Torontói nyaraink (7)

2004. augusztus 6., péntek

Mára vásárlást, üzleti látogatást iktattunk. Érthető, hogy ez számomra eseménytelenséget jelent. Estére megjön Dan Culcer levele az antológia bevezetőjével kapcsolatban. Kedvezően viszonyul hozzá, legjobb lesz, ha véleményét az előszóhoz csatolom. A váalszt olvasva elégtétel tölt el: eddig nem dolgozrtam hiába.

Péter szkennelésből leckét ad: régi fényképeket retusál Ilonkának a szüleiről, képjavítási fortélyokat mutat nekem.

Esti séta a sötétben. Sajnos, itt az ősz. Reggel 13,5 fok volt. Borús. Legalább is, amíg Montrealban leszünk, ez a fajta hűvösség vár ránk. A kertet bánom, mert most huzamosan nem lehet majd kiülni.

2004. augusztus 7., szombat

Előző este túlságosan pesszimista voltam: az idő mégiscsak megjavul. Délelőttre már annyira kimelegszik, hogy a kertben terítünk asztalt. (Az más, hogy mire enni kezdünk, elered az eső...)

A tervezett versciklussal egészen jól haladok, számítógépbe írtam az eddigi részeket. Mivel Péterék kertje adta meg a döntő ihletet ahhoz, hogy kiteljesítsem az elképzelésemet, úgy döntök, nekik ajánlom majd a kötetet, ha elkészülök vele.

Felkerekedünk, ellátogatunk Péter testvéreihez, akik neki köszönhetik az újrakezdett élet itteni esélyét, viszont tovább nekik kellett utat vágniuk az életben, hogy felszínen maradjanak. Meg is tették, változó szerencsével.

2004. augusztus 8., vasárnap.

Az utolsóelőtti nap nehezen indul, de aztán felkel Péter is és felpörögnek az események: ebédelni indulunk, majd onnan az ún. “ócskapiacra”, ami vasárnaponként tart nyitva. Montréal szigetén több helyen is működnek ezek az európai mércével mérhető bazárok, bár itt sem hiányzik a szabad ég alatt elhelyezett asztalok kínálata. Mégis inkább szabályosan bérelt helyiségekben működő régiségkereskedésekről van szó. Irina és Péter rendszeresen felkeresik az árukészletüket visszafogottan kínáló, műkereskedőknek is beillő eladók pultjait, ismerkednek a változatos műtárgyakkal, régi holmik formavilágát, esztétikáját tanulmányozzák, elbeszélgetnek a kereskedőkkel a világ folyásáról, olykor vásárolnak is egy-egy kisebb darabot. A pár órányi csellengés alatt láthattunk porcelánbabáktól katonai egyenruhákig és rangjelzésekig, állványos csillagászati távcsőtől eredeti kínai falihímzésekig bármit. Az árusok pedig szívesen adnak felvilágosítást, még akkor is, ha sejtik, sose lesz üzlet belőle. Azt vallják: sose lehet tudni...

Egy egész délutánon át kóricáltunk Dorval közelében, egy kis előfaluban, Pointe Claire-ben, a Saint Louis tó partján. Az egyik mellékutcában, ódon épület falán a kiaggatott történelmi dokumentumok szerint a helységet jó két és fél évszázada alapították egykori telepesek, s egy templomból, iskolából és pár tucat lakóházból állt. A festői, lépten-nyomon virágokba öltöztetett, turisztikai látványosságnak is beillő falucskának viszont olyan kulturális központja van, amelyet bármelyik kisvárosunk megirigyelhetne. A tóparti, az egykori, katonatiszti villában, ahol annak idején annyi látványos fogadást és mulatságot rendeztek a házigazdák a hatalmas bálteremben, a teraszon és a tágas kertben, most példásan felszerelt, patika tisztán tartott kiállítócsarnok, múzeum, könyvtár, dokumentációs központ, szabadidős tevékenységek klubja, öntevékeny amatőr alkotóműhelyek, büfé stb. működnek. S miközben a tetőrészben berendezett galériát járjuk, önkéntelenül a szárhegyi kastély bástyatermi kiállítása járt az eszemben, a meglepő hasonlóságok okán, addig a mellékhelyiséget fölkeresve nem sikerült honi analógiát találni, egyszerően megállapítottuk: ilyen tiszta és elegáns, emberhez illő illemhelyet és mosdót nem igen láttunk... Igazi kultúrintézmény ez is.

Az estét képnézegetésre szánjuk. Péter felvonultatja előttem termése egy részét az alagsorban, majd Irináék ruhaanyagokat teregetnek szét, válogatnak. Később befújjuk magunkat szúnyog elleni permettel és kint vacsorázunk, majd járunk egyet. Péter szerint, ez a pár nap volt a vakációjuk. Továbbra is nyomasztja őt a költözés gondolata...

2004. augusztus 9., hétfő.

Az utolsó nap. Este felé már Torontó felé suhanunk a VIA Rail-lal. Csöndes tűnődés a kertben, majd feltöltjük a képeket a számítógépről egy lemezre. Délután szomorkásan búcsúzunk a dorvali kisállomáson. Itt várjuk be a vonatot. Rájövünk: visszafelé már minden oly egyszerű. Felszállunk és megkeressük a helyünket...

Meglehetősen eseménytelen, de gyors utazás. Gabi vár bennünket hűségesen, egykor már ágyban vagyunk. Az egész ház csendes, éjszaka sem ébredtünk sírásra.

2004. augusztus 10., kedd.

Végigböngészem az elmúlt héten megjelent újságokat az interneten. Az a pár montreali nap mintha kiemelt volna az időből. Pedig akkor is a jelenben jártunk. Meg kell állapítanom: nem történt semmi lényeges. De hiszen nyár dereka van: ilyenkor a politika is lazít. Különben, egyre jobban távolodom lélekben a lapok világától. Már csak a kíváncsiság dolgozik bennem, hogy tájékozott maradjak, de a beleszólás ördöge már nem piszkál.

Andreával szeretek a torontói könyvtárban időzni. Azt figyelem, milyen rémákra, irodalmi világra mozdul rá az érdeklődése. Pillanatnyilag mesék és indián történetek izgatják a fantáziáját. Ahogy birtokába kerül néhány új kötet, azonnal nekiesik az olvasásnak, a könyvtár előtti padon, akárha otthon lenne, hasra vágódva, mintha diványon... Az arra járók meg is mosolyogják elmenőben.

Hazafelé úton becipelt magával az üzletközpontba (Sears), s mint kiderült, féretett 16 megtakarított dollárt, amiből 3-at induláskor magához vett, most pedig kishugának szeretne valami játékkal kedveskedni. Sajnos, az elegáns üzletben olyan árak vannak, hogy láttára elment a kedve. Valahogy megmagyaráztam, hogy másnap menjünk el a dolláros boltba, az a nekünk való erre a célra.

Anna sétálni indult Máriával, vele tartott Ilonka és Andrea. A ház körül rótták az árnyas fákkal szegélyezett utcákat, hazafelé a kislány tolta a “dzsippet”, ahogy a terepjáróra emlékeztető sportkocsit elnevezte. Azt mondják, Mária csak nézelődött és okosakat hallgatott a friss levegőn.

2004. augusztus 11., szerda.

Egyezségünk értelmében, a dolláros üzletbe indulunk Andreával. Most az egész összeget magával hozta és mindenkinek szeretne ajándékot venni. Útközben a vizes parkban is lehorgonyoztunk és jól elmúlattuk az időt.

A veteményeskertben egyszeriben növésnek indultak a zöldségek: minden buján tenyészik, rengeteg a paradicsom, nő az uborka, a csípős és az édes paprika, magzik a fokhagyma. Csak most elég napsütés kellene hozzá, hogy minden be is érjen.

Tamástól kaptam olvasni egy eddig ismeretlen Rejtő könyvet, mely az író fiatalkori prózai kísérleteit, úti riportjait gyűjti egybe. Kár, hogy ezek torzóban maradtak, valóban érdekes realista regény születhetett volna belőlük, ha a szerzőben megvan a kitartás a nem lineáris cselekménybonyolításhoz. De Rejtő inkább mesélő volt. Annak viszont kiváló.

2004. augusztus 12-13., csütörtök-péntek.

Egy hónapos Mária. Ágnes kisebbik gyereke, Tamás jövő hétre meghívott kettőnket autókirándulásra: majdani falusi lakásukat szeretné megmutatni, s egyúttal a környék természeti szépségeit. Ugyanakkor Ilonka partnert talál Ágnesben vásárlásaihoz: megbeszzélik a találka helyét, én meg vállalom, hogy elkísérem Ilonkát a Bloor metróállomás északkeleti kapujáig. A találkozás sikerült, sarkon fordulok.

Végig csöndesen paskol az eső, miközben hazafelé tartok, otthon befejezem a takarítást, amit magamra vállaltam. Ilonka este hét felé vetődött haza: vidáman, frissen, feldobódva, bár fáradtan. Élményeit meséli. Fejem alatt a kisrádióval alszom el, éjfél után valamikor vídám zeneszó hoz vissza az életbe. Kikapcsolom a készüléket, pihenjen az elem is...

(Folytatása következik)

Illusztráció: Babák az “ócskapiac” egyik polcán * Fotó: Pusztai Péter