Torontói nyaraink (9)

2004. augusztus 21., szombat.

Korán reggeltől szép idő ígérkezik. Indulás Niagarára. Az időjárás jelentés esőt jósol ugyan, de az menet közben elmarad valahol, mindvégig szép vénasszonyok nyara kísér. Körülbelül dél tájban érünk oda és még a kocsiból elkezdjük nyújtogatni a nyakunkat, hogy lássunk valamit. Hömpölygő nép az utcákon, sétányokon, kocsi kocsi hátán, motorok, kerékpárok, mindenféle járgány cikázik, keresztezve egymás útját.

Elirányítanak, valamerre jóval feljebb a vízesésen, ahol a szabad parkolók vannak. Ott helyet keresünk magunknak az utcaszerűen kiképzett sávok egyikében, minden szükséges holminkat bepakoljuk a gyermekkocsi csomagtartójába, miközben a fő helyen Mária az igazak álmát alussza. Innen autóbuszokból összeállított szerelvények szállítanak be a központi látványosságokig, a közlekedést beszámítják a parkolójegy árába. Errefelé minden ragyog a természetben, mindenütt virágok, zöldövezet, a roppant vízből felszálló felhőpermetből bőven jut mindenüvé.

A vízesés környékén morajló hangzavar, amely kettős hangsorból áll össze: a lezúduló óriási víztömeg dübörgéséből és az utca öblös zsivajából. Úgy tűnik, mintha itt lenne az egész világ, a kanadai és amerikai rendszámú kocsik uralják a mezőnyt. Rendre megyünk el a régi vízierőmű mellett (több mint száz esztendős), majd jól gondozott pálmaház következik (ide még benézünk később). De a nagy mágnes mégis csak a Niagara Falls.

Egyezkedünk: ki vállalkozik sétahajókázásra a vízesés közelébe? Negyedóránként motoros hajó indul a partról, iszonyú sorálláshoz kiképzett kikötőből a lezúduló vízfüggöny felé. Fentről játékszernek tűnik a fortyogó habok örvénylő kavargásában. A fedélzeten víztől csillogó, kék pelerines-csuklyás utasok szorongva egymáshoz nyomulnak, mint nyáj a viharban. Eldől: Gabi, Andrea és én megyünk, Anna és Ilonka maradnak Máriával, keresnek egy piknikezéshez alkalmas zugot valahol a közelben.

Alkalmunk van belekóstolni a kanadai sorállásba. Mivel itt szinte mindig csak rendre lehet beléptetni az utasokat, egész rendszert dolgoztak ki, amely átlagos forgalom esetén olajozottan működik. Egy roppant csigalépcsőn lépegetünk le, tömött sorokban, több emelet magasból mind mélyebbre, míg a vízszintig érünk. A sor vége mindig látja a sor elejét és érzékeli az állandó mozgást, amely ha nem is gyors, de szinte folyamatos. A lépcsőház falai üvegből vannak, s így a kint rekedtek is láthatják, hogy nem csalás, nem ámítás, a sor ha lassan is, de az ő javukra apad, sőt azt is elégedetten nyugtázhatják, hogy immár távolról sem ők a sereghajtók, sőt, minél közelebb kerülnek a gyűjtőcsarnokhoz, ahonnan már csak egy lépés, hogy a mólón találják magukat, annál hosszabb és tömöttebb a mögöttük sorakozók serege. Nincsen ebben semmi ördöngösség, nem most találták fel azt a módot, ahogyan az embert kiemelik a passzív, sorsverte, öntudatlan várakozó állapotából és bár helyzetében alapvetően semmi sem változik, az lesz a látszat, hogy ő irányítja a dolgokat, amelyek ha nem is rögtön, de folyton folyvást haladnak előre. Ezzel a trükkel aztán akármit meg lehet etetni az emberiséggel, taálán még azt is, hogy saját kivégzésének pillanatát siettesse...

Ilyesmiket gondolok, amíg verejtékben fürödve, araszolunk le a lépcsőn, majd bejutunk a következő sokszáz bámész társunkkal a kikötő előterébe. Előttünk már csak a mólóra vezető betonplaccot kettévágó, leeresztett sorompó, azon túl néhány tengerészegyenruhás, pelerines nő és férfi, adóvevőkkel értekeznek a hajó személyzetével, minden egyes percről pontos helyzetképük van, tudják, mikor köt újra ki a járat, milyen a hangulat a fedélzeten, van-e pánik, hogyan működik a motor... Mikor az előtérbe lépünk, mi is megkapjuk a magunk olcsó, műanyag esőköpenyét a vízesés permete ellen. Látjuk a visszafelé evickélő, töfögő, mintegy hatszáz embert szállító hajót közeledni, kipirult arcok a fedélzeten, dolgoznak a fényképezőgépek, a kamerák, felszabadult nevetés, a partra lépés előtt még visszanézés a Nagy Vízfalra, aztán leürül a hajó, az utasok egy másik kijáraton le-, majd felözönlenek a felszínre. Néhány másodpercnyi szünet után, amíg a hajócska éppen csak “felszusszan”, az elzáró láncok lehullnak, újabb hatszáz pelerinessel együtt a fedélzetre tódulunk. Onnan látjuk, hogy az amerikai Niagarától is indulnak a turistajáratok, melyik kanadai, melyik amerikai lobogóval. A miénk éppen a sokcsillagos felségjel alatt utazik.

Az egész utazás alig 20 percbe kerül. Ahogy a vízfalhoz közeledünk, a vízesés alatti partba kiépített járatokban sárga pelerines alakokat veszünk észre, amint libasorban ereszkednek lefelé a vízfüggöny mögött: közöttünk az iszonyú permet, egy kész vihar, az ő expedíciójuk költségesebb és élménydúsabb is egyúttal, bennünket csak jól meghintáztat a hatalmas örvény, amit a magasból zúduló víztömeg kavar. Mintha egy mindent elnyelő felhőbe kerülnénk, egyből csuromvizesek leszünk, de legalább lehűlünk a kánikulai melegben. Hatszáz torokból egyszerre száll fel a csodálkozás és az elismerés sóhajtása.

Kissé csalódottan lépünk újra partra. Keveselljük az élményt: csak ennyi? A pelerint akár meg is tarthatjuk, emlékbe: benne van a jegy árában. Akinek nincs rá szüksége, a kijárat melletti papírdobozok egyikébe hajítja. Lesz belőle majd új köpeny, recycled.

A felszínre vezető lépcsőkön egy liftbe vezetnek, amely megállás nélkül közlekedik a part és a felszín között. A lift felső ajtaján át nem az utcára, hanem egy üveges teraszvendéglőbe jutunk, ahol a szuvenírektől kezdve a harapnivalóig és hűsítőkig minden megtalálható. Irigylésre méltó az a mód, ahogyan szemrebbenés nélkül mindenki a vendég, a turista zsebére játszik. Naná, hogy sokan akadnak, akik a kalandos kiruccanás után megengedik maguknak a lazítást! Mi ellenállunk a csábításoknak és kilépünk az izzó napsütésre, hogy megkeressük Annáékat.

Csöndes autózás szebbnél szebb helyeken, hazafelé. Mária meglepően jól viselte az utat. Kocsikázás közben nyugodtan aludt, s nagyrészt a kocsival megtett séták során is. De azért, amikor este hazaértünk, kimerülten elaludt. Mi is eltesszük magunkat, mert kihasználjuk a bérelt autót s holnap a Cullen Garden nevezetű virágparkot keressük fel.

(Folytatása következik)

Illusztráció: Turistahajó a Niagara örvényében