2004. augusztus 26-27., csütörtök-péntek.
E két nap valahogy összefolyt. Ezért is sikerült „hanyagolnom” a feljegyzéseket. Mintha csúfságolni akarna, az idő most trópusira állt be, s úgy tűnik, most már ilyen marad, amíg még itt vagyunk Torontóban. Jó olyan szempontból, hogy nem fázunk, viszont nem jó, mert teljesen kiájulunk.
Megkeressük Ilonkával a farmerpiacot. Állítólag olyan, mint mifelénk a hagyományos piac. Torontói méretekhez képest közel van Annáékhoz, és még közelebb az Anna munkahelyéhez: modernül elképzelt tér egyik sarkában, kis asztalokon, a szabad ég alatt sorakoznak a kistermelői áruk: hagyma, paradicsom, tök, gomba, gyümölcsök, befőttek, lekvárok, virágok, magok - de még felsorolni is nehéz. Egyetlen napján a hétnek szabad a farmereknek itt a vásár. Nem sok az érdeklődő, az árusok inkább egymás termékeit vizsgálgatják. Azon töprengek, ha valaki e nap alatt nem árul szinte semmit, az hazaviszi az áruját - ez rendben. De egy hétig mit csinál vele? Persze, olyan rejtélyek ezek, amikre rá lehetne kérdezni, de nem teszem. Kicsinyes okoskodásnak érezném a kérdezett helyében... Nagy kosár paradicsomot veszünk, hosszas bámészkodás és válogatás után. Amolyan igazi, zamatos kerti fajta. Az úzleti testvére meg se parittyázza...
Hosszú sétákat teszünk Máriával. Úgy néz ki, szereti a kocsikázással járó hangulatot. Amíg a gördülést, a haladást érzi maga alatt, addig csendben van, jobbára alszik. Már elég nagy ahhoz, hogy mi is átvegyük a tologató szerepét s így Anna némi pihenéshez is jusson. Megkezdődött a mesterséges táplálás időszaka, a kisléány jó étvággyal, mohón fogyaszt.
Tips egyik nap úgy jött haza, hogy valahol megsebesült. Erősen sántikálva jár, csak három lábára támaszkodik és feltűnően sokat alszik, alig nyúl az ételhez. Ennek ellenére nem panaszkodik, csak néz nagy bánatosan az emberre, mint egy keleti bölcs. Egyelőre nem vinnék el az állatorvoshoz, mert az iszonyú sokba kerül: röntgenezés, vizsgálat, gyógyszer, további kezelések... Még a hideg is kirázza tőle az ember zsebét. Így az égiekre hagyjuk, hogy orvosolják ezt a bajt. Higgyünk benne, hogy sikerülni fog nekik...
Minden szempontból megfakult a város. Vagy talán csak annyi történt, hogy két hónap elteltével emberibb szemmel tudok rá tekinteni. A korábbi, szupertisztaság benyomása után most lépten nyomon felfedezem a kosz, az elhanyagoltság nyomait is. Elég volt például pár melegebb, száraz nap és a füvek egyből kiégtek mindenfelé. Gondolom, otthon már hűvös ősz vár ránk, hát majd abba is bele fogok törődni. Amúgy bennem van az alkalmazkodás vágya, de ehhez azért nem óhajtok gyakran teremteni a magam számára új helyzeteket. Azt a munkaasztalom mellett kívánom megtenni.
2004. augusztus 28., szombat.
Családi konzílium a macska állapotáról. Megállapítjuk: többe kerül, mintha embert kellene meggyógyítani. És ez eldönti az állat sorsát. Hétfőig várunk még, lássuk., hogy alakul az állapota, addig szigorú szobafogságra ítéljük. (Nem telik el pár óra, és ravaszul kislisszol az Ilonka lába mellett az ajtón...)
A Lescon parkban készülődnek a közelgő tanévre: finom homokra cserélik ki a kavicsos földet a hinták és a mászóállványok alatt. Andrea megbűvölten nézi a végeredményt és több marokkal is aláperget a földre az aprószemű homokból.
Kimentem lemezre mindazt, amit a számítógépen munkálkodtam, még hátravan a címtár kimentése és az Előzmények (History) törlése, hogy ne hagyjak fölösleges nyomot magam után, s lezárom ittlétemnek ezt a fejezetét.
Az olimpián is csomagolnak már: már csak egy nap van hátra, s az utolsó döntőket mutatják, mert még nem dőlt el a maratoni futás sorsa és hátravan a záróünnepség.
A ház melletti fészer és lomtár alól elköltözött a pézsmapocok család, már nem látni újabb kotorás nyomait a padló alatt. Ebből arra következtetünk, hogy az utóbbi napokban itt megszűnt a ki-bejárás.
2004. augusztus 29., vasárnap.
Az utolsó előtti ébredés, már erős szürkületben. A világos nyári hajnaloknak vége. A macskának megkegyelmeztek: éjszakai szobafogság után kimehet egerészni. Még sántít, de talán mégis jobbra fordul minden a következő napokban.
Az utolsó séta Annával és Máriával. Az utolsó közös ebéd a családdal. Anna tésztát sütött, gyertyát gyújtott az asztalnál. Még egy utolsó délutáni kiruccanás a játszótérre Andreával. Lassan elvarrjuk a szálakat...
2004. augusztus 30., hétfő.
Úgy indult, mint korábban a többi napok. De valahogy felhős kedv ül a házon, valami fokozott feszültséget érezni a levegőben, amit nehéz elleplezni és nem észrevenni, de mindannyian úgy teszünk, mintha nem létezne. Lehet, hogy úgy is van, csak én képzelem az egészet...
Végzünk a csomagolás utolsó fázisaival. Gabi többször is elmesélte (érezhetően tanítómese gyanánt) édesanyja esetét, amikor az este induló repülő dacára délben már lehozatta szobájából a csomagokat és táskával a kezében üldögélt a nappaliban, várva a végzetes órát. Ez a fajta türelmetlenség akár ránk is könnyen átragadhat...
Ágnes utolsó látogatása, amelynek végén alig tud elválni tőlünk. Ígéri, hogy nemsokára ő is hazalátogat Erdélybe. Annáék elmennek sétálni, hogy tudjunk valamicskét aludni. Ilonka elalszik, én meg elnézem a macskát, amely félénken foglal helyet az ágyon, ami távoztunkkal immár újra visszatér az ő birodalmába. Elalszik a lábamnál, majd elkezd tollászkodni, de egy vigyázatlan, hirtelen mozdulatomra hirtelen leszökken az ágyról, mire erővel megfogom és visszahelyezem. Néz rám, és azt hiszem, nem érti, hogy miért is zavartuk el két hónapon át az ágyunkról...
A búcsúzás sírással jár. Anna is, Ilonka is szabad folyást engednek neki, Andrea őszintén elszontyolodik, s a nyakunkba borulva könyörög, hogy ne menjünk el. Gabi és én igyekszünk lazán túltenni magunkat az egészen.
Nem is tudom, hogyan foglalhatnám össze ennek a két hónapnak a lényegét. Megtettünk több ezer kilométert, hogy ideig-óráig összekapcsoljuk a két családot, mely tuladonképpen egy család. Családi utazás volt ez, a közeledés és az érzelmi összehangolódás jegyében. Összeszokáshoz, ésszerű életvitelhez nem elég ennyi idő. De pozitív élményekhez, emlékekhez igen.
Este a repülőtéren. Jóval hamarabb jelentkezünk, hogy Gabi és Andrea időben hazaérkezhessenek. Éjfél előtt 15 perccel kezdenek a gép fedélzetére szólítani. Felhívjuk Annát, ez most már tényleg a búcsú. A gép félig üres. Bevacsorázunk. Két filmet vetítenek: a Shrek 2-t és a Francia kapcsolat-ot. Mindkettőt végignézném, de mindegyik vége felé átalszom a végkifejletet. A menetrendhez képest fél órával hamarabb szállunk le, s mire megjön a hivatalos érkezési idő, mi már a csomagokkal kint vagyunk az előcsarnokban, Attila mellett.
2004. augusztus 31., kedd.
Gyálon minden a régi, ami új, az egy kutyakölyök, Szultán. Időközben jött a világra. Közös ebéd. Attila mesél szentmártoni és szamosújvári benyomásairól. Éjfél után 3-ig egyhuzamban alszunk, utána már csak forgolódunk fél hatig. A tovább-on töröm a fejem, hogy mi minden vár rám az elkövetkező napokban. A legfőbb adósságaimat veszem számba, amiket elsőként kell törlesztenem. Minden eszembe jut, de attól tartok, menet közben elfelejtkezem róluk. Mégis, valahogy lusta vagyok papírra vetni őket.
2004. szeptember 1., szerda.
Ma délutánra várjuk Péter fiunkat és Peti öcsémet is. Zsókának majd telefonálunk. Pótcselekvéssel múlatom az időt: nyomogatom a tévé távirányítóját, kóstolgatom az itt látható csatornákat. Pillanatnyilag a Humor TV „jön be” a leginkább nekem, mert a vígjátékot viszonylag könnyű akármikor elviselni.
Megjön Péter is, ebédelünk. Beszélgetés a nappaliban, megnézzük a kanadai képeket az Attila számítógépén. Végül éjfélig spékelt nyúlcombot sütünk.
Megkezdődött Imola iskolája. Szereti a kétnyelvű gimnáziumban, ismerkedik a leendő kollégákkal. A pókokat viszont ki nem állhatja, este talál egyet a szekrényében. Sajnos, nehéz hozzáférni, ezért meg kell győznöm, hogy tolerálja...
2004. szeptember 2-3., csütörtök-péntek.
Útnak indulunk Csíkszereda felé. Az idő csöndes, napos, őszies. Attila kivisz a Nyugati PU-ra. Elhanyagolt, lerobbant az állomás környéke, omladozik az ódon épületegyüttes. A vonat bent áll, az utolsó vagonba szól a jegyünk, annak is a közbülső fülkéjébe. Ketten vagyunk a négy helyre. Kényelmesen utazunk, éjszaka hűvos van odakint, jól be kell takarózni. Püspökladány közelében elromlik a mozdony, visszatolatunk, háromnegyed órába telik, míg kapunk egy új mozdonyt.
Csíkszeredában Misiék várnak az állomáson. Reggel hatkor már bent vagyunk a lakásban. Péter, Attila telefonálnak, délután mi hívjuk Annát. Péntek estére áthívjuk Misiéket, hogy beszámoljunk élményeinkről és megköszönjük, hogy vigyáztak a virágokra és a lakásra.
Ezzel ténylegesen végetért az utazás és a nyár.
(Vége)
Illusztráció: az utolsó közös felvétel Torontóban, 2004-ből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése