Torontói nyaraink (5)

2004. július 29, csütörtök.

Gyönyörű időre virradt, felhajtóerővel. Minden lebeg és röpköd. Az időjárás jelentés mégis további esőt és viharokat ígérnek. A mai program Andreával a vizes parkban (kár lenne kihagyni), eléggé későn értünk haza, ahol várt a születésnapi ceremónia: ajándékok garmadája, torta, jó hangulatú vacsora. Ittunk is egy kicsit, majd megnéztünk egy angol filmet.

2004. július 30, péntek.

Gabi azt ígérte, mivel ma szabadnapja van, elvisz egy népszerű üzletbe, ahol alacsony árak vannak. Úgy járkálunk a zsúfolt polcok között, mint a múzeumban, de aztán végre veszünk holmi apróságokat is, meg főként az unokáknak - Andreának és Máriának valami ajándékot. Az üzletház mellett újabb dolláros üzlet, oda is benézünk: számítógépes kellékekre bukkanok, kedvező áron.

Telefonon megkerestük Ágnes húgom volt férjét, Dombi Gyurit. Egy nagy bérház emeletén él, magában. Nem zárkózott el az elől, hogy fogadjon bennünket, de akkora beszédkényszer vett erőt rajta, hogy nem lehetett letenni a kagylót, mindegyre mondta a magáét, mesélte az életét, a gyerekei helyzetét. Egész héten dolgozik, mondotta, még szombaton is, nincs megállás. De azért mehetünk egyik este...

Szonda Szabolcs levele. Nyugtázta az antológia elé írt esszét, s tervezi folytatásos közlését. Ahhoz viszont küldenem kell a folytatást is.

2004. július 31, szombat.

Fél négykor ébredtem, hajnalban. Zuhogott az eső. Nem volt kedvem az íráshoz, internetes közléseket böngésztem. Eközben, mintegy varázsütésre, elérkezettnek találtam a pillanatot, hogy belekezdjek a Biblia olvasásának. Ez mindeddig csak szándék szintjén történt meg, de azonnal el is halasztottam a cselekvést. Most viszont, a gondolatot tett követte. S már az első oldalaknál rájöttem, hogy szinte nélkülözhetetlen a huzamos olvasás, mert az ember hajlandó könnyen feladni. Az első 30 oldalon találtam máris egy rakás ellentmondást, logikátlanságot, de egyelőre hagytam őket elúszni magam mellett, nem jegyeztem fel egyiket sem. Gyanítom, nem vagyok velük egyedül, csak hát mások beérik azzal a magyarázattal, hogy ez egy régi-régi, idő görgette szöveg, amin nem szabad számon kérni a logikát.

Eső, majd nedves forróság. Bekapcsoljuk a légkondicionálást a lakásban, még mielőtt rátelepedett volna a nedves hőség..

Gyurinál, látogatóban. A lakás, akár tíz évvel ezelőtt. Ő pedig mesél, mesél, nehezen, fűzi a szót, de folyamatosan, elkalandozik, vissza kell vinni a megkezdett útra, közben elfelejti, amit mondanak neki, a saját történetén kívül nem igazán érdekli a másé, mindegyre a munkájához, munkahelyéhez kanyarodik vissza; ha tudnánk, milyen nehéz az élete, hány tulajt kiszolgált már, egyik jön, a másik megy, csődöt jelentenek be, aztán mégse zárják be a boltot, megy tovább, csak az emberek cserélődnek, ő az egyetlen, aki még a régi gárdából maradt, mert nem mernek hozzányúlni... És ez így megy, sokáig.

Megosztja velünk két súlyos dilemmáját is. 1. elköltözzön-e a lányáékhoz, az általuk bérelt ház alagsorába. És 2. menjen-e haza, Erdélybe, hogy lássa még egyszer az apját, és elhozza azt a pénzt, amit a bácsi családi házért kaptak évekkel ezelőtt, mielőtt a részeges öccse meghalt volna s eladta az apja feje fölül a házat, olyan kitétellel, hogy amíg az öreg él, addig nem költözhet bele a vevő, aki nem más, mint a szomszédjuk fia... Ez egy kicsit bonyolult nekünk, de megnyugtatjuk, hogy az elmondottak alapján túl sok pénz nem várhat rá Bácsban, viszont ettől függetlenül, az apja elég idős ahhoz (83 éves), hogy akár éppen egy utolsó találkozásban gondolkozzanak... A lányához költözés esetén azt hangsúlyozom neki, hogy a saját egészségi állapota a közeljövőben juttathatja oda, hogy ajánlatosabb, ha nem lakik magára, és vannak közeli emberek mellette, egyazon fedél alatt.

Annáék csodálkoztak, hogy viszonylag hamar sikerült letudnunk a látogatást. Igazság szerint már nemigen volt mit mondanunk egymásnak. Ő kifújta a bánatát, s kezdte volna ugyan elölről, de mi rájöttünk, hogy bármit mondtunk volna magunkról, az menten kihull a figyelmének a rostáján és határozottan véget vetettünk az egyoldalú kommunikációnak.

2004. augusztus 1, vasárnap.

Születésnapi vendégség, amit Anna szervezett a számomra. A délelőtt készülődéssel telt el (terítékeket előszedni, saláta, ital, poharak, székek, seprés stb.) Az idő remek. Mindenki hoz valami ajándékot. Összegyűl pár jegyzetfüzet, kis rádió, lézerfényes kulcstartó, dugóhúzó, alsónadrág, gyógykrém. Borozás, beszélgetés estig a teraszon és a kertben, majd eltakarítjuk a romokat.

2004. augusztus 2, hétfő.

Tegnap megbeszéltük Tamás öcsémmel és Ágnessel, hogy ma délben elmegyünk Tamáshoz, ott eszünk valamit, majd Ágnessel járunk még egyet a városban. Fel is kerekedünk, hogy beutazzunk a központba, ahol valamikor, tíz évvel ezelőtt laktunk. A helyszínen aztán minden leegyszerűsödött, a térkép életre kelt, felidéződtek korábbi tartózkodásunk belvárosi emlékei.

Az ebéd jó, Tamás és Ágnes dobták össze. A két testvér összeszólalkozik, mintha rituálé zajlana köztük, aztán feladják. Estére talán megjön az eső is. Készülünk Montrealba.

Péter a lelkünkre kötötte, hogy az utolsó előtti állomáson szálljunk le, tehát Dorvalnál, mert az közelebb van a házukhoz. Én visszaválaszoltam: vagy leszállunk, vagy nem. És ha nem sikerül, találkozunk a montreali főállomáson...

2004. augusztus 3, kedd.

Felkerekedünk. A reggel és a délelőtt a készülődés jegyében telik. Idegeskedünk: vajon minden rendben lesz a hosszú, több órás úton? Boldogulunk-e magunkra? A nyelv, a nyelvtudás gondja minden utunkon hatalmas gondként akaszkodik ránk.

Gondolom, Annáéknak sem árt, hogy ha egy hétre is, visszaáll a saját életük. Minden jószándékunk és segítő gesztusunk ellenére rengeteg plusz problémát vittünk a megszokott mindennapjaikba, amit amúgy nélkülözhettek volna. Végül is az ő sorsuk az önálló életben való helytállás marad, a mi segítségünk jobbára jelképes és nem mindig egyértelmű. De ezt majd egyszer, évek múlva, esetleg tisztázzuk magunkban. Most csak leírom, hogy ne rekedjen bennem.

Gabi kivisz kocsival az állomásra. Korábban érünk oda, még ki kell váltanunk a félretett jegyeket. Még több mint egy óránk marad beszállásig. Rendre jönnek vissza a tíz évvel ezelőtti állomási emlékképek arról, miként kell viselkedni az állomáson, a vonaton.

Egész úton Dorvalra gondolunk. Amely a térképen egy aprócska kertváros. De a térkép azt is mutatja, hogy a montreali nemzetközi repülőtér Dorval közvetlen közelében van, tehát ugyanolyan komoly gócpont, mint Bukarest mellett Otopeni vagy Budapest mellett a Ferihegy. A logika azt mondaná, hogy egy ilyen fontos állomáson nem könnyű átsiklani, s fölösleges aggodalom arra gondolni, hogy netán a vonaton maradunk. De otthoni reflex szerint, hiába mondják be mindig a következő megállót, jóval az érkezés előtt ott ácsorognánk a leszálló ajtó körül. Itt tilos az ácsorgás. Csak mikor már fékez a vonat, akkor állhat fel csomagjával az utas.

Megérkeztünk. A vártnál is többen szállnak le, félig leürül a szerelvény. Péter elbújt valahol, onnan fényképez, amint éppen a peronra lépünk a kényelmes vasúti kocsiból. Irinát mindjárt észrevesszük, boldogan találunk egymásra.

A lakásban a régi otthonosság. Minden a régi és mégis, belakottabb. Tíz évvel ezelőtti látogatásunk óta eltemették az Irina édesanyját, aki velük lakott, a ház emeletén. Közös vacsora. Az asztalon minden elképzelhető jó. Irina sürög-forog körülöttünk, Péter ímmel-ámmal eszik. Emlékek sorjáznak, éjfélkor fekszünk le, miután ismét megmutatták a ház zegzugait lent is, fent is. Kérik, délig ne hiányoljuk őket, mert éjszaka dolgoznak, és aludni fognak.

(Folytatása következik)

Illusztráció: Irina vár minket a dorvali állomáson