reggel minden vízben úszik, és egész nap hol megered, hol eláll...
Marikával sétára indulok, különösebb cél nélkül. Leveleket tépdesünk apróra, vagy belelépünk az apróbb pocsolyákba, amitől a víz messzire freccsen - mindezek jótékonyan lekötik a figyelmét. Tudom, hogy nem a legnevelő hatásúbb módszerek ezek, de apró, ártatlan cinkosságoknak tűnnek, amelyek visszaidézik a gyermekkor öncélúságát.
Anna egyik fényképalbumában talált egy gépelt román nyelvű verset, amit még Attila, a legnagyobb fiam írt kilencedik osztályos korában. Meglepően korrekt, akár egy hibátlan sablon, de a jobbik fajtából. Most visszajuttatjuk Attilának. Úgy rémlik, román nyelv és irodalom tanárja hagyta fel leckének, hogy írjanak román nyelvű verset adott témára. S mintha nekem is megmutatta volna annak idején...
Toronto 175 éves. Egyre többször teszi szóvá a média, nagy hírverést csapnak az évfordulónak. Európai szemmel nézve egy ilyen évforduló nevetséges, mint ahogy túlontúl egyszenek tűnik egy történelmi visszapillantóban áttekinteni a kanadai állam egész történetét. Alig idézi fel az ember a kezdeteket, a gyarmati szemlélet csak azokat az időszakokat tekinti komolyan veendőknek, amikor az első telepesek megkezdték hódító háborúikat és még inkább szélhámosságaikat.
A 175 év itt valódi történelmi életkornak számít. A könyvtárban mindenkinek könyvjelzőket osztogatnak, amiket régi fényképekkel illusztrálnak, s az ízléses reklámcsíkokon az esemény alkalmával nyitott internetes portálra is utalás van. Egész este a régi kanadai fényképgyűjteményekben lapozgatok és lépten-nyomon feltűnik az az óriási különbség, ami külsőségeiben is a jelen és a közelmúlt között feszül...
2009. július 25., szombat.
Ma is bolond idő kavarog. Európa fölött, s főként Magyarországon és Erdélyben a kánikula boldogítja a népet. Délelőtt a parkban, marikával és Annával. Szerencse, mert délután ismét szakadt az eső.
Gabi és Anna egy partyra készülődnek, Ilonkával itthon maradunk a gyerekekkel. Először fordul elő, hogy ránk bízzák teljesen a házat. A vasorát én készítem elő, Marika a Laptop előtt ül,boldogsága felhőtlen, nincs gondom vele. Hideg ételeket tálalok, Marika pedig jóízűen falatozik mindenből: sonkából, uborkából, paprikából, tojásból, pástétomból, sajtból, olajbogyóból, kenyérből és tésztát is kér.
Marika melletti ügyeletemben lefordítok egy különösen nehéz Labis verset, amit Anda Calugareanu hatásos éneke tett közismertté. A kinyomtatott szöveget éveken át kezem ügyében tartottam, ám lefordíthatatlannak tartottam és mindegyre félresepertem. Nem tudom, mi történhetett ma, hogy a pergőn szakadó, ismétlődő zápor nyomasztó délutánján hirtelen emészthetővé, értelmezhetővé vált a számomra, ami önmagától hozta a lefordíthatóságot is.
NICOLAE LABIŞ
Mi, nem!
(Noi, nu!)
Volt, aki legyőzte magában
saját hibáját, hazug rettenetét,
De addig hosszú az út, sok a tennivaló,
Hol oázist ringat a messzeség.
Kiégett nemzedékek hullnak el,
Nevetésük hűs csillagot ér,
Ki veszti el majd győzelmi hitét
A jelen csalóka ösvényeiért?
Közülünk ki lesz, aki meghal
Mielőtt cserben hagyná a teste?
Ki fogja kitépni majd a szívét,
Ha már túl nehéz a terhe?
Mint rossz-féle szél, mint durva sértés,
A kérdés átsüvít a lelkeken.
- Hallga csak, hallga csak, halljad!
Mert mi nem! Mi sohasem! Mi, nem!
2009. július 26., vasárnap.
Az este már nem tértem vissza a nap befejezésére. Későn ugyan, de békésen ért véget a szombat. A lányok megfürödtek, Ilonka elaltatta Marikát. Éjfél előtt pedig megérkeztek Annáék is: felszabadultan, jókedűen.
Reggel 8-kor kenyérért. Az utcák még kihaltak, csak a kocogók és a kutyasétáltatók töltik meg élettel a fertályt. Meg én...
Játszunk az udvaron: szobrozunk és bújócskázunk. Klasszikus gyerekjátékok, mindegyre kéznél vannak. Elered az eső, másfél órán át ömlik és még hátravan a délután. Amúgy Anna névnapja van, felköszöntjük. Andrea búvártanfolyamra ment. Két héttel korábban tesztelték, ma teszi le a kötelező vizsgát.
A macskának feltűnően habzik a szája és időnként rettentően nagyokat köpköd, krákog. Kissé tartunk tőle, nehogy a veszettség kezdeti jele legyen, jobbik esetben is valami mérgezés. Felkészülünk, hogy reggelig nem engedjük be, akkor viszont egyenesen kézi ketrecbe zárjuk, s Anna reggel elviszi az állatorvoshoz.
2009. július 27., hétfő.
Reggel 8-ig Tips az istennek se mutatkozik. Mintha érezné, hogy rejtőzködnie kell, különben mehet az állatorvosi rendelőbe... Reggeli után Anna észrevette, amint behúzódott a kerítés árnyékába, ketrecbe csalta s el is robogott vele, hogy a tervbe vett falumúzeumi kirándulást se kelljen elhalasztanunk. Szerencsére, az orvosnál nem töltöttek sok időt, aki szerint nincs szó mérgezésről, a mája rendben van, a probléma az lehet, hogy az állat idősecske már, szervezete nehezebben visel el akár egy gyomorrontást is. Egy-két napig tartsuk megfigyelés alatt és ha lehet, ne eresszük ki.
Be is zárjuk az üres házba, kocsiba vágjuk magunkat s irány a Black Creek - vagyis a Fekete Patak...
(Folytatom)
Illusztráció: Ez is belefér a 175 év történelembe - a torontói Bay Street, az 1904-es tűzvész után. Romeltakarítók. (City of Toronto Archives, Series 402, Item 8)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése