2004. július 6., kedd.
Derűs, szép napra ébredtünk. Eltakarodtak a felhők. A napsütésben tűző forróság, árnyékban hűvös.
A pékségbe magammal viszem Andreát. Ez így neki időtöltés - mondhatni, szórakozás, hogy segít rajtam -, nekem meg nagyobb biztonság, hogy nem kell szégyenszemre mindegyre mutogatni a cédulát.
Anna adott egy térképet Torontóról, hosszasan tanulmányozom a lakásuktól minden irányban kivezető utak szövevényét, csatlakozásaikat. Iszonyú háló ez a város! Mindenek előtt meg kell érteni a logikáját...
2004. július 7., szerda.
Anna újabb ellenőrzésre megy az orvoshoz. A szentencia: a gyermek az eltelt egy hét alatt semmit sem nőtt a méhben, tehát megérett arra, hogy a világra jőjön. Amennyiben hétfőig nem indul be magától a szülés, akkor hétfőn megindítják.
Nyugtalanító ez az állandó várakozás, amelyben az utolsó napok telnek. Mint katonáéknál, amikor a támadóparancsot lesik. Össze van pakolva Anna minden szükséges holmija, hogy percek alatt kórházban lehessen. Kettőzött figyelemmel lessük az állapotát.
Kenyérért megyünk, majd kis idő múlva játszani a parkba. Ami észrevétlenül kezd egy biztos, kedves hellyé válni az életemben. Nehéz betelni vele, örökké más-más arcát mutatja. Ma éppen a délutáni napsütés lengi be, tág gyepén a sétáltatni kivitt kutyák kedvükre nyargalásznak, majd kíváncsian közelednek, ismerkednének, egymással is, velünk is, gazdáik visszaszólítják őket.
A mászókáknál Andrea alkalmi játszótársakra akad. Aprócska kínai lányok veszik körül, hihetetlenül ügyesek. Andrea egy fejjel magasabb náluk, öntudatosan magyaráz, dirigál nekik, akár egy felnőtt. És egy pisszenés nélkül hallgatnak rá, akár egy kis kapitányra.
Este fényképeket nézegetünk Annáék első torontói évéről. Akkor 1995-öt írtunk. Milyen régen is volt - sóhalt fel emlékezés közben - és akkor még Attiláék is itt voltak...
2004. július 8., csütörtök.
Egész nap lóg az eső lába. Kiderült közben, az ember boldogan kiült a napra, mire azonnal ott termettek a felhők és meglódult a bolond szél.
Ágnes húgom érkezett látogatóba, mindenkinek hozott valami fihgyelmességet. Nekem két kazettát adott át, Francis Coppola stúdióiban készültek. Az egyik címe Koyaanisqatsi, ami hopi nyelven annyit jelent: egyensúlyából kibillent - kizökkent - világ, a másiké Powaqqatsi, ami annyi mint változó világ. Kiemelkedő sajátosságuk, hogy szöveg nélküli, képpel és zenével kommunikáló, olykor feliratos, dokumentumértékű filmesszé. (Este meg is néztük néhányan, de bevallom, valami cselekményesebbre számítottunk, de túléltük. A maguk nemében kiváló alkotások.)
Kaptam még egy lépésmérőt is. Itt bevallom: mostanig titkos vágyam volt, de mert gyerekesnek és értelmetlennek tartottam, elfojtottam magamban. Élénken él bennem egy iskolai emlékem, amikor líceumi éveinkben valamikor a kolozsvári Szent János kúthoz kirándultunk az osztállyal, s néhai Mikó Imre tanár úr, aki rövid nadrágban és melegító felsővel érkezett, a mellényzsebére akasztva egy furcsa kis mérőeszközt hordott. Kíváncsian álltuk körül, akkor tudtam meg, hogy az egy lépésmérő, ami az emberi test zökkenéseire reagálva egy kis számlálómotort működtet. Lám, most anélkül, hogy ki kellene nyújtanom érte a kezemet, megvalósult a „kívánságom”, hogy nekem is legyen egy.
Mindjárt el is vittük magunkkal Andreával a játszótérre, ahol azonban csúnyán megeredt az eső, s az esernyő alatt összebújva tartottunk hazafelé vidáman, kimelegedve, 2975 lépést összesítve. A szakirodalom, amely elsősorban fogyókúrázóknak, egésszégügyi járkálóknak ajánlja e szerszámot, azt mondja, átlagosan 0,3-0,4 métert kell számítani egy lépésre, és bár az ember olykor hosszabbat, olykor kurtábbakat lép, meg az emberek lábhossza sem egyforma, a különbségek kiegyenlítődnek, s így meg lehet határozni, mekkora távot tettünk meg. Ezek szerint mi egy kilométer körül teljesítettünk kísérletképpen...
2004. július 9-10., péntek-szombat.
Jól haladok a Kölcsönsorok antológia bevezető essszéjével. Levelet küldtem Párizsba Dan Culcernek, hogy hajlandó-e elolvasni konzultálás végett az eddig elkészült fejezeteket. Számomra nagy haszonnal járna, ha kedvezően válaszolna a kérésemre.
Tíz évvel ezelőtt, amikor Attiláék az Ontario múzeum közelében laktak, a múzeum és az előtte elterülő park volt a kedvenc életterem, most meg a Lescon. Meg se kottyanna, ha egész napomat ott kellene töltenem nézelődéssel, csatangolással.
Gabival sikerül végignéznem a második kazettát is, s nem tudjuk eldönteni, hogy Ádnes nekem adta-e őket, vagy csak nézegetésre hozta. Ez utóbbi a valószínűbb, ugyanis a felvétel módja nem kompatibilis a nálunk használt videózási rendszerrel. Ami biztos, biztos, elhatározxzuk, hogy mindenki végignézi, ha már itt vannak nálunk.
A Kölcsönsorok bevezető esszéjéből az elkészült 31 ezer leütésnyi szöveget elküldöm Szonda Szabolcsnak, az RMSZ Színképéhez. Nem ártana, ha ráharapna a folytatásos közlésre, mert így kényszeríteném magam a biztos folytatásra.
Vinetét készítünk Gabival. Ez félig-meddig az ő szertartása. Úgy csinálja, ahogy odahaza, Campinán az édesanyjától látta, ahogy tanulta. A keze alá segítek. Jól kijövök vele, szeretem a nyíltságát. Úgy érzem, ha valami nem tetszik neki, vagy valamit másképpen gondol, legalább is az ember értésére adja, hogy tudjam, mhihez tartsam magam.
Megismerünk a közelben egy másik pihenőhelyet: a “vizes” parkot. Némileg több lépésnyire fekszik és az a jellegzetessége, hogy a közepében pancsolni való csapok, zuhanyozók, kutak, kis medencék, homokozók is vannak a megszokott mászókák és hinták mellett. Ahányszor jó idő van, Anna engedélyével oda is elmehetünk. Változatosságot jelent az Andreával közös időtöltésemben.
2004. július 11., vasárnap.
Anna rosszul aludt az éjszaka, felkelt, aztán később, reggel felé, visszafeküdt. Nehezen találja a helyét.
Az éjjel hazajött a kasztrált házimacska, Tipsy Boy. Amikor tegnap a vizesparkba mentünk, az istennek sem akart otthon maradni és nyávogva mindegyre a nyomunkban járt, de csak a kerítések, bokrok védelmében bújkálva. Olyan jól álcázta magát e természetes fedezékekben, hogy észre se vettük, amikor elmaradt. Este nem jelentkezett, csak hajnal felé kezdte kaparni hálószobánknál a teraszra vezető ajtót - boldogan engedtük be, mert már meg voltunk győződve róla, hogy végzetesen elcsatangolt. Egész délelőtt kimerülten aludt az Anna ágyában, ijedten fölrezzenve minden zajtól, aztán kora délután nagy álmosan újra kivánszorgott vadászterületére, a nagyvilágba.
Ma szervezzük a hétfőt. Feltöltik a mobiltelefont, megtanítanak kezelni, az Andrea kezelésével kapcsolatos részleteket egyeztetjük. Valahogy azt próbálom megértetni, hogy a mi befolyásunk, hatalmunk rá véges - hiszen igazából el sem tudjuk mondani neki, mit is várunk tőle, mire figyelmeztetjük. Legfeljebb, ha valamire rá akarom venni, akkor fizikai kényszerrel befolyásolom, de az nem vezet semmi jóra.
Éjszaka nevet álmodtam a születendő gyereknek: Bella. De nem árulom el senkinek, hogy egyáltalán kislányt álmodtam, csak amikor bizonyosság az egész.
2004. július 12., hétfő.
Ma nem keltem fel korán dolgozni, hagytam, hogy legyen elég mozgási tér a házban. Anna olyan vidáman és magabiztosan indult útnak, mintha hivatalba készülődne. Mindenki talpon volt, még a rendszerint későbben kelő Andrea is felriadt.
Gabi az elmúlt napokban mindinkább az Anna körüli problémákra összpontosított. Már vasárnap rendbe hozta és megtöltötte a fényképezőgépét, kipróbálta a videófelvevőjét, ellenőrizte a kocsi állapotát.
Mikor elmentek, Andreával viszonylag símán lezajlott a “reggeli műsor”. Reggeli után megígértem neki, hogy ma a “vizes parkba” megyünk. Ültünk is addig, amíg már ő kezdett nógatni, hogy menjünk már haza. Azt hiszem, neki se állt oda a játékra az esze. Tűzött a nap, alig találtunk valamicske árnyékos ülőhelyet, ezért megálltam egy halmon álló terebélyes fa koronája alatt és a törzsének dőltem, onnan tartottam szemmel a játszótéren zajló eseményeket. Mindenek előtt az Andrea cikázásait figyeltem - rendkívül gyorsan váltott helyszínt, hamar megunta az egyik foglalatosságot s már nyargalt is a következő mutatványhoz. Sorrendet, sajnos, nem lehetett előrelátni: véletlenszerű volt és szeszélyes. De leginkább a homokozást kedvelte: minden elképzelhető építményt elkészített, utána vederszámra hordta rá a vizet, mintha ár lepné el a világot. Mikor már semmi sem maradt korábbi művéből, elégedetten felnézett és megkeresett a tekintetével. Ilyenkor mindig intettem neki: látom, rendben minden.
Délben hazamentünk, de semmi hír Annáról. Alig telt el pár perc, felcsörgött a telefon, Gabi a vonal túlsó végén: rosszul fekszik a gyerek, császározni kell, amire csak délután 3-kor kerül majd sor... Andrea az egészet tragikusra fogta és elbőgte magát, nem lehetett megvigasztalni. Aztán 3 után megjött a jó hír is: kislány lett, Máriának hívják, 3,6 kiló, kékszemű (melyik nem az?!), 15.01-kor született.
Délután ismét a parkban. Ezúttal a Lescon-ba. A játszótéren Andrea fűnek-fának újságolta, hogy kishuga született.
Vacsorakor szól a telefon: Gabi eljön értünk, hogy bevigyen a kórházba, lássuk mi is a kis jövevényt. Negyven percnyi az út az autósztrádán, ehhez hozzájön a helykeresgélés a kórházi garázsban. Szédítő cikázás jobbra-balra a zegzugos folyosókon. Mikor belépünk, Anna éppen szopni tanította a kis Máriát, aki hevesen csemcsegett és fontoskodott. Megilletődötten álltam meg az ajtóban. Egy pillanat alatt megtelt velünk a kórterem.
Leveleket küldök a gyermekeknek, ismerősöknek, akikre ez az esemény tartozik. Éjfél után fekszem le, sajog, ragad le a szemem.
(Folytatása következik)
Illusztráció: Andrea a kis Mária kórházi ágyánál. Az ágy fejénél felirat a csecsemő adataival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése