Háromszor huszonöt (Elekes Ferenc 2)

Sajnálom, hogy annyit kell olvasnia Elekes Fricinek, nem volt elég neki az eddigi ötszázvalahány bejegyzésem, szinte naponta, most még ezt is el kell olvasnia; de ez a barátság már ezzel jár. Olvasnunk kell egymást, ha tetszik, ha nem. Aztán ha valamelyikünk túlzásba viszi - vagy az írást, vagy az olvasást -, mindjárt kész a baj, a zsörtölődés. Jön a filozófia: hogy a sok beszéd szegénység, hogy csak akkor kell írni, amikor szinte magától szalad a toll, meg ilyesmik...

Mindkettőnk lelkiismerete rossz. Éveken - mit, évek? évtizedek! - át tekeregtünk, hagytunk másokat írni, mi meg gyűjtöttük az ürügyeket (meg az élményeket is, persze), hogy éppen miért nem tudunk azzal foglalkozni, aminek annak idején nekivágtunk.

Aztán úgy alakult, hogy kikopott kezünk alól az újságírói íróasztal. És maradtunk az elhanyagolt ötletekkel, gondolatokkal, a berozsdázott szókinccsel, a csikorgó fordulatokkal, az elszéledt közönséggel. Az utóbbi időben pótolunk. Ki jobban, ki rosszabbul. Ki nagy szóbőséggel, ki takarékosabban. Vérmérséklete, eszménye szerint.

Blogjaink az íróasztalunk. A fiókunk. A jegyzetfüzetünk. Az írógépünk. A nyomdánk. A kiadónk. A levelesládánk. A beszélgető fórumunk. Most is fecsegni ültem le ide, mert nem tudom magamban tartani azt a merényletet, amit Frici ellen követtünk el. Aki március 4-én 75 éves. És erre a Káfé figyelmeztetett, személyesen Gergely Tamás. Hogy jó volna valamilyen megemlékezéssel köszönteni barátunkat, aki rövid két év alatt igen jelentős műveket tett le elénk. Verset, prózát. Valamennyihez könnyen hozzájuthatunk. Elektronikusan. Demokratikusan. Akadály nélkül. Csak számítógép kell hozzá... De az már lassan mindenütt található...

Amikor ez a blogbejegyzés megnyílik a kíváncsiak előtt, ugyanakkor a Káfé honlapjának fő helyén is feltűnik az az összeállítás, ami a 75 éves Elekes Ferencet elhelyezi a barátai és tisztelői értékskáláján.

Pusztai Péter performansz-fotója nyitja a kaput: fehér ingre felírta Elekes egy rövid versét, s így lett belőle egy új műfaj: az ingvers. A dolog érdekessége, hogy az ing nem csak a fotón létezik, hanem valóságosan is úton van Marosvásárhelyre, hogy a címzett sátoros ünnepekkor tudja vele megtisztelni saját magát. Ugyancsak Montrealból érkezik, az inggel együtt Pusztai Irina születésnapi ajándéka, az Inorog és liliom című grafikai lap, amely szintén megtekinthető a Káfén.

Gergely Tamás tavaly augusztusban készült mélyinterjúját szerkesztette meg az alkalomra, amelyből most csak annyit idéznék, hogy: " Számomra a falum a legbiztosabb támpont volt mindég. Most is oda megyek haza. Ha azt mondom valahol, hogy megyek haza. Hazája sok lehet az embernek, de haza csak oda szokott menni, ahol született, vagy felnőtt valamennyire. Énnekem mindenem ott van a falumban, pedig ott már nincs szinte semmim. Anyámon kívül, persze. Na, van még egy tyúk is. Egy francia származású tyúk. Eléggé öreg már szegény. Ez a francia tyúk meg se rebben, ha valaki meg akarja fogni. Nem ismeri a félelmet. Senki, soha nem rúgott belé, legföntebb elhessentette, ne járkáljon be a házba. Jó tapasztalatai vannak ennek a mi francia tyúkunknak a világról. Hogy félni is kell valamitől, azt még nem vette észre. Bár a népeknek is hasonló tapasztalatai lennének."

Friss verseket is szereztünk Elekestől, méghozzá a blogjáról: egyszerűen fogtuk és kiemeltük őket, jut is-marad is alapon. Merthogy ott volt az íróasztalán. Vagyis a blogjában - ahogy már mondtam az előbb. Ezek a versek a következők: Megnyomott imádság, Másfajta tövisek, A rosszul letett pohár és Gyárilag. Utánuk pedig a feltüntetett linkeken a kíváncsi olvasó méág több Elekes verset tartalmazó honlapokra léphet, többek között a Magyar Elektronikus Könyvtárba, ahol két verseskönyve is megtalálható.

Bölöni Domokos Paralénia című szatirikus köszöntővel szállt be a közös projektbe. Ebből is kicsípek egyet: "Elekesnek a mellében dobog egy rongyos notesz. Abba dohogja belé, milyen szar a világ. Nemrég csak annyit írt: Halál? Az emberiség háta mögött brüsszeli jeltolmács. Válaszol Elekesnek: Perfekt. Már tudja, hogy az egy vodka. Kivirul az arca, int a fejével, hogy jól van, s menne tovább harmincnyolccal vagy huszonnyolccal. Ne má', hogy megbeszélték." És így tovább.

Aztán jön Dancs Artur, Nevijorkból, egy képpel, amit a levegőből csinált, direkt Fricinek, egy napfelkelte, egy auróra, egy hajnal - még ragozzam? És rajta van minden, ami a lényeg: a föld és a nap. És a víz... No meg a magyarázat is.

Jön Debreczeni Éva is. Aki egy koszorút font Frici bácsi homlokára, mindenféle szavakból, rímekből és strófákból, csuda mulatságos és szellemes és kedves (még sok jót elmondhatnék, de inkább majd elolvassuk és akkor meggyőződünk magunk is), s a vége sajátos meghívásba torkollik, ami nekünk is szól, s igyekszünk majd megfelelni neki:

Neked most mit kívánhatnánk,

Barátaid, mit mondhatnánk:

Istentől ezért viszonzást

Fejedre mindig csak áldást

Sok szép percet, jó mulatást

Parnasszuson viszontlátást.

És jövök én is, szürke rímeimből szedtem egy kis csokrot Fricinek, mert tudom, hogy ő időnként olvasgatta őket, sőt Látogatott verseknek nevezte a szürke füzetbe írt és egy külön blogra naponta fellőtt rigmusaimat. Amennyire lehetett, megválogattam őket, hogy az épebbet tegyem az én kedves barátom asztalára.

Végül összeállítottunk egy képtárat azokból a fotókból, melyeket Gergely Tamás interjú közben készített Friciről és házatájáról, s ugyanitt újra megtekinthetők a Pusztai házaspár képajándékai, továbbá Dancs Artur légifelvétele, végül Balázs Imre rajza az akkor még ifjú költő Elekesről, ahogy az Tudor Baltes román nyelvű antológiájában megjelent 1979-ben (Tineri poeti maghiari din Romania, Ed. Dacia).

Háromszor huszonöt éves Elekes Feri. Örvendek, hogy ezt is megérhettem. És remélem, ő is sző majd a hátam mögött egy csöppnyi összeesküvést, amikor én is elérem a hetvenötöt...

Illusztráció: Balázs Imre Elekes-portréja