Torontói nyaraink (6)

2004. augusztus 4., szerda

Kései lefekvés ellenére korai kelés - legalább is részemről. Szokatlan élmény a vizes ágy, mintha egész éjszaka a tengeren himbálóztunk volna. S ráadásul a matracban lévő víz egyet sustorog a fülembe. Ilonka mondhatni, egyáltalán nem díjazza. A légkondicionálástól állandó taknyosság ül rajtam. A civilizáció nagyon ostoba tüneteket tud produkálni...

Pusztaiék elmondják: nagy döntés, költözés előtt állnak. Megelégelték itt: a hideget, a fokozódó drágaságot. A... sokmindent. Valamilyen meleg országban telepednének le, mondjuk például Tunéziában. Több mint két évtizedes kanadai létük után tehát valahol az afrikai földrész északi partjain kezdenek új, immár nyugalmasabbnak remélt életet... Vajon megéri? - ezen töprengenek éppen. Az elképzelés úgy meglep mindkettőnket, hogy sokáig nem tudunk napirendre térni fölötte. Lehet-e, szabad-e ilyenkor tanácsot adni? Még a véleménymondásban is tekintetbe kell venni, hogy nem a mi szubjektív érzésünk számít egy ilyen ötlethez, hanem annak reális tartalma, következményei. Erre majd még visszatérünk...

Kiülünk a kertbe. Miniatűr erdő, nyaraló. Biztonságnak, mellettünk: a ház. Nyugágyból ismerkedünk a Rue André hétköznapi életével, a kertben rejtőző talpalatnyi vadonnal, amelyből nem hiányzik az örök homály, a valamikor beföldelt, majd később kitakart házi szökőkút és betonmedence, a sejtelmesen meglóduló lombos ágra aggatott, szellő működtette harangjáték, a karcsú lábon álló, bokrok közé illesztett madáritató tányér, a két fatörzs közé kifeszített, beszürkült zsinegő, ütött-kopott függőágy, a virágdekorációnak elszegődött, patinásan horpadt réztrombita, a fehér kerti karosszékek és asztalok, a csöppnyi zöldséges ágyás mindenféle gyógy- és fűszernövénnyel, az ide-oda költöztetett óriási napellenző ernyő, a kőlapokkal kivert sétaösvény, a közeledő ősztől besárgult gyep... Minden olyan, mint Péter korábbról ismert fotóin, csak azok a darabok, amik eddig önálló életet éltek, úgy tüntek, mintha külön-külön is léteznének, hirtelen egy képbe olvadnak össze.

Ebéd a Gourmand vendéglőben. Stabil, megszabott ára van az ebédnek, de azért annyit és azt vehet az ember, amennyi beléfér. Izgalmas kísértés (s egyúttal kísérlet) 7-8 félével is megrakni egyszerre a tányért, de több már nehezen fér. Végül is, mindenki nyer a bolton: a fogyasztó kilókat, a vendéglős klienseket...

Valahányszor felkerekedünk, Péterék kettőzött figyelemre szólították önmagukat, mivel egymást érik a közlekedési jelek, újabb tiltások és feloldások, hol angolul és franciául, hol kizárólag az utóbbin kiírva, attól függően, mely nyelvterületen járunk éppen - ami egy olyan nagyvároson belül, mint Montreal, sűrűn váltakozik. Vannak utcák, nem egyszer egész lakónegyedek, ahol a helyi közösségek döntésének megfelelően alakul, változik a közlekedés rendje. Néha olyan utcákon hajtottunk végig, amelyek két végében máról holnapra, szinte észrevétlenül jelent meg tábla olyan felirattal, hogy reggel 9 és délután 6 között - autóbuszokat kivéve - tilos behajtani. Szerencsénk volt: megúsztuk büntetés nélkül.

Délután lötyögünk, beszélgetünk, majd esti séta.

2004. augusztus 5., csütörtök.

Lehűlt odakint az idő, alig 15 fok. Szabályosan vacogni lehet. És további lehűlést ígérnek. Délig olvasgatunk, szemlélődünk a ház körül. Irina halat sütött, borsófőzelékkel, majd kocsiba ülünk s irány a városnézés.

Péter új digitális kamerájával járkál mindenüvé, útközben teszteli, milyen lehetőségek rejlenek benne. Amiképpen ő képeket gyűjt kószálásunkról, én szavakba foglalt pillanatképeket jegyzek le.

Ötven éven át épült a montréali székesegyház, a St. Joseph Oratorium - az északamerikai földrész legnagyobb templomának tartják -, 1937-ben kezdték építeni, s fennállása óta a québeci metropolis legkeresettebb idegenforgalmi látványossága: évente több mint kétmillió nyilvántartott látogatója van. A várost uraló Mont Royal nyugati oldalára épült, kanyargó szerpentin emelkedik a földszinti főbejárathoz, a közeli parkolóhelyek szűköseknek bizonyulnak a zavartalan forgalomhoz. A főbejárattól meredek, többszörösen ívelt lépcsősoron jutni a legfelső szintre - a többség viszont a két emelet közötti belsı mozgólépcsőt választja, amely félúton elvezeti a látogatót a templommúzeumba is.

Legfelül helyezkedik el a templom tulajdonképpeni főhajója, tetején az épületet megkoronázó, félgömb alakú zöld kupolával, mely a római Szent Péter bazilika kupolája után a második a legnagyobb a világon, a tetején lévő kereszt (285 méterrel a tengerszint fölött) a város legmagasabb pontja. (Formájában erősen emlékeztetett az esztergomi Bazilikára...) Magán viseli a klasszikus templomi építészeti megoldások és beldíszítések erőteljesen modernizált, olykor stilizált változatait.

Az Oratorium hírnevét növeli a hely csodatévő tulajdonságairól szóló legenda, előszeretettel nevezik a „kanadai Lourde”-nak, s alkalmanként valóságos zarándoklatok járulnak ma is a Mont Royalra, ahol a szinte egész nap nyitva tartó székesegyházban működik a világ egyik legnagyobb orgonája is (5811 sípból áll!).

A székesegyházat tulajdonképpen a boldoggá avatott András testvér sírja fölé emelték. A szerzetes a Szent Kereszt rend tagja volt, a templom fölött ma is álló kis kápolnájában sokan keresték föl, a helyhez főződő csodatételek okán. Az aprócska faépületben található szerény oltárocska két oldalán, a falhoz támasztva állnak

ma is azok a - hirtelen feleslegessé vált - mankók és egyéb mesterséges járóeszközök, amelyeket a nyomorékságukból nyomtalanul felgyógyultak hagytak ott, a falakra rögzített, örök hálájukat megörökítő márványtáblákkal egyetemben. A csodatétel mibenléte és jelenkori működése iránt érdeklődőket szolgálatos, csuhát viselő szerzetesek világosítják föl, egyúttal a Mont Royalhoz fűződő egész legendakört is ismertetve.

A tolókocsival érkező fogyatékosok látványa teljességgel megszokott a St. Joseph környékén, akár csak a nekik szentelt össznépi figyelem Kanada szerte: utcán, tömegközlekedési eszközökön, parkolóhelyeken, parkokban, szórakozóhelyeken.

A Mont Royal déli oldalán terül el egy 210 hektáros hasonnevű park, benne a hosszan és kacskaringósan elnyúló Hódok Tavával, amelyen télen korcsolyapályák egész fűzére működik. A fák közt, a friss gyepen minden lépésre pihenésre szánt padok, asztalok, mellettük egy-egy magányos járókelő vagy piknikező asztaltársaság. Több irányból is lacikonyhák rostélyainak füstjét sodorja felénk a szél, a tó körül pedig az adakozó vendégekhez szokott, követelőző sirályok állandó, gyakori őrjárata működik.

Az Oratorium tágas kilátóján állva elnézünk a város északnyugati irányába. Távcsövet is hoztunk magunkkal, amivel közelebb hozható ugyan minden, még a nevezetes olimpiai stadion távoli, tetőtartó betoníve, a sok-sok magasépület, továbbá a montreali egyetem, de az optika törvényei a rendkívüli közelítésért nagy árat számítanak fel: le kell mondanunk a térhatásról, nem érzékeljük a más-más távolságra található látványsíkok valódi helyét és méreteit. Sutba vágjuk a távcsövet, megelégedve a kamera befogta panorámával.

Montreal központjában szabályos időközönként rendeznek utcatárlatokat. Az erre szánt gyalogjáró felét elfoglaló, hosszú, állandó pannósoron éppen Roberto Dutesco (Robert Dutescu) Romániában született, a bukaresti szépművészeti akadémián végzett, jelenleg New Yorkban élő riportfotós nagyméretű felvételei láthatók, többek között a Dalai Láma hétköznapjairól, illetve az Atlanti Óceánban, Halifaxtól délkeletre található Sable szigetről, amely nem csak ott élő több mint 300 fős vadlóméneséről és finom rajzolatú homokdűnéiről híres, hanem arról, hogy mostanig kereken 275 hajó süllyedt már el partjainál, amiért is az „Atlanti Óceán temetőjének” is nevezik a helyet.

A régi montreali kikötő fölötti téren - Amerika egyik legeurópaibb hangulatú városrészében - bámész vásári sokadalom: egy égőpirosra festett platformon nevetséges kosztümbe öltöztetett, vézna kutyus táncolgat, mellette a pórázát tartó, pergő nyelvű, angolul szövegelő kikiáltó, nyakában kopott gitárral éppen az imperializmust és éllovasát, az USA-t szapulja, melléje eldúdol néhány ütemet is, erőteljes húrpengetés közepette, kérve a hallgatóságot, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért legyen oly szíves őt tapssal kísérni. Mikor a legforróbb az ütemes tenyércsattogás és a ritmussal is egybevág, a kicsiny, de nyúlánk öleb az ég felé taszítja orrát és éneklésszerű vonításba kezd, amit háromszor-négyszer még - mind kényszeredettebben - megismétel, a közönség nagy mulatságára, s vége is a reprezentációnak, a kutya megkönnyebbülten szökken a vásári kikiáltó ölébe, s ugyanakkor mint egy tankfedél, hirtelen felcsapódik a platform teteje, s derékig kiemelkedik belőle egy középkorú, nagykalapos, meglehetősen közönséges hölgy, s fejfedőjével mindjárt neki is lát a tányérozásnak, csakhogy addigra már a közönség jó része, egyik pillanatról a másikra fogta magát és elpárolgott.

A montréali Notre Dame zárva. A szüntelenül érkező látogatók sorozatosan hoppon maradnak: a bejáratnál feliratos tábla hirdeti, hogy esténként zenés fényjáték keretében látogatható a Miasszonyunk temploma, amely annyira beépült a környezetébe, hogy méretei nem igazán érvényesülnek. Olyankor természetesen jókora beléptidíjat is kérnek... Kárpótlásul körbejárjuk a templommal szemközti Maisonneuve - Kanada megalapítója, máskülönben első kormányzója - szobrát, amelynek talapzatát a kanadai történelem néhány fontos epizódja, illetve alakja díszíti, majd a város első, 30 emelet magas felhőkarcolóját, amelyben a Kanadai Nemzeti Bank székel, s amelyet az ezernyolcszáznyolcvanas években emeltek; most sűrű állványerdő övezi, hogy felújítva átmentsék az utókornak.

1967-ben Világkiállítás volt Montréalban, amelynek maradandó nyomai közül távolról is jól látható az alkalomra kialakított mesterséges szigeten a légies konstrukciónak tűnő pavilon, a Világgömb, illetve a Habitat nevezetű kísérleti épületegyüttes, Moshe Safdie építész újszerű lakótömb-elképzelése. A létesítmény az északafrikai építészeti modor, a fészekrakás modern megtestesítője nyugati környezetben, tíz emelet magasságban. A lakások mindenike egy-egy különálló betonkockában foglalnak helyet, ezeket változatos elrendezésben emelték óriásdarukkal egymásra úgy, hogy a lakásból kitekintő sehol sem lát falat az ablak előtt. Így minden egyes lakás teljesen önálló lakóegységként él, bár más-más ágon, de egyazon „fán”. Az épületegyüttes, mely ma is vitákat vált ki (egyesek szerint inkább nevezhető a világ legnagyobb kubista szobrának), a jelek szerint teljesen belakott, jókora zegzugos udvar tartozik hozzá, lépcsőházanként két-két nagyméretű felvonó röpít a felsőbb szintekre. A helyenként üvegtetővel felszerelt teraszokról a harsogóan hömpölygő Szent Lőrinc folyóra látni, mely méltóságteljesen átszeli a város déli részét, előtérben a régi kikötővel, és a most elhagyatott, lezárt, gyakorlatilag elpusztíthatatlan régi gabonasilókkal, ahol hajdanán a Kanadában termesztett nagymennyiségű gabonát tárolták, s értékes rakományokként indították útra, mindenekelőtt Európába. A folyópart és az alkonyi derengés közé ékelődött óriásdaru a soha nem lankadó kikötői tevékenységet és az előszeretettel szorgalmazott kanadai méreteket példázzák.

Jól fog a Habitat teraszaira szerelt törhetetlen üveg szélvédő az időnként hevesen nekilóduló, viharos széllökések ellen. Elnézzük a zúgó folyó bomlott örvényeiben megpörgetett extrém-kajakozók nyaktörő edzését: nyolc-tíz sportoló szünet nélkül leereszkedik a folyó szédítően sodró szakaszán, hogy pár percnyi lélegzetelállító küszködés után, kajakkal a hátukon kutyagoljanak vissza, dombra fel egy kitaposott parti ösvényen odáig, ahol aztán újra és újra vízre szállnak.

Otthon leroskadunk: a “jól végzett munka” fáradtsága. Orientál saláta készül, megiszunk hozzá egy üveg bort.

(Folytatása következik)

Illusztráció: A mutatványos kutya megkönnyebbülten szökken a vásári kikiáltó ölébe * Fotó: Pusztai Péter