2009. július 15., szerda
Marika ma is óvodába ment, mi pedig kihasználjuk a szabad délelőttöt, illetve azokat az ingyenes belépőket, amelyeket szombatonként osztogatnak a közeli közkönyvtárban, a különböző torontói kiállításokra. Sok az igénylő, ezért jókor sorba kell állni, hogy ne térjünk haza üres kézzel: a belépők száma erősen korlátozott.
Legutóbb Annának szerencséje volt, a torontói kerámia múzeumba (Gardiner Museum) szerzett 5 személyre szóló jegyet. Andrea elhívja Fatima nevezetű barátnőjét is és Anna vezetésével, étellel-vízzel felpakolva, elindulunk a metró felé. Hosszú utazás után a Museum megállónál kiszállunk. Egész csokorékban állnak ott a múzeumok: a Gardinerral átellenben például a történelmi múzeum (Royal Ontario Museum) az egyiptomi piramisok világát és civilizációját kínálja tárlat formájában megtekinteni - állandó kiállított anyagai mellett.
A Gardiner egy szenvedélyes gyűjtőházaspár magángyűjteményéből nőtt ki, amelyben az i. e. 3500-től napjainkig találni értékes kerámiákat. Az első benyomás mindjárt az, hogy egy múzeum hatékonyságát a rend és a tisztaság biztosítja. A régi családi épületet háromszintes, modern múzeumépület váltotta fel, amelynek bebarangolásához a kapunál eligazító térképet és rengeteg tájékoztató anyagot kapni a különféle termekben található tárgyakról, gyűjteményekről. Étterem, konferenciaterem, alagsori műhelyek egészítik ki a múzeumot. Ez utóbbiakban gyakorlati tanfolyamokat tartanak érdeklődőknek, 3-400 dollár fejében, tanulóknak csökkentett díjért.
Izgalmas élmény végigjárni az amerikai Georg Ohr Rising keramikus fotókkal gazdagított vándorkiállítását. A Biloxiban (Mississippi) született művész a modern kerámia egyik megteremtője. A 19. század második felében alkotott, az ezredforduló táján munkáinak jó része (kb. 10 ezer darab) egy tűzvészben megsemmisült, s tulajdonképpen utána kezdi el a „biloxi kerámia”-ként ismert modern alkotásait készíteni, amelyek később nagy hírnevet szereznek számára. Életében azonban kinevették, bohócnak tartották, amihez hozzájárult különc, torzonborz kinézete is. Egy Ohr-kerámia ma szinte egy vagyont ér, s a vándorkiállítást a művész szülővárosában alapított Ohr múzeum vándoroltatja, arra érdemesnek talált külföldi múzeumokba, mindenek előtt az Egyesült Államokban. A torontói kiállítás az egyetlen kanadai állomás volt - a világon sok helyen versengenek azért, hogy vendégül láthassák a közel félszáz darabot számláló kollekciót. Az itt látható darabon jól megfigyelhető, hogy Ohr értelmezésében a modernség nem a torz, eszement, elgyúrt formákat jelenti, hanem a funkcionalitás megőrzése mellett alkotó fantáziáját az ízléses díszítésben éli ki. Ami pedig extrém külsejét illeti - hát az igaz, hogy Chaplin kedvenc csavargóinak egyikére emlékeztet... De azért jó fej lehetett!
Jó lenne elmesélni mindazt, ami e háromszintes épületben található. Külön csoda a kínai és a japán porcelánholmik világa,, a porcelánfestmények divatjának a bemutatása, de belefáradunk még a bámulásába is. Andrea és barátnője hatalmas léptekkel, jóízűen társalogva gyalogolnak végig a múzeum labirintusán, mi még a feléig se jutottunk, amikor ők már leviharzanak az emeletről és amíg mi is méltóztatunk végezni, elkéreznek egy kis tekergésre a múzeum körül. Anna kissé szorongó szívvel, de elengedi őket, abban a tudatban, hogy Andreánál ott a telefonja, s bármikor elérhető. Sajnos, tévedett: a telefon a ruhatárban maradt, az ételes csomagokkal, amiket érkezéskor leadtunk a kapunál. Szerencsére nem volt rá szükség...
Este újabb filmet nézünk meg: Polanskitól a Vámpírok bálja. Mire vége van, már csak Gabival ketten ülünk a videó előtt, a többiek kidőlnek...
2009. július 16., csütörtök.
Marika ma úszótanfolyamra megy. Mikor hazajönnek, Anna elviszi Andreát moziba, majd bevásárol. Amíg távol van, én vigyázok Marikára (a legegyszerűbb foglalatosságot választom: tévézünk), majd megebédelünk.
Délután elviszem Marikát a könyvtárba. Pontosabban úgy teszek, mintha nem tudnám az utat, mire ő nagylelkűen kalauzol, mutatja, melyik utcán és milyen irányba forduljunk. Szerencsésen célt érünk, de a bejáratnál sem nyugszik, amíg meg nem mutatja, hogyan működik az automata ajtónyitogató, amit különösen a gyermekek nagy előszeretettel működtetnek: egy fémkorongot kell megnyomni a bejárat mellett, amely egy sűrített levegővel működő zárat hoz működésbe, amitől majdnem hangtalanul kicsapódik az ajtó, így nem kell a gyermekeknek és az üregeknek erejüket megfeszítve nekiveselkedniük a masszív ajtószárnyaknak.
Marika a kazettákra bukik mostanában, Disney rajzfilmek közt válogat, sikerül is hazahozni pár olyan tekercset, amit egyszer már kikölcsönzött, de sebaj. Az ismétlés nem akadály... Hazafelé egy másik útvonal felé terelem, amelyen körülményesebben érünk haza, élénken tiltakozik, hogy nem arra kell menni. Míg ott huzakodunk, gépkocsi tülköl ránk, Gabi érkezik haza, erre szokott kanyarodni, megáll, hogy beüljünk, de Marika nem hajlandó rá, inkább velem jön tovább s int az apjának, hogy hazamehet... Játszadozva, nevetgélve érünk haza, éppen vacsoraidőre. Marika nem sokat eszik, tudja, hogy van még otthon fagylalt, makacsul azt követeli, mire felküldik a szobájába, ahol addig sír, míg bele nem alszik. Az egész éjszakát átalussza, s kipiheni a hét fáradalmait.
Este Danny de Vito egy vígjátékát nézzük végig Gabival (Nagyokosok). Most már eleve csak ketten szállunk ringbe, mikor már elcsendesedett a ház.
2009. július 17., péntek.
Ma Tamás öcsémhez készülődünk ebédre. Előtte Ilonkával elmegyünk a Galati üzletbe, kenyeret és virágot veszünk. Hol napos, hol felhős, nyomott az idő. Megállapítjuk: egészen bolond ez a nyár. Anna térképet nyomtat a számunkra, hogy biztosan eltaláljunk Tamásékhoz, hiszen az öt évvel ezelőtti ismereteink már mit sem érnek.
Reggelente egyre későbben virrad már, amióta túl vagyunk a leghosszabb nappalon (Szent Iván). A hálószoba ablakán át a kertre látok, ahol Gabiék napelemes világítótesteket szúrtak le a virágok közé. Eleinte fél hatkor már egyik sem világított, („lehunyták a szemüket”) s ahogy teltek a napok, előbb csak egy, majd kettő, majd már négy test is fénylett a borongós hajnalban, mint valami szentjánosbogarak.
Jól haladok az antológiával. Napközben kézírással fordítok, reggelente beírok. Ilyenkor csak az a gond, hogy ilyenkor szinte mindent újra fogalmazok. A borús délelőttön Anna és a lányok elmennek egy közeli parkba „piknikezni”, mi majd két óra tájban útnak indulunk Tamásékhoz.
Simán elérünk minden lényeges pontot, átszállóhelyet. A jelzett metróállomásról felhívjuk Tamást telefonon, percek alatt ott terem s a térképnek megfelelően, szépen elgyalogolunk hozzájuk. A ház mellett aprócska konyhakertet használnak, amelyben mindenféle zöldség és fűszernövény szorong, testvériségben és nagy bujaságban. Az emeleti lakásban is sok a virág, a növény, mindenütt cserepek virítanak. A kis lakásban minden ugyanúgy van, mint öt évvel ezelőtt.
Buksi lelkesen fogad bennünket, viszont még inkább várja az ebédet. Megérkezik Ági húgunk is, minden nagyon ízletes és finom, valahonnan nagyon jó képviselőfánkot vásárolt egy cukrászdában, nehezen tudjuk abbahagyni, addig nem nyugszunk, míg el nem pusztítjuk. Megjegyzem magamban, hogy családi vitáink heve most valahogy eltompult, senki se vállalta a meredek szembenállást.
Lóg az eső lába a levegőben, miközben hazafelé tartunk, Gabi és Anna várnak a megállóban, esernyővel. Jó is, mert már csorog is az égből, mintha dézsából öntenék.
A Váratlan c. klasszikus krimit nézzük meg este, Frank Sinatrával a főszerepben. Egyszerű, jól pörgetett, egy csomós valós eseményt előzetesen "beígérő" alkotás. (Benne van pl. a majdani Kennedy-gyilkosság lehetséges magva is...)
(Folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése