In memoriam Káfé: Emlékezetes versek - '56 jegyében

Ezek a versek mind-mind az „eltűnt” Káfé archívumában szunnyadtak. Talán e felidéző gesztussal most új életre kelnek. Erősen emlékeztet az elemek körforgására, mely a természetben lépten-nyomon tapasztalható. Melynek nyomán tapasztalnunk kell, hogy e világon semmi se vész el, legfeljebb átalakul...

Illusztráció: Sinkovits Imre szaval a felkelők előtt (MTI-archív)

*

1. Kire lövetsz, belügyminiszter? - egy legendás vers és hamarosan az öncáfolata...

TAMÁSI LAJOS

Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendő?: ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél,

valami szent lobogás készül.

Zászlóink föl, újjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!

Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?

Piros a vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?

Kire lövettek összebújva ti,

megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerő Ernő, csak ölni tudsz?

...Piros a vér a pesti utcán.

Eső esik és elveri,

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.

Piros a vér a pesti utcán,

munkások - ifjak vére folyt,

- a háromszín-lobogók mellé

tegyetek ki gyászlobogót.

A háromszín-lobogó mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyűlöletét,

s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy pesti utcán hullt a vér.

Tamási Lajos (1923.01.01., Nagykónyi - 1992.11.26., Budapest) József Attila-díjas költő. Nevéhez fűződik az 1956-os forradalom egyik legismertebb verse, a Piros a vér a pesti utcán.

A vers célratörő, szókimondó verbalizmusa tömegeket hódított, szíveket rendített meg. Az évtizedek során, ahogy oldódott ötvenhat emlékének tilalma, ismét a közrajongás tárgya, a politikai líra agyonidézett darabja. Kevesebben figyeltek föl rá, hogy megírása után két évvel újabb verssel már-már „lenullázta” a korábbi forradalmi üzenetet, apját vélvén fölismerni egy villamoson utazó, pufajkás munkásőrben, akik az ötvenhatos „ribillió” után helyreállították a rendet.

TAMÁSI LAJOS

A csepeli gyorsvasúton

Hőség, sietség, karok zsibbadt

ringásán a sebesség döccen,

ezrek tódulnak ki a gyárból,

magam meg a könyvtárból jöttem.

Ketten szorítunk egy fogantyút,

így is dobál előre-hátra

a villamos - öreg a társam,

s az oldalán revolvertáska.

Nézem közelről ősz-borostás

arcán a szögletes soványság

barázdáit, s mintha csak látnám

apám mindennap-esti mását.

S míg a szelíd Kis-Duna-parton

zakatolva robogunk végig,

beszélgetünk, s a világ sorsát

rendezzük a Boráros térig.

- Bizony, apám, én sok vitában,

botlásban vergődtem nemegyszer,

azt hiszem mégis, az a lényeg,

hogy jó helyen van ez a fegyver.

A meghasonlás, a szöges ellentmondás tényét kezdetben nem sokan feszegették, de aztán kategorikusan ellene fordították. 1990-ben az akkori Magyar Nemzetnek nyilatkozva mesélte el az első vers keletkezéstörténetét: október 25-én buszon utazott hazafelé, Zugligetbe, s aközben ötölte ki verse alapgondolatát.

A „kire lövetsz, belügyminiszter?” szónoki kérdés pompásan rímelt a vérre és jelzőjére, hiszen az akkori belügyminisztert éppen Piros Lászlónak hívták. Megesküdött rá, hogy az odahaza befejezett verset „teljes hittel és szívvel írtam meg”. Ennek ellenére, a mai irodalmi közhangulat pálfordulásként könyveli el a gyors hang- és véleményváltást.

Tamási esete jól példázza az akkori idők tudathasadásos szellemi feszültségét, amikor a mindenáron való megfelelni vágyás hevében ugyanaz az alkotó példás illeszkedéssel simult egymással szöges ellentétben álló trendekhez, így vélvén becsülettel szolgálni népe érdekeit. Mindettől eltekintve, a két Tamási vers - a költői életmű végül is időlegesen a megbélyegzettség süllyesztőjébe került - az ötvenhatos események jellegzetes, korhű dokumentuma.

2. Egy októberi éjszaka naplólapjáról

KÁNYÁDI SÁNDOR

Naplótöredék

A fény, a fény

szuronyok hegyén villan.

Nem ilyen fényre vágytam én,

amilyen itt van.

A szél, a szél

katonaszaggal libben.

Ne fújd, ne fújd el őszi szél,

amit még hittem.

A vér, a vér

agyamban vadul lüktet.

Ó, isten, isten, hogyha vagy,

segítsd meg véreinket.

Kolozsvár, 1956. október 25, éjszaka.

3. Egy „felejthetetlen” vers

Az egyetemes magyar irodalom egyik legnagyobb huszadik századi drámaírója és költője, Páskándi Géza életét sokkal rövidítette meg az a hat esztendő, amelyet 1956 után Románia börtöneiben és munkatáboraiban töltött. Nem igaz! című verse e munkatáborok egyikében született, s mivel a foglárok és a hatalom cenzúrája mást nem viselt volna el, hosszú időn át csak fejben létezett. Félve a felejtéstől, Páskándi Géza arra kérte egy rabtársát, hogy ő is tanulja meg. A rabtárs valóban nem felejtette el a verset, és 1990-ben, a romániai fordulat után közzétette azt.

Páskándi Géza

NEM IGAZ!

Nem igaz, hogy a rács a rabság,

hanem az igás szolga-szégyen,

hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen,

mert távíród, se könyved nincsen,

az atomszázad közepében.

Nem is a rácsban van a rabság,

hanem az ember szégyenében,

hogy poklokra szállott az Éden.

Ki tudja, hányszor kaszabolta

kis zsuppjainkat tatár-horda,

vityillónk omlott szellőtől gyakran,

de áll időn át moccanatlan

börtönök béna rendje.

Nem is a rácsban van a rabság,

hanem a gondolatban,

belül a szürke agyban

felismerés, ó már te ködlesz,

hogy amíg vályogot vetsz,

azt hiszed, házad épül,

ámde végül

az is bitorló börtönöd lesz.

Nem is rácsban van a rabság,

a kintiekre gondolásban.

akik ölelnek és aratnak -

nem a rácsban, hanem a gondban,

hogy a rabok, jaj, kint maradtak.

Nem is a rácsban van a rabság,

hanem hogy ember lehull,

s így kell, hogy éljen,

szűkölve féljen,

munkátlanul.

Tunyuló észre, s ölbe tett kézre

ítéltetett,

ő, aki földből,

Isten javából,

izmos erőből,

munka porából,

úgy vétetett.

Nem is a rácsban van a rabság,

nem is a hajtépésben,

céltalan sok lépésben,

falhoz forduló imában,

nem is a múltban és a mában,

okoskodásban, a kerekben,

nem is az idegingerekben,

hanem az indulatban

felugró vad tudatban,

hogy jaj, az a boldog, aki tudatlan!

Nem is a rácsban, nem a falakba

vágyunkkal vésett nőalakba',

hanem szép eszünk tengelyében,

ekörül forgunk este, délben

s ez a bolyongás el sose ül.

Rabság helyett nem a szabadság,

hanem a szebbnek tűnő rabság

csalogat minket már egyedül,

s a hitetlenség tengelyére,

mint könnyű légy a lágy fogóra

ráragadunk, s nincs olyan óra,

hogy ne donognánk - jövőtlenül!

4. Fekete napok versei

Sulyok Vince (sz. 1932, Ménfő) ötvenhatos diákfellépése miatt rövid kitérők után meg se állt Norvégiáig, a fjordok világáig, ahol második otthonra talált. Hálából örök hűséget fogadott neki, miközben ma is siratja ama elvesztett régit.

SULYOK VINCE

Fekete napok

Mikor már ésszerűbbet nem tehettem:

gyalog és vonatokra kapaszkodva

a forradalmas fél országon át

az óvó házba hazamenekedtem.

Újságot szerkesztettem, fegyverem

csőre töltöttem, jártam sorok élén.

Enyémnek vallottam a forradalmat

s legtöbbünk együtt járt velem.

Az újságot most más írja. A fegyvert

elrejtettem. De éj és napon át

kínban csodálom, ahogy ellenáll

ez a kis ország, ez a megvert.

Napok születnek megfúló napokra.

Magamat marva mérem én az udvart

a konyhától a füstölgő ganéig

s szétpattog a jég a lábam alatt darabokra.

Ménfőcsanak, 1956. november 20.

Krumplit hámoz a kedves

Mikor krumplit hámoz a kedves

s csillog a kése friss kezében,

szeretek akkor ülni csak mellette

s elnézni a derűt szemében.

A tálban krumplik mocorognak,

a héjjuk herseg s szalagokban

hullong az asztallapra. Tiszta vízben

nagy sárga arcuk lágyan csobban.

Gyémánt szelek a hegyek hátán

szikrázó völgyeknek szaladnak.

Az utakon tankok zörögnek szakadatlan

s elfáradnak a forradalmak...

Veszprémvarsány, 1956. november 26.