2009. július 30., csütörtök.
Amilyen itt egy csütörtöki nap lehet. Marika úszni ment, addig mi itthon. Utána kétszer is elmentem a kislánnyal a könyvtárba. Előbb visszavittük a kazettákat, utóbb meg újakat kértünk ki.
S mindezt inkább azért, mivel a Galati üzlet tájékán van egy optikus, aki reklámcéduláihoz időnként hozzátűz egy-egy finom szemüvegtörtlő flanelldarabot, s kiteszi őket egy kisasztalra a kirakata elé, hogy a járókelők érdeklődését felkeltse szolgáltatásai iránt. Hogy valaki föl ne markolja s el ne vigye az egész halmot, nagy betűkkel mellé írja, hogy “egyszerre csak egyet vegyenek”. Szót is fogadunk, s valahányszor arra járunk, egyet következetesen zsebre vágunk Marikával. Amolyan közös, cinkos tréfaként meséljük el otthon, hogy már a hányadik trófeánál tartunk. Délutánra legtöbbször elfogy a készlet s az asztalkán már csak a csupasz reklámcédulákon játszik a napfény.
Kezd visszatérni a macska étvágya: egyre többször csípjük rajta, hogy szorgalmasan ropogtatja a tálacskájába kiporciózott tápszert a konyha egyik csöndes zugában. De még bágyadt és sokat pihen: a betegség elszívhatta gyengülő erejét.
Furcsa viselkedése köré verset is kanyarítottam a szürke füzetben:
(macskaköhögés)
macskaköhögés és -hörgés az ablak alatt
a túlvilág izen
hogy húznánk meg magunkat mert ma már
nem lehet bízni senkiben
A Szürke rímek-kel talán sikerül visszatalálnom a rendszeres versírás gyakorlatához. Így volt ez nálam mindig: szakaszosan műveltem a lírát, tavasztól őszig. És aztán nagy szünetek jöttek...
2009. július 31., péntek.
Ma levél érkezett Dan Culcertől. Nemrégiben Grenoble-ban járt, ahol egy román-magyar történészkonferencia vendége volt, ahol előadást is tartott. Talán írni fog róla, de a viták anyagát, amit rögzített, mindenképpen elküldi. Igaz, hogy az egész franciául zajlott, de valamennyire képet alkothatok a viták színvonaláról... Olvasta az urszu2 blogra feltett fordításaimat, jónak találta azokat. Jut eszembe: hamarosan egy éve lesz, hogy „nyilvános íróasztalom”-at megnyitottam az interneten és oda minden komoly írásomat rendre elhelyezem.
Kért parkban is jártam Marikával a délelőtt. Délután, este felé Gabi vitte el a két lányát biciklizni, sikerült is jól kifárasztania őket.
2009. augusztus 1., szombat.
Új hónap első napja. Ilyenkor hosszú hétvégét tartanak: elseje-másodika-harmadika munkaszüneti nap Kanadában, s hagyományosan ilyenkor zajlik a Karib-tengeri karnevál, amely a riói vigalomnak amolyan északamerikai “kistestvére”. Egész utcákat zárnak le ilyenkor az Ontarió tó partján és környékén, jóelőre közlik a felvonulási útvonalat, hogy a torontóiak idejében szokjanak a gondolathoz és készüljenek föl az elterelt forgalomra.
Anna ma tartja a találkozót a torontói testvéreimmel és rokonságukkal. Marika megkérdezte: én ismerem-e Tamást, aki Buksival jönni készül hozzánk? Mondtuk, hogy természetesen, hiszen Tamás a testvérem. Láthatóan örömmel vette válaszunkat, úgy tűnik, sokat töprenghetett ezen és aggódott amiatt, hogy meglepetésként érnek az érkező idegenek...
Három után kevéssel megérkeztek Ágiék és Tamásék. Buksi volt a délután fénypontja: tüneményesen nyargalászott, mi pedig gyönyörködtünk benne, Marikával az élen, aki a csodálattól mindegyre felvisított. Kellemes, nem túl meleg a délután, van mindenféle kaja, tészta, kávé, sör, vörösbor. Bár most Annával elkerültük, hogy születésnapi vendégséget rendezzünk a számomra, de többen hoztak ajándékot, így kaptam egy kis indián kerámiát, egy üveg vodkát és egy 100 dollár értékű vásárlási utalványt egy számítógépes üzlethálózatba. Este Anna kisasztalán megtaláltam a cég árkatalógusát, s örömmel láttam, hogy ebben az értékben akár egy jó 500 gigás külső merevlemez is belefér. Ami éppen jól fogna nekem odahaza.
Este kikísérjük a vendégeket a buszmegállóig. Szerdára Ágnesék hívtak meg, ugyancsak a testvérek összejövetele lesz ez.
2009. augusztus 2., vasárnap.
Az ágneséktől kapott kis szobor csőrét feltartva, kecses mozdulatlanságba dermed az éjjeliszekrényen. Kellemes látvány elnézegetni hűvösen fénylő kőlényét. Elképzelem eleven madárnak és megörökítem versben is:
(ludacska siklik...)
ludacska siklik az égen
nálunk élt nem is oly régen
ideje kitelt vissza se néz már
te jó ég milyen boldogan száll
Az inuit stílusban készült szobrocska számomra annak a bizonylata, hogy az inuit - a kanadai eszkimókat hívják így - kultúra és művészet nem csak hogy virágzik, hanem igen nagy becsben áll szerte a világon, s lelkes követői akadnak mindenütt.
A roppant kemény, zöldes acélszürkébe hajló kőzetből készült kanadai jeges búvár (loon) az egyik kedvelt ábrázolása az inuit szobrászoknak, akik nagy előszeretettel mintázzák meg, a legváltozatosabb és legegzotikusabb kőzetekből vagy bálnacsontból kicsiszolva, az őket körülvevő természeti környezet élőlényeit. Talán bocsánatos bűn, hogy én magamban a madarat lúdnak tartom... Engem arra emlékeztet...
Robert Coppenrath, az inuit szobrászat avatott ismerője, aki 1968 óta él Montrealban, így vallott a Balkon c. lapnak (2005/3) az Európában mind nagyobb népszerűséget szerző eszkimó művészetről:
"Intézményesen csak 1940-től kezdték támogatni az északi sarkvidéken, elszigetelt településeken élő művészek munkáját. Szobraik fő vonzereje a zárt, tárgyszerű ábrázolásmódban rejlik. A gyönyörűen megfaragott, egyszerű használati tárgyaktól jutottak el még a régi időkben olyan műalkotásokig, melyekben a lét nagy kérdései jelennek meg. Az élethez és halálhoz való viszonyukban, a félelmeik és a reinkarnáció megjelenése, a nemzedékről nemzedékre hagyományozott legendákban mind-mind a környező természettel való erőteljes szimbiózisra utalnak."
Első dolgom persze az volt, hogy a szobron látható névjegy alapján kutatni kezdjek a titokzatos Kazaquapit után, aki Moosonee városában él, a Hudson-öböl tájékán, s munkáját 1992 októberében fejezte be. Ezek mind olyan ellenőrizhető adatok - még ha az internet révén magam nem is bukkantam a nyomára - , melyek hitelessé teszik a szerzőségét. Ezért aztán az inuit szobrocskákat is jóval nehezebb hamisítani, az afrikai vagy ázsiai hasonló termékektől eltérően, mert alkotói vállalják a szerzőséget, nem engedve utat a jó pénzért mindenütt felbukkanó és taroló szélhámiának...
Még nem tudjuk, mihez kezdünk a vasárnapunkkal. Gabi határozottabb: fogja magát és elmegy búvárkodni. Marikával végül két játszótérre is elmegyünk, s azzal el is telik a délelőtt. Délután a kislány odatett, hogy olvassak neki angolul meséket. Székelyes-magyaros torz dikcióval mondtam a szöveget, a hasát fogta a röhögéstől, nagyon mulatságosnak találta a “tájszólásomat”. Akkor jöttem rá, milyen veszélyes vizekre eveztem, mert amennyit használtam neki azzal, hogy jókedvre derítettem, ugyanannyit ártottam is neki, hiszen még távolról sem rögzültek benne a nyelvi normák, s ami nekem tréfa, az lehet, hogy az ő szemében ragadós példa lehet...
Este közös megegyezéssel elhatározzuk, hogy a hétfő délelőttöt a farmon töltjük: zöldpaszulyt készülünk szedni, s az internetes információk szerint megkezdődött a málna szezonja is.
(Folytatom)
Illusztráció: a "ludacska" és a talpán szereplő alkotói szignó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése