Múltidéző: Amikor Trianon beintett (52)

Lefutott az év, amelyben az ígéret szerint a Hargita Népe helyet biztosított - az olvasók nagy megelégedésére - a huszadikszazad.hu anyagaiban tallózó, azokból összeállított történelmi lapszemlének. Mától fogva a lapból hiányozni fog a már megszokott, minden heti összeállítás. Hogy miért, abba most mélyebben ne menjünk bele. Én magam úgy láttam, a szerkesztőség nem volt képes értékén megbecsülni a rovatot: azt, hogy a portál csapata mintegy ingyen és bérmentve hozzásegítette olyan, korabeli lapokban szunnyadó sajtóanyagok közléséhez, melyek a Trianon bekövetkeztét, majd az évek teltével az erdélyiek életének változásait, sajátos küzdelmeit kísérik nyomon a huszadik század első harmadában. Mivel a menet közben összeállt antológia annyira sokoldalú, érdekes, hogy betetőzését kár lenne félbehagyni, a továbbiakban e blogban folytatom - ezúttal nem köt már a laptest, emiatt szélesebb merítésben, nagyobb terjedelemben - az új évvel a lapban megszakadt sorozatot, mintha mi sem történt volna. (csg)

*

Az élet száz év mulva

1929 április-május-június

1.

Száz évvel ezelőtt nem ilyen volt az élet, mint ma. Egyszerűbben éltek az emberek, berendezkedésük eszközei fejletlenebbek voltak. Lassúbb volt az élet tempója minden tekintetben. Az emberek alig-alig változtattak valamit azon, amit őseiktől örököltek. Nem is igen tudtak változtatni, mert a természettudományok, amelyek nagyszerű erők forrásait tárták fel idővel az emberiség előtt, még csak akkor kezdték bontogatni a szárnyaikat.

Angliában ekkor kezdték építeni az első kezdetleges-vasutakat. Nem volt gőzhajó, automobil, mozi, híre-hamva sem volt a villamosnak, villanyvilágításnak s az elektromossággal és nyersolajokkal hajtott gépek ezerféle sokaságának. Nem voltak felhőkarcolók, nem voltak nagy gyárak, a mezőgazdasági gépek még mind a jövő méhében szunnyadtak.

A francia regényírót. Verne Gyulát, aki a tengeralattjáró hajókról is írt, megmosolyogták. Lehetetlenül csapongónak tartották Jókai képzeletét is, aki egyik regényében megálmodja a repülőgép szerepét a háborúban. Nem volt telegráf, telefon, rádió, az emberek érintkezését egyedül a postakocsi látta el.

Más volt az élet száz évvel ezelőtt minden vonatkozásban. A falvak népe jobbágysorban törte a rögöt, a nemesség pedig, ha elunta magát, egy-egy parázs háborúban verekedte ki magát. Nem volt géppuska, nem volt tank, bombát dobó repülők, szép nyugodtan lehetett verekedni.

Aki száz évvel ezelőtt meghalt s most feltámadna, nagyon sok bámulni valója akadna, nem igen ismerne rá arra a világra, amelyet itthagyott. Bizonyos, hogy a fejlődés nem állt meg velünk. A világ tovább fog fejlődni s száz év múlva egészen más le a világ arculata, mint amilyennek ma ismerjük.

Minden előfeltétele megvan annak, hogy a következő évszázadban még hatalmasabb átalakulásokat érjen meg, mint az elmúlt évszázad. Az ember megtanulta becsülni a gépeket. Az állati és emberi izomerőt mind átviszi a gépekre, amelyek jobban, könnyen és ezerszer tökéletesebben elvégzik az izmok nehéz, munkáját.

Az ember lassan a gépek kezelője lesz és minél tökéletesebb gépek kezelője akar lenni. A gépek tökéletesedése előtt pedig beláthatatlan a tér. A természet új erői várnak még arra, hogy a parányi ember leigázza őket és hasznos munkára kényszerítse óriáskarjaikat.

2.

A jövő század regényét már nem az élénk képzeletű regényíróknak kell megálmodniok, hanem a valósághoz, a tényekhez ragaszkodó tudósok is merész regényekbe fognak, ha a jövő lehetőségeiről van szó. Ma már a lassan, tapogatózva haladó tudomány is fantasztikusnak látszó dolgok megvalósulását várja a jövőtől. Szinte azt lehet mondani, hogyha következő évszázadban olyan jövő vár az emberiségre, amelyben nincsenek lehetetlenségek.

Így Henninger, a híres német tudós úgy vélekedik, hogy a gyalogjárók hamarosan el fognak tűnni az uccákról. Olcsó és gyors közlekedési eszközök fognak rendelkezésére állni mindenkinek. A közlekedés legnagyobb része a föld alatt fog lejátszódni. De nem villamos vasutakon, hanem mozgójárdákon. A föld alatt mindenfelé kétirányban futó, széles gördülő járdák teljesen ki fogják szorítani a villamosokat.

Az emberek egyszerűen rálépnek ezekre a gyorsan mozgó járdákra, amelyen elröpítik a föld alatt, oda, ahová akarja. A kényelmes felszállást és leszállást megfelelő berendezkedések teszik lehetővé. Párizsban már régen kísérleteznek az ilyen föld alatt futó járdákkal. A jövőben elektromágneses erőre lesznek ezek berendezve, gyorsabbak lesznek a mai villamosoknál.

A mai kereken futó autók örök életűek, amelyeket pedig manapság olyan pompás közlekedési eszközöknek tartunk. A gazdag embereknek a jövő században is lesznek autóik, de ezeknek nem lesznek kerekeik. Kerék nélkül fognak repülni 20-25 centiméternyire a föld felszínétől. Természetesen az alakjuk is más lesz a jövő autóinak ugyanaz az erő fogja őket mozgatni, mint a jövő sok egyéb más gépét. Valószínűleg a mágneses erő. A mágnesség egy fajtája fogja őket felemelni a földről és egy másikfajta mágnesség röpíti őket tova hihetetlen gyorsasággal.

Jövő század nem tűri a surlódásnak semmiféle fajtáját, amely mai kerekeken mozgó közlekedési eszközeinknél annyi erő elfecsérlődését okozza, így aztán nemcsak a villamos kocsi és az autó kerülnek a múzeumba, hanem melléjük kerül a gőzmozdony is a maga után cipelt vasúti kocsikkal együtt.

A földtől meglehetős magasságban, oly sűrűn, mint a pókháló fonalai fognak futni a légi elektromágneses vasút sodronyai. Ezekről a sodronyokról függnek pusztán a mágneses erőtől tartva a hoszszúkás kocsik. Egy másikfajta mágneseserő pedig valósággal röpíti őket, mint a kilőtt torpedókat, óránként 1000 kilométer sebességgel. A folyóvizeket könnyű hidak fogják átívelni.

3.

A tudomány új erőforrást fog találni, hogy a jövő század büszke emberfajtájának az igényeit kielégítse. Fel fogja bontani az anyag atomjait, ami mérhetetlen erők urává teszi. Ha akarja a jövő embere, eltünteti az éjszaka sötétjét, mert mesterséges elektromos napokat gyújt meg az égen.

Nemcsak a gyáripar fog hatalmasan fellendülni, hanem a mezőgazdasági termelés is hihetetlen, ma még nem is sejtett méreteket fog ölteni. A gazdasági munka minden fajtáját gépen fogják végezni. A mezőgazdaság, vagyis a falusi emberek munkája át fog alakulni élelmiszert termelő iparrá. A föld egy nagy élelmiszergyár lesz, amelyen észszerű munka fog folyni a mai rendszertelenség és elaprózottság helyett.

A földet elektromos árammal fogják felmelegíteni arra a hőfokra, amely a termesztett növényeknek legmegfelelőbb. Így a növények gyorsabban nőnek és bővebb termést fognak adni a mainál. A növények termelése egyrészt födött helyiségekben fog folyni, másrészt a jövő embere megfelelő erők alkalmazásával befolyásolni, szabályozni tudja majd az időjárást is.

Végül a mai kezdetleges szerkezetű repülőgépek is a lomtárba kerülnek. A jövő repülőgépeit is elektromágneses erő fogja mozgatni és lehetetlenné válik, hogy szerencsétlenség érje őket. Az óceán átrepülése gyerekjáték lesz.

A jövő század emberét a világűrön keresztül a bolygókra való repülés kérdése fogja egy ideig izgatni, de végül ezt is meg fogja oldani. El fog repülni előbb a közeli, majd távoli bolygókra, egyik bolygóról a másikra száll s lesz idő, amikor a legtávolabbi csillagok elérhetők lesznek számára. Ekkor lesz csak az ember a teremtés koronája.

A Newyork Times feltünést keltő cikke Magyarországról

1929 július

Newyork, junius.

Az amerikai sajtó és az amerikai közvélemény az utóbbi hónapokban többet foglalkozott Magyarországgal, mint az elmult évtizedben. Ezek a cikkek akár dicsérnek, akár gáncsolnak bennünket, föltétlenül hasznosak, mert nemcsak hazánk mai politikai és gazdasági helyzetével foglalkoznak pártállásuk és ízlésük szerint, hanem Keleteurópa központi problémájával, a magyar üggyel és a trianoni határok okozta helyzettel is.

Az amerikai sajtó szinte példátlan figyelemre méltatta a magyarok buffallói nemzetgyülését, amelyről nemcsak egészoldalas tudósítók számolnak be, hanem külön cikkek méltatták az ott elfogadott határozatokat is. Konta Sándornak, az idevaló magyarság amerikai körökben kétségtelenül legtekintélyesebb reprezentánsának ismert manifesztációját, amely tudvalevően a parlament hivatalos irományai közt jelent meg, vagy száz lap nyomtatta le és egész irodalma támadt. Az amerikai közönség érdeklődése egyre jobban Magyarország és a magyar kérdés felé irányul és bizonyára ezt az érdeklődést honorálja a legnagyobb amerikai ujságnak, „Newyork Times”-nak ma megjelent száma, amely hosszu cikket közöl Magyarországról John Mac Cormac tollából.

A hires amerikai publicista junius elején Budapesten járt s cikke erről az utjáról számol be. Mac Cormac természetesen nem árul el teljes tájékozottságot, kemény kritikát is mond közállapotainkról, de mindenesetre a magyar közönséget és a politikai életet érdekelni fogja, annál is inkább, mert a külföld véleményével csak akkor lesznek otthon tisztában a mértékadó körök, ha minden hangot ismernek, amely velünk foglalkozik, akár helytelenül, akár helyesen ítéli meg a magyar viszonyokat. Mac Cormac cikkének foglalatát abban közöljük.

*

A magyar nemzetet a világháboru befejezése óta két gondolat vezérelte, az egyik: elveszített területeinek visszafoglalása, a másik: elveszett királya trónrajutása. Most, ha helyesen értelmezzük Bethlen miniszterelnök junius 6-iki beszédét, a monarchia gondolatát föláldozta a nacionalizmus, az elveszített területek érdekében. A miniszterelnök kijelentette, hogy „addig nincs királykérdés, amig Horthy admirális, Magyarország kormányzója él.” Mivel az admirális erőteljes testalkatu és kitünő egészségnek örvend, amely egészségi állapotnak alapján a tengeren töltött munkás élet rakta le.

Bethlen szavai kétséget kizáróan azt jelentik, hogy a királyi trón betöltésének kérdése hosszu időre, talán állandóan el van odázva s ezzel Zita királynénak és fiának. Ottónak a reményei is megsemmisültek.

A legitimistákat elkeserítette ez a nyilatkozat, a kormánypárt tagjai viszont védelmére keltek, azt mondván, hogy Bethlen bizonyára a szükségesnek engedett, sőt még a liberálisok is megengedték, hogy a kijelentés összeegyeztethető a miniszterelnök politikájával, már amennyire a szfinkszszerü taktikus politikájába be enged pillantani.

Az elkeseredés, amellyel Magyarországon találkozunk, érzelmi alapokon nyugszik, de a békeszerződés reviziójának gondolatában megtaláljuk a szenvedély pátoszát is. Lehetetlen Budapesten tartózkodni és ezt föl nem ismerni. Legitimisták, liberálisok, szocialisták és reakcionáriusok, minden magyar párt egységes a revizió kérdésében és csak az idő és módozatok kérdésében van közöttük különbség. „Nem, nem, soha!” olvasható minden villamoson és négy nyelven ez van irva a vendéglői étlapok hátán. Iskolás gyermekek levett kalappal, födetlen fővel énekelték ezt a hajón, amely Budapestre hozott engem. Katonazenekar játszotta egy nemzetközi lovasünnepen, amelyet néhány nap előtt láttam.

Voltam a királyi palotában. És ott is a mult féltékeny keresését találtam. Ez a palota tulnagy és káprázatos egy 7.000.000 lakosságu kis országnak. De nincs magyar, aki az elveszett nagyságba belenyugodnék. Ebben a kérdésben éppen olyan eltökéltnek találtam Horthy kormányzót, mint Andrássy Gyula grófot, a régi birodalom reprezentánsát és a mostani kormány konok ellenzékét, valamint Windischgraetz Lajos herceget, vagy Vámbéry Rusztem professztort, a szabadelvü politikust, aki nem szereti a mai kormányzatot. Mindegyik megegyezett abban, hogy Magyarország nem élhet meg mai határai között és közgazdasági önvédelme követeli meg, hogy változtasson ezen.

Magyarország, amely a revizió gondolatáért királyát áldozta föl demokrációját is föláldozta ugyanezen az oltáron. Az egyetlen ország Európában, ahol a háboruelőtti osztályrendszer teljesen helyreállott. A félszocialista Csehszlovákia, a köztársasági Ausztria és a parasztpárt által kormányzott Románia közé ékelve.

Magyarország reakcionárus anakronizmus.

Magyarországnak nincs tengere, de mégis van kiképzés alatt levő tengerészete. Kormányzata a szó szoros értelmében vett diktátorság. Oroszország kivételével az egyetlen ország Európában, amelynek nincs titkos választójoga. Ugy látszik, gróf Bethlen miniszterelnöksége is élete végéig szól. A kormányzat azok közül jelöl képviselőket, akiket meg akar választani és gondoskodik róla, hogy azok meg is választassanak. Bethlen, az európai miniszterelnökök doyenje, központi kormányzatának hatalmát ugy építette föl, hogy egy földbirtokos nem kaphat hitelt, egy közhivatalnok nagyobb fizetést, egy ügyvéd zsiros ügyet, egy kereskedő a vámtétel addig való fölfüggesztését, amig áruját nem adja el, ha csak nem a kormányzat jóvoltából. A Bethlen-kormány ellenzéke azt mondja, hogy nem maradt Magyarországon egyetlen független polgár sem.

Minderre Bethlen válasza az, hogyha Magyarország vissza akarja szerezni elveszett területeit, nem engedheti meg jelen állapotában a demokratikus kormányzat luxusát. És valóban, még ellenfelei sem sugalmazhatnak jobb külpolitikát, mint amilyet Bethlen folytat. Akárhogyan is osztozkodott legénységével, az bizonyos, hogy az állam hajóját viharos vizeken vezette át. Amikor nyolc év előtt átvette a kormányt, fegyveres betöréseket készítettek elő Csehszlovákiában. Bethlen nem tiltotta ezt meg, de foglalkozáshoz juttatta a vezetőket és azok harci láza eloszlott. Két év alatt lefegyverezte a turbulens Magyarországot. Diplomáciai tehetsége még képes volt arra is, hogy Magyarországot kivezesse a frankhamisitás botrányából. Azt a teoriát vallja, hogy méltatlankodás nem lehet tartós szenvedély és hogy egy erős idegzetű politikus mindenen tulteheti magát. Igy kormányozva, két éven át ült Középeurópa Pandora-szelencéjén, - olyan szolgálat, amelyért Európa, de még talán Magyarország is hálás lehet!

A bolsevikok világraszóló tervei, szemfényvesztései

1929 július

Moszkva, julius 2.

Január óta sok minden megváltozott Oroszországban. Trockijt kiutasitották, amit egy évvel ezelőtt még a legmegrögzöttebb kommunista is lehetetlennek tartott volna, a hirhedt „Trojka”, amely despotikus hatalommal kormányozta szovjetbirodalmat, fölbomlott. Sztalin, Bucharin én Rykov gondosan leplezett gyűlölettel állanak egymással szemben. Tomszkit, a szakszervezetek teljhatalmu vezetőjét kidobták a kormányhajóból, még a komoly, öreg Kalinin is kegyvesztett lett. Emberek ezreit, akik évek óta nyugodt biztonsággal ültek hivatalukban, tanárokat, mérnököket, vegyészeket, a polgári tudomány és szaktudás utolsó képviselőit a junius elsején megkezdett nagy tisztogatásban könyörtelenül megfosztották az utolsó falat kenyértől.

Forddal, a nyugati kapitalizmus legtipikusabb képviselőjével valóságos államszerződést kötött a szovjet kormány s az amerikai mérnökök és szerelők segítségével már épül Nizsnij-Novgorodban a hatalmas gyártelep, amely három év mulva százezer automobilt fog évente a piacra vetni… Csak egy nem változott meg: az orosz nap agyvelőt forraló melegében kora hajnaltól késő éjszakáig éppen ugy állanak és a többi északi nagyvárosban az embersorok szövetkezeti boltok előtt, mint félévvel ezelőtt az arktikus tél dermesztő hidegében.

A világraszóló tervek, az egekbe nyúló kalkulációk, az önbizalomnak és reménykedésnek hisztériába hajló fölfokozása nem használ semmit.

Tény az, nincs kenyér, nincs hus, nincs vaj, nincs zsir, nincs gyümölcs, nincs főzelék!

A munkások valahogy kimondhatatlan erőfeszítések árán megkapják a munkaerő föntartásához szükséges energiaminimumot, de a többiek!? Oroszország városi lakossága félév óta a gyötrő és kétségbeejtő éhínség állapotában él. Mikulján, a legfelsőbb gazdasági tanács elnöke néhány nappal ezelőtt a bolseviki párt központi végrehajtóbizottságában kénytelen volt beismerni, hogy 1928 juniusától 1929 juliusáig az orosz földmivelés pontosan a felét szolgáltatta be annak a kenyérmagmennyiségnek, amelyet a megelőző gazdasági évben a szovjet szervei összegyűjtöttek. Ez a szám, a belső fogyasztásnak ez az irtóztató lefokozása, pontos tükre annak az elszánt küzdelemnek, amely a bolsevizmus én az orosz parasztság között folyik.

Az orosz parasztnak nem kell a szovjetgazdaság, az orosz paraszt szabotálja „kolchozokat” és „sovchozokat”, amely díszes nevekre a társadalmi termelésnek különböző agrárius formái hallgatnak, amelyekből azonban sem a jólét, hanem elkeseredés, éhség, fogcsikorgatás és bőszült gyűlölet fakad. Hol egyik, hol másik városból jelentik a szovjetlapok, szenzációs bünpörök tárgyalását.

A vádlottak e pörökben csaknem kizárólag parasztok, nem nyugati értelemben vett morva, német, magyar gazdák, akik holdak százain gazdálkodnak, hanem szegény muzsikok, akik abban különböznek még szegényebb honfitársaiktól, nincstelen „batrákoktól”, hogy a földjüket rendesen, okosan, tudatosabban mivelik és nem hajlandók arra, hogy mázsaszámra szolgáltassák be verejtékes munkával termelt buzájukat olyan áron, amely mélyen alatta van még a mai világpiaci árnak is és vásároljanak helyette hihetetlenül rosszminőségű iparcikkeket - ha kapnak! - a világpiaci ár háromszorosáért.

A vádlottak padján mások is ülnek, mint Szmolenszkben és Astrachánban, bolsevikok. szovjethivatalnokok, akik a parasztnak és a Volga-halásznak kezére játszottak és vagonszámra bocsátották áruba a magasabb áron beszerzett és magasabb áron továbbadott élelmiszereket magánkereskedőknek és akik nélkül messzi vidékek lakossága nem jutott volna kenyérhez és ipari cikkekhez.

Kilométernyi hosszu sorokban állanak a moszkvai boltok előtt a Kreml falai tövében az éhezők egy kiló kenyérért, néhány gramnyi zsirért s ezalatt a csipkés bástyafalak és ódon tornyok mögött - a szovjethatóságok grandiózus terveket építenek föl. Öt év alatt akarják megváltoztatni az orosz gazdaság képét. Az agrárbirodalomból agrárindusztriális országot akarnak építeni. Az ipari termelés a mainak másfélszeresére, a mezőgazdasági produkciót a mai termelés 120 %-ára akarják fölfokozni, óriási telepeket, villanyos centrálékat terveznek, összesen 73 milliárd rubel, 36 milliárd dollár befektetéssel!

Hatalmas kolumnákat közölt e világraszóló tervről az orosz sajtó, az emberek olvasták, korgó gyomorral, elgyöngült testtel, káprázó szemmel s aztán álmélkodva kérdezték egymást: Miből? Istenem, miből? Kifelé a szovjet még ma is a rendületlen biztonság és a gazdasági megbízhatóság képét mutatja. A külkereskedelmi hivatal, az egyetlen szelep, amelyen keresztül ez a százhuszmilliós ország a külfölddel érintkezik, gondosan ügyel arra. hogy a szovjet szerződések pontosan betartassanak, minden esedékességre szigoruan ügyelnek, minden tartozást pontosan megfizetnek, az áru, amit a külföldre szállítanak elsőrangú és kifogástalan, de a belső kép dult és gondok ráncaitól szántott.

Az orosz városi ember ma a földkerekség legnyomorultabb, leglehetetlenebb és legszegényebb élőlénye.

Sivár reménytelenségben telnek napjai, csak egy maradt meg számára: a keserű akasztófahumor, íme, néhány példája ennek a fanyar muszka kedvnek:

Három embert ítélt halálra a forradalmi törvényszék. Egy franciát, egy oroszt és egy zsidót. Mindegyiktól udvariasan megkérdik, mi az utolsó kívánsága. A francia egy üveg pezsgőt kér, amit meg is kap. Az orosznak az a kívánsága, hogy vegyék föl kivégeztetése előtt a kommunista pártba Miért? kérdik csodálkozva. - Mert, ha kivégeznek, hangzik a válasz, egy gazemberrel kevesebb lesz orosz földön. A zsidó egy tál epret kiván. Honnan vegyük most télviz idején? - Én, kérem szépen, várhatok - feleli az elitélt!

Más: Egy moszkvai hangversenyre azzal csődítik a közönséget, hogy aki a műsor utolsó számával nincs megelégedve, száz rubelt kap éspedig nyomban. A terem az utolsó helyig megtelik és az emberek feszült figyelemmel várják az utolsó számot. Amikor a műsor végéhez érnek, a zenekar föláll és eljátssza az - „Internacionálé”-t. Persze, a közönség savanyu képpel távozik. Ki meri egy árva szóval is kritizálni a szovjetállam hivatalos himnuszát?! Így, ilyen anekdotákkal vigasztalják egymást az emberek. Közben mulnak az évek, a nélkülözés egyre tart, fölnőtt egy uj nemzedék, amely a bőség és a jóllakottság állapotát még hírből sem ismeri.

Egyik télre következik a másik, a tél fagyában és hidegében a nyár reménységével kecsegteti egymást a sok szenvedő ember, de a nyár csak uj reménytelenséget, uj kétségbeesést hozott. A nap lángözönnel árasztja el a szarmata síkot, de komor csüggedés borul az orosz lelkekre.

(Br. P. E)

Forrás: www.huszadikszazad.hu

Illusztráció: város 2029-ben