2008-ra terveztük utunkat, de a lakásunk el nem odázható kifestése és a ház külső felújítása, hőszigetelése elfújt minden eredeti elképzelést. Eltelt a nyár, kifutottunk az időből, ezalatt Annáék is lakást változtattak Torontóban, nem túlságosan messze a Nymark utcaitól, ami elegendő felfordulással és izgalommal járt. Mindkettőnknek megvolt hát a „mentségünk”.
A halasztás is közrejátszott abban, hogy nehezen szántuk rá magunkat, harmadszor is átkelni az óceán fölött. Igazából nem a költség - ez még beleférne a lehetőségeinkbe -, hanem a fizikai fáradtság, az előre nem látható bonyodalmak taszítanak. Kikoptam volna a kalandorságból?
Az iratokat postán küldtük be a bukaresti követségre, előzőleg Annáék majd minden nyomtatványt kitöltöttek, nekünk már csak alá kellett írnunk az űrlapokat. Gyorspostára bíztuk az ügyletet, amelynek ügynöke kereken két hét múlva már vissza is hozta a vízummal ellátott útleveleket.
Hónapokon át gyűjtögettük az ajándékokat. Eszembe jutottak az utóbbi időben megjelent könyveim, továbbá az általam szerkesztett fotó- és művészalbumok. Személyre szólóbb ajándékot manapság nehezen tudok elképzelni, hiszen a könyvvásárlás ma már lassan a múlté és luxusszámba megy. Egy-egy jó és szép könyv maradandó értéket képvisel, legalább is családunk körében.
Az összegyűjtött, jókora csomagra rúgó köteteket végül is postára tesszük, mert nehéz lenne a fél világon keresztül magunkkal cipelni azokat.
Velünk párhuzamosan szomszédaink, Misiék is utazást terveztek a Vancouverben élő lányukhoz, de ők a kora nyarat választották, s a júniust töltötték Kanada nyugati partjainál. Az ügyintézésben mindenütt előttünk jártak, s egy kicsit kísérleti nyulak is a szemünkben: igyekszünk a nyomdokaikban haladni. A közös tervezés mintha még enyhítene is az utazási drukkon.
Szinte az utolsó pillanatig kerül elvégzendő feladatom. Botár Laci festő barátom születésnapi albuma csak félig készül el, a magyar részt sikerül még korrektúráznom, a román szöveget csak tördeletlenül hagyom hátra. Sarány István útleírásairól egy könyvbemutatón két nappal az indulás előtt kell beszélnem, Sógor Csaba társaságában. Egy héttel hamarabb abbahagytam a Színkép szerkesztését, amin Szonda barátommal osztoztunk, hogy neki is elviselhetőbb legyen számos szakmai megbízatása; az utolsó számban még saját interjúm jelent meg Balla Zsófiával. (Kettőzött gonddal próbáltam előkészíteni, tudván, hogy erkölcsi tartozásaim vannak vele szemben, melyekben már csak gesztusok révén lehet valamennyit is törleszteni... ha lehet...)
2009. június 27-28., szombat-vasárnap.
Nehezen hagyjuk oda az otthont. Vigasztal, hogy a repülőre szállásig hátralévő másfél napot Attiláék körében tölthetjük, Péter is odajön majd búcsúzni, s így aztán, amennyiben valami történne velünk útközben, még ez egyszer együtt látjuk őket, hagyakozhatunk nekik. Talán az ilyesmiről nem is kellene beszélni, csak megélni egyszerűen azt, ami ránk méretett, de az elszalasztott, végig nem vitt búcsúkból már elég jutott nekem ahhoz, hogy kissé tárgyilagosabban szóljak mindezekről.
Mostanig villanyborotvát használtam, de nem hoztam magammal, a másfajta kanadai áramfeszültség miatt amúgy sem működne. A gyáli vasárnapi piacon veszek hát egy formás pamacsot, s végre, annyi év után ismét borotvával kaparom a szakállam. A sors iróniája: a pamacs végül is Pesten marad, a fürdőszobában, s az első torontói napokban kozmetikai tamponokkal viszem fel kínnal-bajjal a szappanhabot az arcomra...
2009. június 29., hétfő.
Frankfurtban át kell szállnunk. Amíg megtaláljuk az indulásra kijelölt kaput, kész kálvária. Senki se tudja pontosan megmondani, hol válthatjuk ki a beszálló kártyát. A reptéren teljében a nagyüzemi káosz. Az utolsó pillanatokban érünk a kapuhoz, még akad néhány sorstárs, akik szintén Budapestről jöttek és Torontóba tartanak, kézzel-lábbal magyarázzuk, mit akarunk, végül beállhatunk a sorba. Közben sűrű biztonsági ellenőrzések... Öt éve még egyhuzamban repültük meg a távot: azóta a világ recesszióba került, a „régi, jó” dolgok szerre elveszítik „hasznosságukat”, hiánynövelő luxusnak ítéltetnek.
Utazásunk hosszú, monoton. Ilonka nem sokat mozog, inkább csak kuporog az ülésen, ahonnan amúgy is nehéz kievickélni. Az egy helyben ülésnek meg is lesz a következménye: mire Torontóba érünk, a lába megdagad, belső visszerei feszülnek, fájnak. Sajnos, az erre való gyógyszert nem csomagoltuk be otthon, indulhat a hajsza a kenőcsök, a borogató szerek után.
Annáék szép, számunkra még a múlt látogatásról ismert környezetben laknak. Akár csak öt évvel ezelőtt, most is mindent elérhető közelségben találunk. Az iskolát, a könyvtárat, a Galati nagyáruházat, az uszodát, sőt, a régi lakás egész holdudvarát, mintegy 25-30 perc járásra. Sajnos, az utca nevébe szerre beletörik a nyelvem (Threadneedle cres.), annyi biztos, hogy magyarul ’cérna-tű’-t jelent...
2009. június 30., kedd.
Az első érdeklődők (hogy megérkeztünk-e már) Ágnes és Pusztai Péter. Ágnes már hétfőn eljött volna, de Anna óvott minket a túlzott kimerüléstől és a mát javasolta neki. Be is állít mindenféle ajándékkal, apró kedvességekkel. Megígéri, hogy a megye révén segít valamilyen kenőcsöt szerezni Ilonka lábára.Közben ő maga is megijed, szintén hadilábon áll a visszereivel, de eddig nem fordított rá túl sok figyelmet.
2009. július 1., szerda.
Canada Day. Már a második, amit itt töltünk. Marika már óvodába jár, de most szünetel minden. Hét közepe van, de az élet leállt. Gabi kivételével valamennyien elmegyünk egy közeli farmra epret és cukorborsót szedni. Ez a farm nem az a farm, ahol Marika születése előtt beepreztünk, de a város körül egyik farm éri a másikat és megéri nekik, hogy az efféle idegenforgalomra - és az alkalmi munkaerőre - berendezkedjenek.
Arról, hogy érdemes oda kikocsizni, Anna az interneten tájékozódott. Most valahogy egy céltudatosabb, talpraesettebb asszonyt ismernék fel a lányomban. Szó se róla, ezek a tulajdonságok mindig megvoltak benne, de most valahogy jobban felszínre törtek. Időközben megtanult vezetni, s ezzel jócskán tehermentesíti Gabit is, akinek a munkáján alapszik a család létbiztonsága.
A farm mellett elkerített részen falatozó és gyermekjátszótér, látványosságokkal, kisebbfajta állatsereglettel. Belépődíj ellenében kellemes órákat tölthetnek el itt a gyümölcs- és zöldségszüretre érkező látogatók, akik nagy számban érkeznek gyerekekkel. E szolgáltatás odáig fejlődött, hogy már bérletet is lehet váltani a „gyerekfarmra”, ahol számos érdekes előadást és időszaki rendezvényt is lebonyolítanak, sőt, hagyományosan Haloween-ünnepet is rendeznek, amelyen csodás tököket lehet kifaragni és kivilágítani.
A csecsemőként ismert Marika az eltelt öt év alatt jócskán megnőtt. Együtt készülünk megünnepelni a születésnapját. Most ő az, aki a nagyszülői törődést fokozottan igényli. Andreára alig ismerek rá: testileg kész nagylány. Semmi sincs már benne a korábbi, könnyen duzzogó, minden lében kanál pukkancsból. Igaz, hogy két nyáron át Annáék is jártak nálunk, tehát a gyermekek növekedése mondhatni folyamatosan zajlott le a szemünk előtt, az idő teltét azért mégis csak jól le lehet mérni. A félig felnőttként viselkedő Andrea már önállóan jár iskolán kívüli tevékenységekre, barátnői vannak, sokat olvas, segít a házimunkában, azt a fajta törődést és felügyeletet, amit 2004-ben két hónapon át megpróbáltam biztosítani, már semmi értelme újra melegíteni. Marika épp ellenkezőleg: valósággal szomjazza a társaséletet.
Megérkezésünk első pillanatától lelkesen kommunikál, rengeteg dolgot elmond nekünk angolul. Én úgy teszek, mintha értenék belőle valamennyit, de a legtöbb dologra magyarul válaszolok. Lassan-lassan valahogy egymáshoz illesztjük a szavainkat, gondolatainkat.
Van egy kedvenc játéka, nemrég kapott rá: tojások elrejtése az udvaron. Tizenhét darab műanyag tojás van egy kosárban, mindegyikben egy-egy találós kérdés lapul a beléjük rejtett cédulán. Ha megtaláltuk a tojást, válaszolnunk kell a kérdésre, de ezt a részét gyorsan elhanyagoljuk, mert csak lassítaná az iramot, nehezítené a megértést. Keresgélés közben rábukkanunk még egy tizennyolcadik darabra, egy korábbi játék során úgy eldugták, hogy mostanig lapult a bokor alatt. Az udvar amúgy nem túlságosan nagy, képzeletünk is véges és nemsokára beleununk. Marika végül már úgy rejti el a tojásokat, hogy megáll egy bokor előtt és az egész kosarat a bokorba zúdítja, és kijelenti, hogy ezzel kész. És indul új időtöltést keresni...
Este sétálni megyünk a környező utcácskákba. Egy közeli iskola melletti játszótérnél megállunk, a padok közt kamaszkorú gyerekek kergetőznek, petárdákat gyújtanak, pepsit isznak, mogyorót rágcsálnak. Minden irányból ropognak a petárdák, szállnak a rakéták.
Lemérjük az epret: mintegy 20 fontnyit hoztunk haza. Töményen illatozik a konyhában. Egyre fogy, valahányszor betéved valaki, belemarkol és falatozik egyet. Ilonka reméli, a maradékból holnap lekvárt főzhet...
(Folytatom)
Illusztráció: Eperszedő napszámosként, „trófeáinkkal” a Whittamore’s farmon
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése